Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-22 / 93. szám
1989. ÁPRILIS 22. irodalom, művészet 9 Pécsi Gabriella: Múltbanéző Már vedlek, mint az őszi rákok., igyekszem visszafelé. Ollómban semmi sincs, mi elvámolható. Nagyon sietek visszafelé, nem sok időm van várakozni- Meg kell tudnom, mi történt, amíg voltam. És majd, ha mindent megtudok, írják föl: FŰIT. Pusztai Zoltán: Jelentés a pokolból már egy hete langyos vízben pancsikázunk többünk alól eladták a kondért csak a rongyosra írt panaszkönyvek éltetik az osztályon aluli tüzet a szenet még a lángok közül is kilopják s lucifert istennek csúfolják a segédördögök Villányi László: Létra Hova nem jöttem, s nem hoztak titokban; megolvadt ujjaim közt a létra fllsó foka; vakon ikutatom a szűk, nedves utat, mászok jejenállva fölfelé; miért itt: kérdezhetem, s kérdezhetem: miért így, és azt is: hova. Rothman Lenke: Virradat és sötétség határán 2. Bényei József: Árnyék a vízen angolt a víz fölött a nap. Szinte szemlátomást olvadt a folyó, szürke homokdombok bukkantak elő a mélyből, s a ladik lassú vonulása mutatta, hogy az evezők a meder alját kotorják. A vízparton óriási tölgyek és fűzfák. Idehúzódom alájuk, így ebéd után jólesik lepihenni, élvezni a semmittevés örömét. Előbb egy kutya jön oda a pokrócomhoz. Füttyentek neki Barátságos. Szürke korcs, szimatol, ennivalót keres. Mikor a gyerekekhez is közelebb ér, alvó arcukhoz bújna, el akarom riasztani. — Isz te! — jut eszembe a régi kutyariasztó. Nem érti. Vagy nem akarja. Csak elmozdul ütésre lendülő kezemre is, arrébb dobja a derekát, de marad. Megnyugszik. Leül. — Nem bánt az, kérem — hallom hirtelen hátulról, öreg ember jön, olyan falusi-féle, ruhája tiszta, de régi és olcsó. Bakancs van a lábán, kezében olyan bot, ami lehet védekező fegyver is, valami hivatal jelvénye is. — Nem bánt az — jön közelebb. — Szelíd az kérem. Játszani akar. — Csak a gyerekek... — intek oda. Az öreg botot emel a kutyára, erre odább somfordái, lefekszik egy óriási tölgy tövébe, kilökött nyelve pirosán mozog. Az öreg leül. — Messziről? — kérdezi. Mondom. Aszott kis arca van az öregnek, bajusza szürke pamacs. Szemmel láthatanóan társat keres a beszédhez, hasra fordul a fü- vön, fejét a két öklére támasztja, kalapját kicsit a szemére húzza. Felém néz. Muszáj visszakérdeznem. — Hát maga? — Én? Én vagyok itt a csősz — mutat a parkírozóhelyen álló kocsikra, biciklikre, meg félmozdulattal a botra is maga mellett. — Megél belőle? — Megélni megélek. A nyugdíjam mellett. — Hát már nyugdíjban? — Ott én, uram. Megszolgáltam a magam idejét. — Akkor akár otthon is elkelne a segítség *— kötöm tovább a szót, hogy megnézzem, ki lakik a fekete kalap alatt. — Otthon? Kinek uram? — No. Csak nem agglegény? — Nem én kérem, hanem özvegy vagyok. Már egy jó esztendeje, hogy itt hagyott az asszony. Azóta aztán magam vagyok. Nyáron még jó is, itt a víz mellett, munkám van, emberekkel is találkozom. De télen ... Csapódik a keserűség a hangjából. Érzem, hogy ereszkedik le mögöttem a vízre a délután árnyéka. — Hát a gyerekek? Először nem szól. Csönd van, már azt is hiszem, nem akar beszélgetni, vagy másra figyel. Körülkémlelek magam is, nem jött-e új kocsi vagy bicikli, nem mozdul-e a kutya. De nyugalom van, csak a forró levegő mozog a víz fölött. — Azok, uram ... azok akár ne is lennének ... — Hát vannak? — Voltak. Kettő. Az első feleségemtől. Merthogy aki most itthagyott, az a második asszonyom volt már. Rendes asszony volt. isten nyugosztalja. Már jól benne voltam az időben, amikor összekerültünk. Az első feleségem szegény, az hamar itthagyott. Alig, hogy megszületett a két fiunk, ő már el is ment. Ott maradtam én, uram, magam a két gyerekkel. Dolgoztam, sokat dolgoztam akkor is. nehéz idők voltak, de inkább én nem ettem kenyeret egy hétig, csak nekik jusson rá egy kis zsírozó is. Mostam, főztem, vasaltam, úgy éltem én, uram, mintha meglett volna az asszony is. Néha ha segített valaki ezt-amazt, de inkább csak bámészkodtak, meg a fejüket csóválták. Lassan beszél az öreg, meg- megáll, bár érzem a szavain, hogy nem először formálja mondatokká őket. Gondolom, ha valaki megáll itt, és leül a fák alá az árnyékba, melléje ül az öregember is. S ha kérdezik, beszél. — És a fiai? — Rendesek voltak azok, uram, olyan rendes gyerekek, hogy na. Mikor már tudtak, segítettek. Meg tanultak Mert azt akartam, hogy tanuljanak. Ha nem is miniszter, de legalább szakmunkás legyen belőlük. Lett is. Aztán megismétli újra, kicsit féloldalra dől közben a füvön, ránéz a kutyára is, mintha annak kéne igazolni, amit mond. — Lett is. Csak az a nagy jó isten tudja, mit küszködtem én azokért. Aztán, amikor már felnőttek, szakmát szereztek, megnősültem. Azt gondoltam, elég volt egyedül. Ök is elmennek dolgozni, nagyon magam leszek. Hát megnősültem. Rendes, jó asszony volt, nem mondta az egyik fiamnak se még azt se, hogy állj odébb. Nem érezték azok azt soha, hogy mostoha van a háznál. Úgy volt minden, mint addig. Csak ők nagyok lettek. Emberek. És elmentek dolgozni, ugye, ki erre, ki arra. És ritkán jöttek. Azt hittem, így kell ennek lenni. Cigarettát vesz elő egy ócska, régi bádog dózniból. Kossuth vagy Munkás lehet, a dobozát eldobhatta, s rábízta őket a dóznira, ne törjenek annyira. Nyújtja felém is, jó szívvel, látom. Mintha a hálája lenne a mozdulatban, a hála, hogy meghallgattam. — Aztán nem jöttek. Még ritkán sem. És nem is írtak. Kezdtem magamban gondolkozni. Mi lehet ennek az oka? Hiszen ha nem lettem volna jó apjuk, ha ütöttem, vagy éheztettem volna őket. De nekem mindig munka volt a kezemben, uram, meg a gyerekek a szívemben, úgy higy- gye el, ahogy mondom. — Egyszer aztán a fiam itt járt Debrecenben, Hallottam. Találkozott vele egy ismerősöm. Kérdezte tőle, hát apádat nem akarod megnézni? A fiam meg azt mondta: nincs neki semmi néznivalója rajtam. Amikor ezt elmondták, akkor tudtam meg, uram, hogy én már itt maradtam magamban. Asszony nélkül, gyerekek nélkül. Nincsenek fiaim. Bár kettőt neveltem fel, etettem őket, mint a madarak a kicsiket. Csönd ül közénk, amilyen csak szikrázó nyárban hűvös vízparti erdőben lehet, ha körül gyerekek alszanak, s két férfi fekszik egymás mellett, rágják a keserű fűszálakat. Hát mit is mondhatok én most ennek az embernek? — Azért... írni kellett volna ... talán mégis ... — Azért írtam ... Már nem kérdezek semmit. Csak ő mondja: — Kérdezzen meg mindenkit a faluban, uram, milyen apja voltam a két fiamnak. Nem ittam én pálinkát, csak ha disznót öltünk, akkor is egy kupicával a hideg ellen. Bort meg névnapkor, savanyút, olcsót. Meg nem vertem tán egyszer se őket. Az asszonyokat se bántottam én soha ... Hát látja ... mégis így kellett maradnom. agamban mondanám már, hogy ez a szülők sorsa, meg hogy addig az övék a gyerek, amíg kicsi, aztán úgyis elviszi másfele az idő. De minek mondjam? Vigasznak késő és üres. Filozófiának meg hazug, és önmagát csalja vele az ember. Vagy éppen a majdani keserűség ellen akarja már most bebiztosítani magát. Jobb hát, ha hallgatok. Az öreg feláll. — Na, menjünk a hivatal után — mondja ,hóna alá veszi a botját, megigazítja a kalapot meg a fekete ujjast magán és elindul. — Isten áldja — köszönök én is szorító torokkal. A kutya észreveszi, megmozdul ő is. Nyújtózik, úgy áll fel. S az öregember felmagasodó árnyéka rádől a vízre. Megy, megy, hóna alatt a. hivatalával, nagyon maga van itt a szikrázó víznél. Megy, megy, alázatosan és meg- görnyedten. Mögötte a kutya. Győrfi Sándor: Papi Lajos-emlékplakett Meggyes László: Páris
