Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-22 / 93. szám
8 Irodalom» művészet 1989. ÁPRILIS 22. Meggyes László rajza Oláh János: Téli utazás Tél van. A !fás liget, és csendben a mező hó- színre meszelten, és túl a tó még érintetlen vár valamit. A fehér csöndben a Nap vakít. Mint újév reggel ébredek föl: mészszagú csönddel a szél pöröl, nyakamba hinti havát. Szemem ablakain ki- s bejár velem valami kinti, nem ismeretlen, de az a jó, nem is ismerten únt, baktató csönd, nyugalom. Semmi 'se rebben, se rajz, se fák, türelmem csöndben így száll \tovább tág-érintetlen világba, ihol álom-kegyetlen fény zakatol. A maró vízben ezüstforint, egy piros alma. Vár odakint az ólak malma, s fölkelepel. Mint Don Quijotét, lassan emel. A felhő csücskét nagymama-kéz köti csomóra, hárs-szagú méz csöppen a hóra, akár a nyár. Krumpli parázslik, visszatalál íze a számig. Kapaszkodom, ledob, hiába, a szélmalom lisztlepte vászna. osszú kórházi szobafogság, lábadozás után nagyobb boldogság a szemerkélő, hóporos, városi füsttől szürke télközepi napfénybe kilépni, mintha egészségben, gazdagon, unott egykedvűséggel baktatnál végig valamely délvidéki, mondjuk kanári-szigeteki, szállodasor virágiilatos sétányán. Meglehetősen keveseknek adaitik meg elszegényedett városunkban az efféle kiváltságokba belekóstolni, hát még beleunni, de ihadd dicsekszem vele, azért előfordul, minél szegényebbek vagyunk, annál gyakrabban, némelyekkel. Azokban az években, amikor a lordok háza a fénykorát élte, a város éppenséggel ilyen lábadozó, a csaknem végzetes balesetet követő 'hosszú ápolásiból alighogy, s csupán időlegesen szabadult, az életet ezért meggondolatlanul, elvetemült mohósággal habzsoló pácienshez hasonlított. A legkisebb javulásnak is úgy tudott örülni, mintha fogalma se volna róla, amit pedig nagyon is jól tudott, ámbár nem akart tudni: gyógyulása csak látszat. Ki merné az ilyen betegnek szemébe mondani az igazságot, ki venné a lelkére, hogy elrontsa a kedvét? Mert a kedve az jó, túltesz a Legélvetegebb öreg urakén, a bevonulás előtt dorbézoló újoncokén. Az élet, mondja, az élet, és tele szájjal habzsolja az üzleti becsületre nagyot köpő utcai hurkaárusok macskahússal töltött portékáját, issza az ezidőtájtmindenütt vízből-cukorból kotyvasztott, falmellékinek becézett olcsó borokat, hajszolja az alkalmi szerelmet ... Varasdi most érkezett a városba. Csak ámult-bámult, a fejét forgatta egész délelőtt, s úgy érezte, semeddig se jutott az ismerkedésben. Dél tájban az éhség a lordok háza mocskos üvegű csapna j'taja elé terelte. A kitett étlapról tájékozódott. Zsebében gondosan előszámlálta a pénzt, csak amikor ilyenformán megbizonyosodott róla, nem marad szégyenben, ki tudja majd fizetni a rendelést, akikor merte átlépni a küszöböt. Az óriási teremben teljes volt a zűrzavar. Leginkább az ételosztó pult legelejére helyezett kenyeres- kosár fölött állt a bál. Karvalygörbe, kormos-fekete utcaseprő kezek lakkozott körmű hölgyka- csókkal kaptak össze, puha, tinta- foltos iskolás gyerek kezek resz- keteg nyugdíjaskezeket löktek félre, és viszont. A város csaknem minden rétege itt tolongott még akkoriban, egészen kevesen tudták csak kivonni magukat hatalmuk, gazdagságuk révén a társadalmi elosztásnak eme cseppet sem kényelmes, de talán éppen ezért felettébb igazságosnak tetsző rendszeréből. Aki azonban, átitatódva a sűrűn gomolygó emberszaggal, étel- kipárolgással, feloldódott az ilyenkor délidőtájt mindig tetőponton Huh István: Anyámhoz tartom vakablakarcom Közeledem a földhöz Ott leszek energia Csorgom a roppant erőhöz En az ember fia Közeledem anyámhoz beszivárgóm a földbe A fényarcú halálhoz Csillaggödörbe Közeledem a földhöz A halk elmúláshoz A maggá hevítő hőhöz A vad tomboláshoz Közeledem a földhöz őrizve emberarcom A haláltalan fenyőhöz Anyámhoz tartom Közeledem a földhöz E föld-esti alkony Vár hogy fénybe öltözz Te vakablak-arcom álló tolongásban, könnyen eligazodott, otthon érezhette magát, csak épp>en rá kellett állnia a megfelelő hullámhosszra. A város bárkit örömmel befogadott. Azt igazán nem lehetett ráfogni, hogy rátarti lett volna. Tálcával, késsel, villával s egy szerencsésen elcsípett kenyérgyürOláh János: A lordok háza kével fölszerelve hamarosan Varasdi is ott állt az ételpult előtt. A koszosán áttetsző műanyag ellenző mögött rendületlenül hajlongtak, káromkodtak, pereltek a másfél mázsás, izzadó, élemedett korú konyhalányok, s gépies gyorsasággal, mogorván dobálták kifelé a kisablakon az esedékes zónapörkölteket. Az evőpolcok körül volt legnagyobb a zsúfoltság. Sokáig kellett keringened, mire helyet italáltál, s oldaladban vehemens szomszédod könyökével végre átadhattad magadat az evés élvezetének. Aki finnyás volt, jobb tette, ha közben föl se nézett. A vendégek a jómodorral egyáltalán nem törődve szabadon hódoltak ízléstelen szokásaiknak. Volt, aki az orrát túrta, más úgy vágta el a húst, hogy közben a paprikás lé szanaszét fröcskölt, a csámcsogás szinte hozzá tartozott az etiketthez. Varasdi jó helyet kapott, ugyan háttal az ablaknak, de közvetlenül a nagy, középső oszlop mellett, egy védett sarokban. A társaságra se panaszkodhatott. Szomszédja, egy szerény küllemű hivatalnokféle, leszorított könyékkel a levesét kanalazta. Szemközt p>edig egy igazi úriember időzött ráérősen az üres tányér fölött, mintha már elfogyasztotta volna az ebédjét. Kissé nekidőlt a vastag, zsíros, vörösmárvány oszlopnak, és fölényesen elbámult Varasdi feje fölött. Egészen belefeledkezett az örökmozgó tér forgatagába. A szeme se rebbent, csupán az ádámcsutkája mozgott ütemesen föl-le, föl-le, mintha a nyálát nyelné. Jó szabású, de meglehetősen ütött- kopott öltönyt viselt. A zakó hajtókáján bársonybetét volt, s ettől a holmi ódivatú vadászkabátnak látszott. Varasdi kezdte kényelmetlenül érezni magát. Zavarta a férfi idegen, felsőbbrendűséget suTódor János*. Csak azokat a tekinteteket ne látná! A gyerekek szemében az ártatlan rémület, amikor még inkább csak sejtik, mint tudják, mi fog történni velük. Ahogy némán szipognak, amint igyekeznek visz- szatartani a zokogást. Ritkán tör fel csak belőlük, ilyenkor sem próbálnak menekülni, inkább csak belekapaszkodnak anyjukba, rácsimpaszkodnak, kétségbeesetten szorítják magukat a lépcsőház rácsához. Tudja, hogy ez munkájának kellemetlen, de végül is elkerülhetetlen része, mégis visszataszítónak érzi. magyarázkodik, kibúvókat keres. Hogy voltaképpen mindez elkerülhető lenne, amennyiben a a szülők a határozatot kézhez véve, maguk hoznák be gyermekeiket a „gyűjtőbe”. Rá nézve van ebben az egészben valami végtelen megalázó, bár természetesen tisztában van vele, hogy a beszállítás a gyerekek érdekében történik. Ugyanakkor minden olyan felemás. Mondták már neki a főnökei, hogy nem kell úgy mellre szívni, hogy túl érzékeny, pedig igyekszik szívét szinte cinikussá keményíteni, lélekben távol lenni a történtektől, hiszen elég, ha fizikailag vesz részt a határozat kikényszerítésében. Az érzelmek gárzó lénye. Már-már szívesebben nézett volna szembe egy csámcsogó, böfögő, hamisítatlanul életvidám városlakóval. A férfi, amikor észrevette Varasdi kínos tétovázását, az oszlop mögé húzódott. Kíméletesen, puhán mozgott, mint egy árny. Varasdi érezte, hogy azért egészen nem távozhatott el. Az is lehet, gondolta, hogy itt áll a hátam mögött, és számon tartja, akár egy őrzőangyal, minden mozdulatomat. Valaki óvatosan, mintha csak egy madárszárny súrolta volna, megérintette a vállát. Varasdinak le kellett tennie a kést, a villát, s bár még éhes volt, félbe kellett hagynia az evést. Hátra kapta a tekintetét. Ahogyan számított rá, a férfi állt mögötte. Tudtam, mosolyodon el Varasdi, s némi önelégültség lett úrrá rajta. A férfi kivette a szájából a félig szétrágott fogpiszkálót, és a pult alá dobta, a maradék szilánkokat ügyesen összekotorta a nyelvével, és csak úgy, véletlenül Varasdi zakójára köpte. — Bocsánat — mondta. Pillantása a félbehagyott pörköltre tévedt. — Nem kéri? — húzta fel a szemöldökét. Az ironikus, csodálkozó kifejezés nyilvánvalóvá tette, a mondat másként értelmezendő, nem ahogy a kérdő hangsúly sugallja. Nem, még csak nem is hétköznapi ténymegállapításról van szó. Parancs ez a javából, aminek engedelmeskedni kell, mást aligha lehet kezdeni vele. A férfi a zakójával piszmogó Varasdi és a tányér közé furaiko- dott, s azon nyomban hozzákezdett az evéshez. Egyáltalán nem mohón, mégis villámgyorsan nyelte le a falatokat, úgyhogy mire Varasdi elkészült a zakója tisztogatásával, a tányérja már üres volt, kés, villa egymás mellett, a tányér jobb szélének támasztva, az összegyűrt szalvéta a tányérra dobva. A mócsimgokat biztosan egyben nyelte le, gondolta rágóképességére felettébb büszkén Varasdi, hiszen még nekem is időibe tellett volna megbirkóznom velük. A férfi beesett arca pedig ugyancsak hiányos fogazatot sejtetett. Lehet, hogy még a galuskának se esett bántódása, és az egész porció úgy lapul a gyomrában, ahogy a tányérról eltüntette, egészben és emészthetetlenül? Varasdi, miközben a kijárat felé hátrált, nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. élprofilból látta a férfit, aki teljes észrevétlen ségbe dermedve, súlyosan leereszkedő szemhéja alól álmos aligátonpil- lantásokkal pásztázta a termet, akár egy ragadozó, amelyik áldozatra les, és ott állt. Valamiféle furcsa káprázat által megsokszorozva mindegyik boldogan zabáló, magába feledkezett vendég mögött, azok azonban úgy tettek, mintha mit se tudnának róla. sokkal inkább ártanak ilyenkor, mintsem az ember gondolná. Most is már bent ül a három iskolás fiú a mikrobuszban, amikor visszanéz, s látja, hogy osztálytársaik az ablakokban lógnak, és integetnek utánuk. Több ez annál, mint amit csak úgy el lehet felejteni. Pedig elsődlegesen fontos lenne ilyenkor a felnőttes, okos magabiztosság, a gyerekek határozott megnyugtatása, de hát kénytelen a jól bevált önismétlésekre szorítkozni, a „meglátjátok majd, milyen jó lesz ott”-szerű szörnyűségekre, a hamis-hazug ígéretekre, hogy „édesanyátok hamarosan meglátogat benneteket”. „Bácsi, mondd meg nekem, miért?” — kérdi a legidősebb, miközben leguggolva hozzá elmagyarázza neki, hogy veié kell, hogy jöjjenek, mert otthon tovább már nem maradhatnak. Segítséget kér tőle, az ötödikes nagyfiútól, s ß gyerek csodálatosan-borzasztó módon rögtön megérti, miről is van szó. Hogy ezentúl már ő a családfő, s igyekszik is úgy viselkedni, tartani magát öccsei előtt. „Nagyszerű srácok vagytok” — dicséri meg őket, sürgetően érezve, hogy innia kéne valamit, ingatag belső egyensúlyát megerősítendő, hogy elhitesse magával: neki itt és most tényleg ez a dolga, így és nem másként kell cselekednie. Az emberség mímelése meghaladja minden erejét, de nincs hova visszaút, itt vannak ezek a bozontos kölykök, drága kis vadócok, ideggyenge apjuk felakasztotta magát, anyjuk meg kuplerájt csinált a lakásból. De hát hogyan is lehetne ilyeneket mondani nekik. Nem illik, a jegyzőkönyv is finomabban fogalmaz, túl van mindez a jóízlés határán, márpedig mi elsősorban annak és aszerint élünk, és amiről nem tudunk, az nincs. Meg aztán kinek is bizonygatná — fut végig rajta —, eszméletlenül messze van ez az úgynevezett nor- malitástól, a valóság vaskos, érdes, szégyellni való darabja, kímélje meg tőle magát, aki csak tudja. Az óvodából már könnyebb volt kihozni a két kisebbet. Szerencsére az óvónők nem kezdtek el sírni, mert a siránkozás megnehezíti, lehetetlenné teszi ezt a munkát, sokszor éppen emiatt kezdenek rá a gyerekek is. A dramatizált, túljátszott részvétnél nincs rosszabb, tudja ő ezt, ezért is siet, nem hagyja szóhoz jutni a sajnálkozó- kat. Aztán már a kocsiban előhozakodik a cukorral, a csokoládéval, amiből a gyerekek az idő múlásával egyre inkább nem kérnek. Megérzi szemükben az el veszettséget. a NAGY CSALÓDÁST, a gyakran egész kamaszkorukat végigkísérő búskomorság lassú elhatalmasodását. Tudja, hogy a kimódolt, viselkedéssé degradált jóság csak elmélyíti a sebeket. Látja az öt fiút, ahogy téblábolnak a folyosón, ahogy villámgyors kezek egyforma melegítőbe öltöztetik őket. Ahogy neki, a bácsinak, mutatják a legkisebbek újdonsült birodalmukat. Hallja a kérdést is: mikor jössz el hozzánk...? Látja magát, mintegy kívülről, ahogy gyakorolja a szeretetel, ér- zi-érti lelkiismerete szorítását, amint kétségek ébrednek benne érzelmei valódisága és céljai iránt. Látja magát, mint kisfiút — az emlékezés képeit szomorú időtlenség lengi át —, látja élete kikerülhetetlen menhelyeit, általában csak órák, percek voltak ezek, amikor a kiszolgáltatottság hurokként fojtogatta; a tudatilag bemért tehetetlenséget, amelyben olykor pillanatokra, napnál világosabban mutatkozott meg létezésének nevetséges képtelensége. Mert a harc nem adatott meg, csak a behódolt mosoly, a kényszerű-kelletlen fej biccentés, a visszanyelt kiáltás. Mint ahogy ezek a gyerekek sem harcolhatnak. Ugyan miért és ki ellen is tennék, ők a kitaszítottak, akik senkinek sem kellenek igazán. Legszívesebben fölnyalábolná őket, és elfutna velük innen, minél messzebb a rácsos ablakoktól, a fehér köpenyesektől — hivatásán, önmagá.n is túlra. Ki a felnőttvilágból. Embersintér
