Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-02 / 78. szám
Nyolc méter szélességben csíkozzák a vetőgépek a zöldborsónak kiszemelt jókora határrészen a szépen elmunkált talajt; a bokrosodó búzától üdezöld szomszédos tábla fölött műtrágya felhőt húz maga után a nevét meghazudtoló- an könnyed - fürge Dromedár növényvédő repülőgép; kis- és nagykertekben csattognak a szőlőtőkéket, gyümölcsfákat fölösleges hajtásaiktól megszabadító metszőollók - a hirtelen jött tavaszban egyik napról a másikra éledő határban nem érzékelem /érzékelhetem/: országos méretű, indulatú agrárviták idejét éljük mezőgazdaságunk rég- és közelmúltjáról, mai helyzetéről. Összekacsintás után egymásra mutogatás Meglehetősen szélsőséges vélemények — hivatalos párt- és kormányzati értékelések, érdekképviseleti állásfoglalások, alternatív szervezetek megnyilatkozásai — ütköznek a legkülönbözőbb szintű fórumokon. Nem lehet csodálkozni a szakma és a társadalom indulatain, hiszen meglehetősen kontrasztos a helyzetkép. Nem hinném, hogy csak az agrárszférában lennének ismertek a magyar mezőgazdaság utóbbi évtizedeiben elért eredményei. A hatvanas évek elejétől napjainkig a gazdaságok megduplázták a termelésüket, az élelmiszeripar pedig megháromszorozta. \ világ élmezőnyében tartják számon az egy főre jutó gabona- és hústermelésünket. A jelen produktumai sem lebecsülendők. Például az a mezőgazdasági alapanyag- termelésre alapozott élelmi szerexport, amely az elmúlt évben másfélmillió dollárt és egymilliárd rubelt hozotl az országnak. A sorolt eredményeket produkáló hazai mezőgazdasági nagyüzemek egyrésze ma azonban a létéért, a talpon- maradásért küzd. Maradjunk a szőkébb környezetünkben. A megye 55 közös gazdasága közöt sok az olyan, amelyik nem képes az egyszeri bővített újratermelésre. A legtöbbjük vagyonának folyamatos felélésére kényszerül, és a megyei téeszek csaknem 40 százalékát fenyegeti likviditási csőd. Aki figyelemmel kíséri az agrárvitákat, nem éppen megnyugvással tapasztalhatja, hogy nem mindig az ágazat gondját-baját legjobban vagy egyáltalán ismerők — netán megélők — beszélnek, vitatkoznak (hovatovább már határoznak!) a parasztság, a mezőgazdaság sorsáról. Ennek, az ügyért való aggodalomra is okot adó jelenségnek az ismeretében fogalmazódott meg a szándékom : megkérdezni szőkébb környezetemben a legilletékesebbeket, velük együtt keresni a választ az alapvető kérdésre, hogy hol gyökereznek a mezőgazdaságban mára felgyülemlett bajok. Azt hittem, a szabad nyíltságot, nyilvánosságot hirdető és hellyel-közzel már jól gyakorló jelenünkben csak kérdeznem kell, s máris jó ismerője leszek a közelmúlt eseményeinek. Kiderült: kísért még a múlt. — Tudom, hogy ma már lehet, sőt kell is beszélni a múlt hibáiról — kezdte, kérve személyének fel nem fedését, egyik régi ismerősöm, idősebb téeszvezető —, de mégsem nyilatkozom arról, hogy kik, mikor és mivel rontották el. Az elhibázott koncepciókat kidolgozók, a szakmailag megalapozatlan döntéseket hozók és a rossz gyakorlatot végrehajthatók közül nem kevesen vannak még most is olyan állami, párt- vagy érdekképviseleti beosztásban, hogy beleszólhatnak a hogyan továbbá. Ez visszavetheti az agrárpolitika, a mezőgazdaság megújulását is. Merthogy én nem hiszek abban, hogy holnap tisztább lesz a dallam, ha ugyanaz fújja a trombitát, aki tegnap vagy tegnapelőtt ... Bereczki László a Rákóczi- falvai Rákóczi Tsz napokban nyugdíjba vonult elnöke viszont nem az a fajta ember, akit a véleménynyilvánításában különösebben befolyásolná, hogy hol, melyik széken ki ül. — Azt kérdi, hol rontottuk el? Mielőtt belebonyolódunk, hadd szögezzem le: nem a magyar paraszt felejtett el szántani, vetni, jószágot gondozni! Az is tény, hogy nem egy-két termelő- szövetkezet van tönkremenő- ben az országban. Az is, hogy a most padlón lévő gazdaságok többségét ma is azok a vezetők irányítják, akik a nagyüzemi mezőgazdálkodás nem is olyan régi fénykorában. A gazdaságpolitikában, ezen belül is az agrárpolitikában kellett történnie valaminek. Állítom, nem a kijelentésekben volt a hiba. A tézisekNyílik, nyílik, meddig nyílik— az agrárolló? Jó néhány, korábban jól prosperáló, jelenleg a kibontakozási-, megújulási átmenet túléléséért küzdő mező- gazdasági nagyüzem első számú vezetője nem tartozik ma a helyi hatalom szemében népszerű káderek közé. Tisztában van ezzel Bereczki László is. — Nem kevesen lettünk áldozatai a párt káderpolitikájának. Az évek során átmosták az agyunkat. Nem tagadom, az enyémet is. Kialakult, kialakítottak egy olyan stílusú vezetést, amelyiknek az volt a legfőbb gondja, hogy mindig vonalban maradjon, hogy maximálisan kinyilvánítsa az együttműködési készségét. A mezőgazdaság olyan irányítóival, akiknek halvány fogalmuk se volt az ágazat gondjáról-bajáról. Ha jó évet zártunk, három széksort kellett kialakítanunk az elnökségben a zárszámadáskor. Ha bajban volt a szövetkezet, csak az elnök, meg a gyűlést levezető ült az „asztalfőn”. A gazdálkodásnak se tett jót persze, hogy a káderpolitikában jóidéig huszadrangú kérdés volt a hozzáértés. Hol azt erőltették rá a téeszvezetőre, hogy alkalmazza a párt, a tanács vagy a minisztérium apparátusából kikerülteket, jó pénzért persze és jó beosztásba, vagy a jó agrárszakemberét kellett odaadnia pártmunkásnak, hivatalnoknak. A Cibakházi Vörös Csillag Tsz elnökhelyettese, Pintér Sándor a hatvanas évek második felének néhány esztendejére szívesen emlékszik vissza. Akkor, az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésekor — mondja — valahogy más volt a hangulat. Ügy érezték a mezőgazdász szakvezetők is, végre van miért lelkesedniük. Talán az időközbeni csalódások miatt van, hogy most kétkedőbbek az MSZMP által nemrégiben társadalmi vitára bocsátott, az agrárpolitika megújítására kidolgozott javaslat megvalósításának garanciáit illetően ? — Abban bíztunk a hatvanas évek végén, hogy végleg a múlté az irányított termelés. Hamar csalódnunk kellett. Már a hetvenes évek e'e- jén rá kellett döbbennünk, hogv más megfogalmazásban ugyan, de visszatértek a direkt irányítás elemei. A kötelező fogalmát és gyakorlatát fölváltotta az elvárás, amit a járásnál, a megyénél fogalmaztak meg a párt és állami szervek, a termelési tervünk felülvizsgálatakor. A Szolnok Megyei Teszöv januári küldöttgyűlésén általam is hallottak alapján nem csodálkoztam azon, hogy Pintér Sándornak az ugyancsak a gazdaságirányítási reform meghirdetése után szerveződött érdekképviselet okozta a legnagyobb csalódást. Én is azon a küldött- gyűlésen gondolkodtam el: néha bizony nem látjuk a fától az erdőt. Több megye: szövetkezeti vezető ugyan.s szemtől szembe, kendőzetlenül illette kritikával hozzászólásában a jelenlévő Szapó Istvánt, a TOT elnökét, és az általa irányított testületed az országos érdekképviseletet. A furcsa nekem nem is annyira az volt, hogy a megjegyzések úgymond leperegtek a Politikai Bizottság tagjáról, legalább is „elfelejtett” rájuk reagálni. Sokkal inkább elgondolkodtatott, hogy miközben a politika által teremtett „fönti” skizofréniás állapotot bírálájuk, miért hisszük, hogy „lent” érdemben tudják képviselni a szövetkezeteket a helyi hatalommal szemben az ugyancsak egzisztenciális függésben lévő, a megyei vezető politikai testületekbe beválasztott — nem delegált! — szövetségi titkárok, elnökök? — Sokat vártunk az érdekképviselettől — folytatta Pintér Sándor. De hogyan tudták képviselni az érdekeinket? Megállt az agrárolló nyílása? Javultak a hitelfeltételek? A közelmúlt példája jól illusztrálja, mennyire nem hatékony a megyében se az érdekképviseleti munka. A szándékot illetően tó kezdeményezése volt a Te- szövnek, hogy árvitákat szervezett a termelők és a felvásárlók, feldolgozók között. A szépséghibák: az Álllatforgalmi és Húsipari Vállalattól kialkudott felvásárlási áremelésnek csak addig örülhettünk, amíg tudomásunkra nem jutott, hogy a szomszéd megyében kétszer annyit értek el; a Vc- tőmagtermeltető és Értékesítő Vállalattal addig húz- ták-vonták hónapokig az árvitát, amíg a vállalati központ más megyékbe csoportosított át jelentős vetőmagtermelési lehetőséget. Kit képvisel hát az érdek- képviselet? — kérdezte joggal a már említett Teszöv küldöttgyűlésen Lengyel Zoltán, a Kunhegyesi Kunság Népe Tsz elnöke. Egyébiránt az alapanyag termelési és a felvásárlási, késztermékértékesítési árak közötti feszültségek alapvetően hozzájárultak a mezőgazdaságban kialakult kedvezőtlen tendenciákhoz. Hajdú Antallal, a Középtiszai Állami Gazdaság vezérigazgatójával beszélgetve is hamar az agrárollóra terelődött a szó. — Nemrégen alakítottuk ki állásfoglalásunkat, a helyi téesz és a kistermelést integráló áfész vezetőivel közösen, az MSZMP új agrárpolitikai koncepciójáról. A véleményünk szerint már is jelentős késéssel megjelent megújítási programot bevezető visszatekintés csak a ’70-es évekig reális. A ké(Folytatás a 6. oldalon) Kit képvisel hát az érdekképviselet? földi delegációt, magasrangú látogatót... — Csak a földben, az eszközökben és nem utolsó sorban az emberek fejében lévő, óriási tartalékoknak köszönhető — folytatta a rá- kóczifalvi téeszelnök —, hogy már nem korábban és nem látványosabban ment tőnkre gazdaságok egész sora. Évtizedeken át félrevezettük a közvéleményt: elhitettük or- szággal-világgal, hogy agyontámogattuk a mező- gazdaságot, a parasztot. Egyiket se kell támogatni, meghízlalja a gazda anélkül is azt az egy-két hízót, ami neki meg a családjának kell. A boltokba, vásárcsarnokokba kerülő harmadik meg negyedik hízóért szólt mindig a harang.. . ben ugyanazt mondták mindig: szerkezetváltás, műszaki fejlesztés, megújulás és így tovább. Alapvetően a kialakult kétarcú, sunyi gyakorlatban gyökereznek a bajok. Most, a problémák felgyülemlésekor egymásra mutogatnak az agrárpolitikusok és a pénzügyi költségvetési szervek képviselői. Éveken át összékacsintottak: te csak hirdesd az igét, mi majd lefölözzük, elvonjuk a hasznot. A rákóczifalvi közös gazdaság se a régi már. Mondták is a Bereczki Lászlóval való beszélgetési szándékomról tudó kollégák: emlékszel, nemrégen még a MÉM, a TOT, a párt, a tanács Rákóczifalvára irányított mindenféle honi és kül-
