Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-15 / 88. szám
Irodalom, művészét _______________________» Kam arás István: ___________ Asztalos János 1 t alálkozik szív 1989. ÁPRILIS 15. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján rendezett Az évszázad plakátjai című kiállítás anyagából válogattuk. Asztalos János megint összeszólalkozott a feleségével. Bözsi a bevált módszer szerint összepakolta a gyerekeket, és elvonult. Asztalos János megkapta az állandóan áhított, de csak negyedévenként esedékes kétórai nyugalmat. Most is azzal kezdődött, hogy minden további nélkül elment belőle először öt, majd tíz, aztán meg tizenöt perc, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Asztalos János ideges legyen. Bosszankodva nézte, hogy vágtat az óra mutatója, ez is elvett ajándéknyugalmából újabb tíz percet. Most már összesen huszonöt perc potyogott bele a semmibe. Ilyenkor szokta elkezdeni védőbeszédét saját maga mellett. Ebbe csengettek bele. Mellesleg, még egyszer sem fordult elő, hogy ne csengettek volna bele, és ne hatolt volna be nyugalmába Piskeyné, Sebőkné vagy Peturbányi néni. Rendszerint Bözsi csengetése szabadította meg tőlük. Most viszont a FABULON- HÖLGY állt az ajtóban. Éppen úgy, ahogy szokott. Kezében tartotta a fabulont. Asztalos János az elmúlt héten ünnepelte ötven- kettedik születésnapját fehér asztal mellett a Jedlik Ányos Szocialista Brigáddal. Ott is szóba került a FABULONHÖLGY. Most azonban itt állt az ajtóban, pontosan úgy, ahogy szokott. — Nem megyünk be? — kérdezte a FABULONHÖLGY. Bebizonyosodott, hogy az egész kérlelhetetlenül igaz. A kétségbevonhatatlan bizonyíték a FABULONHÖLGY bőrének illata volt. — A -bőre őre — motyogta Asztalos János. — A bőröm őre — mondta a FABULONHÖLGY. és megindult befelé. — A feleségem nincs itthon — próbálkozott Asztalos János. — ön Asztalos János? — kérdezte a FABULONHÖLGY az előszobában. A bejárati ajtó még nyitva volt. Asztalos János odaugrott, és becsukta. — Én, kérem... — kezdte Asztalos János, és készséggel átengedte a folytatást a FABULON- HÖLGYnek. — ön, ugye, több alkalommal kijelentette brigádtársainak, hogy „Fabulon a bőre őre, én meg a hölgy pőre őre?” — Ez, kérem, egyáltalán nem egy kijelentés ... — Tudom. Vers akart -lenni. Vagyis pajzán versike. Természetesen rólam. Vagyis inkább hozzám. A kijelentés viszont így szólt: „Elég lenne csak öt perc, öt egész perc, elhiszitek?” Nos, most 18 óra 32 perc van, és ön tíz egész percet kap tőlem. — Honnan hallotta kegyed ezt a ... kijelentést? — Nyugodt lehet, nem a feleségétől. Kezdhetjük? A FABULONHÖLGY letette a fabulont az asztalra. Asztalos János úgy érezte, étitől valahogy még fesztelenebb lett. — Akkor talán tessék helyet foglalni. A FABULONHÖLGY leült, de nem olyan finoman, ahogy várni lehetett volna, -inkább -levágta magát, mint Jutka, vagyis Asztalos Jutka, aki ezért oly sokszor kikapott Bözsitől, vagyis Asztalos Já- nosnétól. Amikor a FABULONHÖLGY meglátta, hogy Asztalos János meg sem mozdul, felkapta a fabulont, és idegesen forgatni kezdte, ötször rakta le, és vette fel, hatodszorra megkérdezte: — Na, mi lesz? Asztalos János tudta, hogy most már cselekedni, de legalábbis javasolni kell valamit. — Nem tetszene magát keneget- ni avval a fabulonnal? A FABULONHÖLGY levette a fabulon kupakját, de nem kene- getett, hanem újabb kérdést szegezett Asztalos Jánosnak: — önt fogom kenegetni, hiszen ön azt is mondogatta a brigádban, hogy „Engem is kenegethet- nél egyszer, kisanyukám!” — Azt hiszem, le is telt a tíz perc — próbálkozott Asztalos János. — Kettő és fél. — Ennyi van még? — Ennyi telt el — javította ki a FABULONHÖLGY, akin természetesen nem lehetett óra, de Asztalos Jánosnak valahogy nemaka- ródzott most ebbe belekötni. Végül is nem maradt más lehetősége, mert a FABULONHÖLGY még egyszer megkérdezte, hogy „Mi lesz?” — Kegyednek halvány fogalma sem lehet, -hogy hány perc teltei, mert kegyednek, ugyebár, nincsen karórája. A FABULONHÖLGY egy kis aranyórát vett elő. Hogy honnan, azt nehéz lett volna megmondani. — Négy és fél — közölte a FABULONHÖLGY, és megint várható volt egy „Mi lesz?” Rosszabb következett: — Na, mi lesz, apukám? —kérdezte a FABULONHÖLGY, egy cseppet sem gunyorosan, hanem pontosan úgy, mint Bözsi. Szerencsére Bözsiről eszébe jutott Bözsi. — Mindjárt itt lesznek — közölte. — Akkor mire vár? — kérdezte a FABULONHÖLGY, és gyors mozdulattal lerakta, vagy inkább levágta a fabulont. A terítő egy kissé gyűrött volt, Asztalos János akkurátusán megigazította, hogy el ne dőljön a fabulon. — Ugye, azt is szokta mondogatni. hogy „Ha pedig egyszer én - kenegethetném!” — Tényleg? — kérdezte meglepetten Asztalos János. Eszébe jutott egy mentőötlet. — És mit szoktam még mondani? A FABULONHÖLGY fölállt, és kifelé indult, úgy, ahogy volt. Asztalos János megindult szorosan a nyomában. Gondolta, lesz, ami lesz. A FABULONHÖLGY nem nézett hátra, kiriyi- totta a bejárati ajtót Megállj, gondolta Asztalos János, megállj, addig nem mész el, amíg meg nem kérdezem borzasztóan gúnyosan, hogy „Mást nem szoktam mondani, kisanyukám?” — Más semmit! — zárta le hirtelen a FABULONHÖLGY, és lesietett a lépcsőn, úgy, ahogy volt. A fabulon ott maradt, de szerencsére nem lett belőle kalamajka, mert Bözsi megelégedett azzal a huncut magyarázattal, hogy távollétük alatt ott járt a FABULONHÖLGY. Szepesi Attila: Az erdő A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb. A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyaikor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páfrány- szerűek nyers-zöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a -távlat, a mélység — minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. De alkonyaikor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Periklész-korabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt a kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismemők fel benne sem az egyik, sem a másik képet.” — írja Egon Friedell. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De: a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldöft vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok perce- géséből és szélzúgásból állnak össze — meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fakadásának, meg a kéreg poriadásának. Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elbarangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokor- csoporton, egy kiugró sziklán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig velünk együtt tovamozdul — nem távolodik, nem is közeledik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember egy vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vagy avar alól kicsorduló forrást — de egyik sem középpont. Az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan, ami több, mint a részletek együttese, amit elemezni nem lehet. Egy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldár és el- mocsarasodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, sivatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol tavasszal békák és vadkacsák közt- cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a sziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a fák vándorlása, ahogy eltűnnek egy hegyoldalról, amit korábban elborítottak, odébb meg birtokba vesznek egy rétet, ahol korábban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de egymástól elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban élnek a botló, percegő, zizegő parányák. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az .erdei inferno. Középen: a fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg önmagukat a kegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot — maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókristályok sokasága. • Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Mert felismered a vörösbegy hangját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó rikácsolását, és az ölyvek vijjogását — aztán megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még. És ha a sárba rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is látni fogsz, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy jelen vannak. Ök az erdő rejtezői, akikről a szakkönyvek is elbizonytalanodva írnak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem éltek itt. Thoreau írja: „Ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Mesz- sze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, később Massachusettsben, de a petét, amelyből kikelt az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék véletlen melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a hallhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?” Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomodás és az első vegetáció érdessége, neszek és fények, Madách szép szavaival: illat ég mathesis — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani.
