Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NPLAP 1989. MÁRCIUS 4. SxrmbdS Tff*} Kisdiákok újságolták igen lelkesen, egy­más szavába vágva, hogy a 140. évforduló tiszteletére a hétvégén „eljátsszák” az 1849. március 5-ei szolnoki csatát. Azt meg kollégáimtól hallottam, hogy a megyei ha-^ tárőrklub tagjai milyen áldozatos mun­kával tették rendbe a temetőben nyugvó szabadságharcos hősi halottak sírját, em­lékművét. Több volt, mint véletlen, hogy az egy­kori szolnoki rendház História Domusá- ban akkortájt olvastam, hogy Gramont csá­szári tábornok a „Szanda felé vivő töltés melletti izmos fűz és topolya fákat min­den jóérzésű ember fájdalmára nagy da­rabon kivágatta” —, amikor ugyanezen tenyérnyi Magyarország füzeseit az idei Mátyás nap környékén már pasztellzöld- be hajlónak láttam. A táj megőrizte a múltját, ahogy az emberek az emlékeiket. Csak egy kis kép­zelőerő kell hozzá, hogy lássuk a szandai ártér füzesei alatt, a Holt-Tisza patján. Szolnok irányába vágtató Vécsey-huszá- rokat. Ez történt 1849. március ötödikén reggel, amikor Damjanich tábornok a Ti­szán Cibakházánál átkelvén már a szol­noki indóházra támadott. De nehogy megcsaljon a képzeletünk, mondja el a szemtanú a szolnoki csata egyes epizódjait: „Martius 5. 1849. Mihelyt világosodott, előre tolta gróf Vécsey dandárának csa­patát csaknem egészen a Tiszáig és tizen- kétfontos ágyúkkal lövette a hídját, az osztrákok kitartóan feleltek. Ez alatt azonban Damjanich a 3-ik és ö-ik zászló­aljak élén megrohanta Szolnok vá/osát annak déli szélén mely (rohamot az Indó- ház udvarára felállított két 12 fontos oszt­rák üteg legnagyobb eréllyel védett ugyan, de zászlóaljaink gyors menete miatt egy­szerűéi többet nem lőhetett, az Indóház nem sok veszteséggel elfoglaltatott.. . Benyomulni kezdett aztán a Varsányi kü­lönítmény Szolnok óvárosába, hol 8 órakor reggel számos házban több osztrák tiszt találtatott ágyban fekve, kávézás közben, mikor mieinknek a város negyedrésze már kezében volt. .. Midőn a Vécsey dan­dár gyalogsága elűzte a hídfőt szállva tartott ellenséget, ... a járhatóvá tett Tisza hídján átvergődött... — írja Kom­lóssy Lajos őrnagy. Az osztrákok keményen védekeztek a város különböző pontjain, de Damjanich vörös sipkásainak, majd a hídon átkelt Vécsey-hadtest katonáinak nem tudtak ellenállni. Vécsey katonái a főutcán Abony felől támadó Ottinger-dandár lovasait is megfutamították. A Karger-dandár nagy része fogságba esett az indóház — vagyis az ó-szolnoki pályaudvar — körüli har­cokban, a többiek pedig Zagyvarékas irá­nyába próbáltak visszavonulni. A Malom­zug Zagyva-hídján a menekülők össze­torlódtak, a megáradt folyón át próbáltak menekülni, a feljegyzések szerint 400— 500-an a vízbe fulladtak. Damjanich tábornok a mai szolnoki Kossuth tér keleti sarkától, az I-es szá­mú irodaház és az egykori Halászcsárda térségéből irányította a csatát. Még dél sem volt. elült a harci zaj, a szakácsok „jó kövér babgulyást főztek dísznócsülök- kel” a katonáknak. Tehát még azt is tudhatjuk az 1849-es szolnoki csatáról, hogy mi főtt a gulyás­ágyúkban, pedig száz évnek kellett eltel­nie, hogy az első, tanulmányértékű mun­ka megjelenhessen a jeles szolnoki nap­ról. Egy kis rotaprjnt füzetben Kaposvá­ri Gyula adta közre néhány száz pél­dányban az egykori nagyapák dicsőségét. Ennek az úttörő jelentőségű munkának je­lent meg a második, bővített kiadása 1973-ban, de ez is mindössze 500 példány­ban. Amíg a szolnoki úttörők hagyományőr­ző, a nemzeti érzést tápláló megemléke­zését dicsérem, szomorúan kell megálla­pítanom szűkebb hazám szellemi, politi­kai életének mulasztásait. A szolnoki csatának olyan irodalma van, amelynek ott kellene lennie egy al­bumban minden Tisza-parti család könyv­tárában, mint régen a breviáriumoknak^ kalendáriumoknak. A Debreceni Állami Levéltárban van a már említett huszárőrnagy, Komlóssy La­jos 330 oldalas kézirata; Leiningen-Wes- terburg Károly emlékezése is kézközei­ben, a Szolnoki História Domus is. Hor­váth Pál kéziratos memoárja Hild Viktor hagyatékában található — és sorolhat­nánk a kútfő értékű örökbecsű munká­kat. Irt Vajda János, Jókai Mór is a szol­noki csatáról. A festők, grafikusok egész sorát ihlette meg Damjanich és vörös sipkásainak di­csősége: Charles de Fér és Heinrich Ger­hart kőnyomata a Magyar Történelmi Képcsarnokban látható, ahogy Than Mór festménye is. Pólya Tibor és Chiovini Fe­renc festménye Szolnokon van ... Csak éppen nem adatott meg az értő kutató­nak. hogy a történelmi eseményhez for­májában is méltó, kellő példányszámú képes antológiát jelentessen meg. Ha valakinek — netán — az előzőek után az a sanda gondolata támadna, hogy igen, mert 1848—49 és a közelmúlt poli­tikája ... Nos, azt hiszem nem erről vagy nemcsak erről van szó ... 1919-ben Damjanich katonáinak kései utódai ugyancsak nemzeti, honvédő há­borút küzdöttek végig az utolsó hídfő vá­rosában, Szolnokon. Van-e nálunk egyetlen olyan köztéri szobor is. amely a Magyar Tanácsköztár­saság névtelen katonáinak emlékét őrzi? Nincs. Valaki, a tiszaligeti építkezések idején — amikor még volt pénz hasznos dolgok­ra, meg kevéske fontos ügyekre is —azt javasolta, hogy a város déli hídfőjében, az egykori Móricz-liget helyén, tehát a Ti- szaliget területén — ahol a Vécsey-hu- szárok támadtak, ahol a vörös katonák lövészárkai voltak — építsenek, alakítsa­nak ki egy olyan múzeumi parkot, amely méltóan, tudományos alapossággal ter­vezve emléket állítana 1849-es és 1919-es honvédő katonáinknak. A szolnoki üzemek munkásai társadalmi segítséget ajánlot­tak fel, a Hadtörténeti Múzeum a raktári készleteiből korabeli fegyvereket, ruhá­kat, egyéb dokumentumokat ígért. Szép terv volt, de semmi se lett belőle. Szem­ellenzővel se a múltba, se a jövőbe nem lehet látni. Hallom a rádióban, tv-ben, hogy ki ki­vel hajlandó és nem hajlándó együtt ün­nepelni március tizenötödikét. Lehangoló. Mintha Petőfi, Kossuth, Damjanich és vörös sipkásainak nemzeti hagyatéka nem mindannyiunké lenne, mitha nagyapáink 1919-lben nem egymás mellett feküdtek volna a lövészárokban a Tisza partján, hogy megállítsák az intervenciót?! A múltat ismernünk kell. már csak azért is, hogy tapasztalataink legyenek. A ne­heztelő visszamutogatás nem vezet célhoz. Sokkal többet ielenthet számunkra, hogy azok a szolnoki kisiskolások, akik holnap végig élik az 1849-es csatát — majd a ké­sőbbi évfordulón nagyapáink 1919-es küz­delmeit —, értelmüktől és érzelmeiktől vezéreltetve felnőtt korukban biztos szob­rokat állítanak majd és könyveket adnak ki múltunk emlékére!" A műveltség szintje és a nemzettudat minősége ugyanis szorosan összefügg. Éj üzemházat létesít Kunszentmártonban a Titász. Az épület, amely iparitanulók képzésére is alkalmas lesz majd, több mint 25 millió forintba került. Átadását augusztus 20-ára tervezik Fotó: TKL Ez van, ezt kell szeretni... 4 Háromszázhatvan fiatal- asszony és lány — nyugod­tan rájuk mondható: nők nagyban, nők több százan együtt. A Május 1. Ruha­gyár szolnoki üzemében a sok éve ott dolgozók csak legyintenek erre. Ugyan már, tíz évvel ezelőtt pon­tosan a duplája dolgozott ebben a gyárban! S ha már éveket, tíz éveket emlegetünk, valaki­nek az is eszébe jut, men­jünk már még egy évtizedet vissza az időben. így le- szünk ugyanis hűek a vá­rosszéli gyártelep történeté­hez. Novemberben ünnepet is ülnek az emlékezők: 1969 novemberét lapozták a nap­tárban, amikor egy kis szol­noki tanácsi ruházati válla­lat beolvadt a fővárosi nagyvállalat, a Május 1. Ru­hagyár kötelékébe. És akár hiszik, akár nem, ez akkor jó dolog, nagy dolog volt! Önállóként is dolgozhatnának kényes exportigényeknek felelnek meg, kitűnő textil-, bőr-, ruházati cikkekkel; saját önálló szabászatuk, bőrszabászatuk van. Ját­szom a gondolattal, de le­het, hogy nem én egyedül: akár önálló gyárként is dol­gozhatnának. Békési Gyuláné március elseje óta előrelépett a gyá­ri ranglistán. Tizenhárom évi futószalagos munkásság után pár napja technológus. A textilszalagok munkáját irányítja, ahol Szakács Fe- rencné is dolgozik. Az alig 33 éves fiatalasszony majd­nem alapítója a gyárnak. Tizennyolc éve keresi itt a kenyerét, s cseppet se örül neki, hogy mostanában egy­re kevesebb a kenyérre va­lója. A két sokat tudó mun­kásasszony mellett Gecse Erika a bőrszalag szakmun­kása szinte gyereklánynak látszik. Pedig huszonhárom éves már, s ötéves munkás­múlt van mögötte. — Tetszik tudni — mond­ja —, a mi bajunk is az, ami bárhol, bármilyen mun­kahelyen az embereké. Tele vagyunk feszültséggel, tü­relmetlenséggel, s nagy-nagy félelmekkel. Én azt mon­dom, hogy ez leginkább a magamfajta családalapítás előtt állókat jellemzi meg a nagyon kisfizetésűeket. Jó, én az idén férjhez megyek, s most úgy tűnik, még la­kásgondom se lesz, hiszen édesanyám háromszobás házában jut hely nekünk. De ha önálló lakást akar­nék, tán bele is bolondul­nék. A vőlegényem most szerelt le, rádió- és tévésze­relő, s 19 forintos órabérrel ment vissza a katonaság miatt odahagyott munkahe­lyére. Hát mire mennénk az én havi 4800—4900 forintos fizetésemmel, ha mindent úgy, mint a nagy átlagnak, elölről, semmitlenül kellene kezdenünk. köszönt nőnapon. Itt az üzemben meg természetes. Évtizede még mindenütt nagy hangos nőnapi ünnep­séget tartottak a munkahe­lyeken. Kora reggeltől nótá­kat bömböltek a gyári hang­szórók, műszak végén sok helyen színészek szavaltak, vállalati kitüntetéseket osz­togattak, s mindenkinek ju­tott egy-egy szál virág vagy parányi ajándék. Vajon most, az idén lesz-e, s mi­lyen nőnap? Jánosi József azt mondja, persze, hogy lesz. Ahol nők dolgoznak, el se szabad felejteni. Hát per­sze színészt nem hívnak szavalni, nem tartanak nagy ünnepséget, már vállalati kitüntetéseket se osztogat­nak, de az a harminc-egy- néhány férfi, aki a Május 1. Ruhagyárban oly sok nővel dolgozik együtt napjában, megtalálja a köszöntés mód­ját. Kis ajándékkal, jó szó- ’ val, mert megérdemlik. S talán többször is megérde­melnék, nem csak egyszer egy évben. Jutka és Éva sorolja, nem az ajándék ára meg értéke fontos, hanem a figyelmes­ség. Tavaly terítőcskét kap­tak, előtte gyertyatartót, s aztán egyszerre nyúlunk nevetve a cigarettásdoboz után, hát igen, kaptak már hamutartót is, nem is kis célzás nélkül. Mert aki fű­tőszálas mellett dolgozik, szívhatja ugyan, de rabja nem lehet! A nyolcórás mű­szak alatt négyszer-ötször állnak le egy-egy cigaretta­szünetre. Ami nem is min­dig igazán az, hiszen az ebé­det is el kell költeni. Jutka kis sóhajjal mond­ja, 25,80 már egy üzemi ebéd ára. Itt főzik helyben, a Pelikán csak a nyersanya­got hozza ki a konyhára. Aztán elkomorul: — Valamikor én úgy, de úgy szerettem ide napjában jönni dolgozni! Most meg jövünk reggelente, mintha lökdösnének bennünket. Pe­dig tényleg nincs sok ba­junk a gyárral, még a veze­tőkkel se. Többre, Jobbra vágynak Kérdezni se merem, mi­vel feledtetik a bajokat múlatják a szabadidőt. Az­tán ők kérdeznek: — Hál ez a cikk tényleg a Néplap­ban lesz, és összenevetnek Manapság nem illik mái ■megkérdezni, olvasnak-« napjában újságot a munkás­nők. A végén ők vigasztal nak: hát nem lehet minden­ről lemondani, a Néplapo eddig is járatták, minden nap átnézték, egyelőre més nem váltak meg tőle. Pedig / lemondással tel éveket élünk. Ott a várói végén a Május 1. Ruhagyár futószalagjain is épp olyan nehéz az élet, mint bárhol máshol. Jánosi József azl mondja, talán picit az át­lagnál is nehezebb. A gyári dolgozók éves átlag bruttc jövedelme 70 ezer forint Oszthatok, szorozhatok, mi­re telik belőle. S ha tudom 'hogy a könnyűiparban min­dig sok a fiatal (a futósza­lag monotóniáját nagyon ne­héz elviselni egy munkás­életen át), tudhatom, 'bi­zony jönnek-mennek az em­berek ott is. Többre, jobbrí vágynak, s míg a hetvene években inkább pult mög' álltak a szakmunkások mostanában a butik, a gml a divat. És hát az is igaz hogy mindig a legjobbak, í legigényesebb emberei mennek el. Februárban ti zenöten léptek ki egy más jobb, nagyobb biztonságo adó munkahely reményé­ben. — Mi maradunk — moso­lyog Erika. — És várjuk nem ölbe tett kézzel a sor­sunk jobbra fordulását. Éve közbevág: — Mert ugye a? ■nem lehet, hogy ne bízzunk a sorsunk jobbra fordulásá­ban? Sóskúti Júlia Húsz évvel ezelőtt az ipartelepítés hőskorában a fővárosból vidékre költöző vállalatok, úgy tűnt, meg­oldják a magyar vidék mun­kaerőgondjait. Megvettek kiszolgált irodaházakat, kultúrházat, egykori téesz- pajtákat. Kicsit hélyrepo- fozták, s már hozták is a gépeket, s egyidejűleg vitték tanulni a vidéki embere­ket az anyavállalatokhoz. Utóbb persze kiderült, hogy a gépek a fővárosban már aligha szolgálhatták volna az ipart. Sértés ne essék, többnyire öreg csotrogá­nyok, század eleji masinák alkották az első gyáregysé­gek . gépparkját”. Évek tel­tek bele, amíg az anyavál­lalati két-három hónapos tanfolyam után megszokták ezeket, s dolgoztak rajta az új munkások. Üj munkások — mezőgazdaságból fölsza­badult férfiak és nők, s el­ső munkahelyet végre talá­ló fiatalok. Nem volt min­dig jó a munka minősége, s évtizedeken át a bér se volt azonos az anyavállalatnál dolgozókéval... Hanem, s ezt bizonygat­ják a Május 1. ruhagyáriak, nekik nem így kezdődtek a munkásévek. Jánosi József műszakvezető három évti­zedes ruhagyári múlttal maga mögött magabiztosan ■kijelenti: az első tíz évben meredeken haladt fölfelé ez a kollektíva! Egyre igénye­sebb, szebb munkát adtak ki kezükből, utánpótlást biztosítottak a szakmunkás­képző intézetekben, s ahogy Május 1-esek lettek, elkezd­ték a felnőtt szakmunkás- képzést is. A hetvenes évek elején még az összlétszám mintegy húsz százaléka volt szakmunkás, most, 1989-ben már 60 százalék a szakmát jól értők aránya. Érthető, hogy okos vállalati vezetés­sel ez a gárda képes „több húron” játszani. Évtizede Ha valaki szót ért a nőkkel ság, a család rendben tar­tása is idő. Megmondom ■őszintén, rajtam a 'szüleim segítenek. De rég nem hallottam, s különösen nem ilyen szomo­rúan ezt a fél mondatot. Akármerre megy az ember, ez van! Ezt kell szeretni? Csönd üli meg a városszé­li, (valamikori II. számú irodaház azóta már rég tel­jes egészében) ruhagyár kis tárgyalóját. Március van, kint már melegít a napsu­gár, a futószalagokon jár­nak a gépek, s nagy hirte­len észbekapok. Nehogy el­felejtsem már, hogy a nő­nap miatt jöttem. Nőkhöz, nőkről, nőknek beszélgetni. Jánosi József, a műszak- vezető nyugodt lélekkel ki­jelenti: három évtizedes ta­pasztalata, hogy nőkkel dol­gozni nem nehéz, ha valaki szót ért. a nőkkel, elfogad­ják, amit mond és dolgoz­nak szorgalmasan. Még most is, amikor a férfiak legszívesebben a napi poli­tika fölött vitáznának, a nők náluk jobban tudják, bármi van, dolgozni kell! Szakácsnő Jutka gyári ti­zennyolc éve alatt sok ked­ves nőnapi ünnepséget meg­ért már. — Én minden év­ben várom azt a szerény kis nőnapi ünnepséget... Békésiné Éva megtoldja: — Egy évben egyszer úgy ér­zem, hogy ift benn is, ott­hon is figyelnek rám, ked­vesek velem. A férjem is, a fiam is, sőt a lányom is fel­Szakácsné Jutka megálljt int ujjával. — Gyorsan mondjuk el — figyelmezteti a többieket —, hogy a mi 4800—4700 forintos fizeté­sünk, amit tisztán kézhez kapunk, a legmagasabb gyá­ri bérhez. tartozik. Most kaptunk ugyan négy száza­lékot, amiből ne számoljuk ki, mennyit visz el az adó. Én azt már tudom, hogy eb­ben a hónapban se veszek a gyerekeknek cipőt, mert a Széchenyi lakótelepi 54 négyzetméteres öröklaká­sunk havi rezsije kereken négyezer forint. És egy két­gyerekes családban min­dennap teríteni kell az asz­talt! Évának, Békési Gyulá- nénak is két gyereke van. — Jaj, nem szabadna behozni a munkahelyre a gondot és nem szabadna a fáradtság mellett feszültséggel telve hazaérkezni! Azt mondta a múltkor a fiam, anyu miért kiabálsz? Mondjam neki, hogy tényleg szorgalmasan, figyelmesen lehúzom, leg­többször nem is a nyolc órát, hanem valamivel töb­bet, s mégsem megyek sem­mire. Egyikünké, mármint se a Jutkáé, se az én fér­jem nem nagy keresetű em­ber. Nem megyünk ötről a hatra. Most mondjam azt, hogy a napi munka után az ember legszívesebben fusiz­na? Sokan rákényszerül­nek, megvarrnak két-há­rom ruhát havonta, mert élni kell, csakhát a fáradt­Örökségünk — adósságunk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom