Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
1989. FEBRUAR 11. Irodalom* művészet Duane Hanson: Nő bevásárlókocsival Kocsis Klára: Sipovval a metrón (Az Okudzsava-dalokból) Arany karlánca nem szorítja, mint engem szorongat közösség, jövő. Harminc ezüstjét megkapta, uram, én zálogcédulám rántsam elő? Harminc ezüstjét megkapta, uram, könyv és kenyér mikor lesz közvagyon? Rándul a metró, bajsza számhoz ér, Tolsztoj a szitkot: tűröm, ráhagyom. — Selyem Selyem! — suttogta Püspöki György baloldali szomszédjának. Hogy az ingerülten visszaszólt: — Mi? — elkacagta magát, fejét - bal vállára nyaklintotta és kacagott, kacagott, még a könnye is kicsordult. — Gyönyörűség! — Tagolta a mérges embernek: — Gyö-nyö-rű-ség! — és kacagott újra. — Erre a szomszéd dühösen elfordította fenekét a lelátót jelentő pádon, mintha annyira érdekelné őt a baloldali palánknál melegítő vendégcsapat. Csupa idegen alak és arc vörös trikóban és vörös gatyában, akár valami míniumban fürdött verébcsapat, se' nem lehet, se nem érdemes megkülönböztetni őket. — Selyem! Selyem! — A Püspöki György melletti helyre kamaszfiú telepedett. — Csókolom. Biszak Zsolti. Püspöki nem ismerte meg unokaöccsét; műtétje óta senkit se ismert meg, egyenként mutatták be neki az orvost, az ápolónőket, Zsuzsannáját. Űjra tanulta a szavakat, a dolgokat, saját élettörténetét, elsírta magát, amikor megtudta, hogy neki két fölnőtt ikerfia“ van, három' unokája ; földerengett benne a rozsnyói Kemenes nagyapa bajuszos, csi- bukos képe, névtelenül ugyan, de hogy nagypapa volt az illető, szelíd, jóságos Mikulás apó, tehát ő is nagyapa, szelíd jóságos szintén Mikulás. szakálla-bajusza kell legyen, fehér. Fiai és unokái mégis sehol; az orvos nem tudta, Zsuzsánna, ez a kellemetlen, szemét forgató nőszemély, az ő állítólagos felesége, hisztérikus bőgősbe kezdett értelmes válasz helyett. Püspöki Györgybe ekkor belefészkelt egy gondolat ö fogoly, elfogták, megsebesítették, és a betegség alattomos aljas ürügyével, alorvosok, álnővérek, ál- feleség közreműködésével rabságban tartják. Ha ilyen kiterjedt és gazdag mintázatú összeesküvést szőttek, céljuk sem lehet köznapi. Szakállát ravaszul leborotválta, bajuszát még ravasszabbul meghagyta. — Selyem! Selyem! Szőke! Szőke! Szív! Délceg szőke lány vonult el előttük. Rikító, kanárisárga pulóvere pompásan domborodott. Mögötte a vendégcsapat nyolcasa száguldott ziccert dobni, vörhenyes, százkilencvenes legény. — Püspöki György kacagott, fejét most jobb vállára hajtotta, s ringatózott gyermeki vígságban. Zsolti visz- szamosolygott. Húzódott volna máshová, éle félt megsérteni Gyurka bácsit, a hatalmas, gazdag és befolyásos rokont, akiről föl se merte tételezni, hogy beteg lett volna, még kevésbé, hogy beteg maradt. * • — Selyem Ennyi! — Gyurka bácsi hüvelyk- és mutatóujja között mutatta, hogy mennyi. Tekintete a bögyös lány után szállt. — Bíró! Ennyi! — Három újjával bökött a két szürketrikós bíró felé, és dőlt a kacagástól — Ennyi! Há-romm! Háá-romm! — Régi ismerősei figyelték: hangtalan a nevetése, orra alatt nagypapás bajusz, a széles mozdulatok a régiek, de üresek; hónapok ótá most mutatkozott először a városban. Ha feléjük fordult, lehajtották gyorsan a fejüket, nehogy fölfedezze pillantásukban a kárörömet. Sose lehet tudni. Talán csak részeg vagy Czakó Gábor: játszik. — Cucu! Foci Pus-kás! Foci! öcsi! — Megbökdöste Zsolti vállát, szép, szép, a szőke lány a rikító pulóverben, de most rá figyeljen, éppen most jutott eszébe a megfelelő szó, ha nem is kosárlabda, de a foci, tehát a majdnem megfelelő, ha egy kicsit fi-1 gyei, akkor lehet beszélgetni végre. — Gyönyö-rűséges. — Nevetett. — Koponyaplasztika! Béna! Ko-po-,nya-plasz-ti-ka! Béna! Béna! Béna! — Jobb kezével yé- gigsúrolta teste bal oldalát. — Béna! Béna! — Pillantása ugrált Zsolti arcán: mit ért vajon a kölyök. Zsolti nézte volna a játékosokat, már fütyültek a bírók, kezdéshez hívják a"~ csapatokat. György nevetet, alig hallhatóan, de annyira csak, hogy Zsolti hallja, és ne ezekre a labdázókra figyeljen. — Ikrek! Gyö-nyö-rű-sé- ges! Ik-rek! Ket-tő! Fiúk! Gyönyörűséges! Na ugye! Gyö-nyö- rű-sé-ges! Anya gyönyörűséges. Öngyilkos. Gyönyörűséges és öngyilkos. Balonkabátjából tárcát kotort elő. — Világos, u-gye, vi- lá-gos? A-nya, ön-gyil-kos. Vi- lá-gos és gyö-nyö-rű-séges. Gyö- nyö-rű-sé-ges a-nya. — Recés szélűre vágott régesrégi fényképet mutatott Sárgult, kicsit moz- gásos amatőrképen sárközi leányok ünnepi ruhájába öltözött, dauerolt hajú, középkorú asszony. Délcegen állt egy kerekeskút előtt, félig odafordulva, mintha hamarosan vizet húzna. Mintha, szóval nem áll, hanem hajol, nem húz vizet, a ruhát kölcsönkapta, a helyzetet is, valaki megkérte, vágjon jó képet a felvételhez, ne a saját arcát mutassa, rendben, bármit, még bírja. Zsolti illendő idő után visszaadta a képet. A bírók türelmetlenül füttyögtek, jöjjenek már a csapatok. Nehéz lett volna fölfognia, hogy Püspöki György anyja neki a dédmamája. Egy ilyen ember, még romokban is. Az ilyennek lehet egyáltalán anyja? Persze nekem sincs — ettől megilletődött. Már szívesen megnézte volna a képet alaposabban, de bácsikája eltette: — Gyö-nyö-rű-séges! Gyönyörűsé-ges! öngyil-kos! Árva! Bé-na! Ko-po-nya-plasz-tika! Na u-gye vi-lá-gos! — hangtalanul nevetett, kék szemében derű és kérés, ide nézz fiam! — Bé-na, nem bé-na! — Jobbjával lenyúlt a balkezéhez fölsegítette az arcához. A balkéz újiai lassan belekapaszkodtak a bajusz feléjük eső fehér szárnyába és megpödörték. — Nem béna, gyen-ge! Selyem! Ha-ha! — balkeze leszakadt a bajuszról, vissza az ölébe. — Haha! Ba-jusz! Ha-ha Gyönyö-rű- sé-,ges f A bírók erőszakos fütyürészésé- re végre fölállt a kezdőkör köré a két csapat: a míniumba mártott idegen verebek és a helyi csapat játékosai hófehérben. Trikójuk bal vállán keskeny, fekete csík. A vendégcenter nyeglén állva maradt a földobásnál,,' hagyta, hogy a fehér egyedül ugorjon, a labda persze kiment az oldalvonalon. Mindkét bíró kettőt füttyen- tet’t, s kezét magasra emelte. A játékosok vigyázzba merevedtek, a közönség fölállt. Egy perc. Azután kezdődött a játék A hásom padsorból álló lelátón végigfutott a kérdés: ki halt meg? Jobbról ért Zsoltihoz, továbbadta Gyurka bácsinak. — Ki halt meg nem tudja? Püspöki György Franciska-kék szemével hosszút oislantott. ki se nyitotta, amíg jobb kezével a balt is szívéhez nem emelte, és nehezen, gyönge, keservesen el nem sóhajtotta: — Én. guikról, hogy megtalálták a helyükét, a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyök mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül; mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom, vagy ha nem, hát elképzelem, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, míg pihenek. Miilyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el; de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt •lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lóhullott falevél is beborítja a járdát. Ott vannak például a buszmegállóik. Hiába sűrű a járat, egykettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes stanic- ilikból vagy fagylalt óznak, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szívott cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétáktól vagy a fagylalt tölcsérének elázott végétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök-forgok az emberek között a seprőmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadókot. Legjobb esetben gépiesen utat engednék. nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se hederítenek, talán meg se látnak, személytelen vagyok, de ez cseppet sem bánt. Nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot. Nem is adhatok, mert nem a kötelesség- tudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami különös, belső kényszernek engedelmeskedem. Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne — amit persze soha nem tennék meg! — ha abbahagynám a seprést? Mondjuk, a buszmegállóban. Néhány órán belül bakáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprőt a kezébe, hogy takarítson helyettem. Am hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam a dolgomat. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válók másoknak. Néha késő este végigjárom a várost. Alkonyaiig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy- egy csikket, papírfecpit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek, mi más is lehetne az, aki csip- csup szemetekért hajladoz az éjszakában? Nem törődöm vele, hogy mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen szemetelés nélkül nincs élet! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprő és lapát legyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyék, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó ezután is mindig, és akkor takarítom, seprem, seprem az utcát, elseprem a szememet seprem, amíg-bírom erővel. Hajnal Gabriella: Szent Balázs Dlenes Eszter: Ennyi Essenek térdre kormos pillája este, kik. júdáspénzt kérnek országért, szebbre! A földes-hazát elhagyók neve csak Himnusz nékiil házalók. Itthon is, kint is alkuszok, vertvályog-szívű zsoldosok, kik júdáspénzt kérnek országért szebbre. Essenek térdre kormos pillájú este. Pákolitz István: Kiiktattalak Kiiktattalak maradék-életemből mert szoborrá merevült szívedben az Ördög kiről írva vagyon hogy a Hazugság Atyja Kiiktattalak maradék-életemből mert szombaton már az Istennek se akarsz emlékezni szerdán elpusmogott nyálkás szavaidra
