Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

8

Irodalom» művészet

1989. FEBRUÁR 11.

Iszlaí Zoltán:

gyetlen halvány kísérlete maradt Paszkó Gábornak arra, hogy feledhetetlen diák- szerelméről sok év múlva megtudjon valamit. Családi autóút keretében megpihentek az útbaeső Térhálón; húsvét utáni hétvége volt. Úszott a kertek fölött a jácint meg a nárcisz illata. A kanyargó kövesút mentén gondozott előker- tek évelői vidítottak. A rádiókból dőlt a német nyelvű zenei adás.

Hát igen, végül a sváb fiúhoz ment — hasított kellemesen Pasz- kó szívébe az ifjúi emlék. — Ugyanahhoz, aki 1950 augusztusában már koraérett férfiként igyekezett engem fölvilágosítani róla, de rákvörösen ám, hogy smaragd szemű szerelmem engedékeny, csalfa, főkacér. A terbáli aratóbálon ott táncolt a majomszigeten az újdonsült tanácstitkárral, mint a bolydult falutól búcsúzó, férfiaktól körüldongott cséplési ellenőrlány.

E szívszakasztó dongást, ami úgy megrázta a vastag szőke szemöldökű és komoly gondolkodású Wieser Francit — mert így hívták az Annira árulkodó tanárjelöltet — kezdettől ismerte a tizenhét esztendős Paszkó. Szerelme — ahogy külföldi szappanoktól párázó, energikus számtantanárnőjük egy kiránduláson megjegyezte — valóban maga volt a piskótáiéban járó csábítás. (Jóllehet közel sem azon a szinten, mint maga a vibráló térdű, megyei távolugróbajnok matematikaoktató.)

Wieser Franci, az akkor utolsóéves kisvárosi pedagógiai főiskolás alighanem később Se bírta teljesen fölfogni, mire vágyakozik, és hogy miibe került. Noha a császárkörte keblű Anni akkor sem távolugró gyakorlatra adta a fejét, amikor a cséplés után körülbelül hét évvel odanyújtotta fé- nyeskörmű kezét a hiányos fantáziájú, de konokul kitartó Wieser- nek. így nem keveredett bele a (lecsúszott bárócsaládból sarjadt kondorfekete gyönyörűség a „munkásparaszt ellenforradalom “forgatagába”. (Ennek jellemezte részegen az 56-os sajnálatost — 1961-es kiszabadulásakor — Anni nagybátyja, Száki Pap Tóni, az anyai hozományt már jóval előbb elkártyázott ügyvéd.)

Kedves, szorgalmas Wieser Franci — emlékezett tovább Paszkó Gábor Terbálon, miközben csa- lládjával együtt elmajszolt néhány vastag krémest a lötyögős feketekávé mellé, az osztrákosan rendezett küllemű presszóban. — Ha a mószerolást befejezve a drága, pirulás Wieser, akkor megtudja tőlem, hogy a vérforralóan fodros ' szájú, vámpírfogú Anni már tizenöt évesen is miket művelt bárhol, s bárkivel a fejelcsavarás be- taníthatatlan szakmájában, talán csökkentebb önbizalommal küzd azért a házasságért, ami számára alighanem a reménytelen féltékenykedések lázrohamait jelenthette a megokolhatatlan szerelem forró vermében.

Elmesélhettem volna neki például, hogy már Anni anyja, a kitelepített, majd Tiszaloncig visz- szakapaszkodott báró felesége is eská "szabta-varrta a kihívó kétrészes fürdőruhákat hófehér len- vászonból magának és tizenkét éves fej lett . leánykájának.

Hozzátehetiem volna még, hogy ezt a testreszabó ügyességét — a derékriszálással együtt — örökölGyorsregény

te tőle az • örökké csücsörgő felső- ájkú Anni is. Sőt, fénykorát, a legsötétebb személyi kultuszt megelőzve, melltartó, s kombiné nélkül viselhető műselyem blúzok kezdeményezőjévé vált a kisváros gimnáziumában, ahova mindketten jártunk.

A számtantanárnőnek is varrt efféléket. A városka buzgó fokhagymafogyasztó igazgatója — a Sztálin generalisszimusz utolsóelőtti-előtti születésnapjára rendezett vörös karácsonyfa-ünnepségen — emiatt vonta félre az égőszín blúzú svédszőke asszonyt. Mérsékelt alkoholfogyasztás kíséretében kifejtette előtte, hogy az ő piros blúzáról a kedves DISZ- ifjúság egy része nem a vörös zászló selymére, s ennek eszméjére képzettársít. Inkább vörös posztónak tekinti a tapadós felsőrészt, s annak megfelelően randalírozik, hevülő természete szerint a másfajta közösségteremtés elősegítésére hivatott, földekorált ’ tornateremben.

Sem Anni, sem Paszkó Gábor nem tartozott a nyilvános rakoncátlanok közé. őnekik — DISZ- szervezetbeli állandó dekoráló tevékenységük mellett és alatt — kitöltötte életüket a kölcsönös ha- zudozásokból adódó folyamatos klmagyarázkodás, amiből annál édesebb lett a kibékülésük. (Mindez nem befolyásolta a végzős Wieser Franci legkomolyabb szándékait, amelyekről már 1950 nyarán biztosította Paszkó Gábort, mint a fülig Anniba pistult, öngerjesztő férjjelölt.)

Paszkó legvégső, 1976-os vagy 1977-es értesülése szerint a kiválóan dekoráló, majd mértéktelenül dekoltáló Anni már válásra készült Terbálon, ahol — fut az idő — már bizony 1985 áprilisáig pergett előre a naptár.

Majd’ kilenc év — szívta be a ibóduilt virágok nedves-zöld szagát a nagyapának érett Paszkó. — Szegény és szelíd Wieser. Ha bele nem pusztult a válásiba, talán ez alatt kiheverte a duedus Annit, akit én sose mertem volna elvenni, már tizennyolc évesen sem. A gyerekkel is őt ajándékozta meg, állhatatossága viszonzásául. Vele neveltette föl — nyilván példásan — a patakparti iskolakertiben a kisfiút, aki már a Kádár-rendszer megroggyanása ellőtt disszidált Kanadába, majdnem kész ötvösművészként.

Házasságukba 55 végén vagy kétévesen hozta a csemetét. A generalisszimusz halálakor még fennálló — bár továbbra is kölcsönös hűtlenségekkel édesített — Gábor—Anni szerelem a Nagy Imre-program visszarendeződésekor rúgott utolsókat. A kisfiút a zugszalbászat mellett bűvös bájjal énekelő Anni Lengyelországból hozta magában. Baráti ajándékul egy népi együttes tagjaitól. Ezalatt Wieser Franci már a terbáli patakparton tartotta enyhén pártszerű biológia- és földrajzóráit.

Az idős báró — bőségesebb étkezés miatti — halála után Széki Papné vagy másfél esztendeig élvezte frissen szerzett fehérnemű- varró iparengedélyét. Ugyaneddig a boldog ideig gondozta a gyermeket a barátságos Tiszaloncon, a már csaknem szériában gyártott szoptatós melltartók életvidám halmai között.

Tizedik érettségi találkozóján Paszkó a még csak finoman ráncos igazgatóhelyettes-nővel — egykori számtantanárnőjükkel —

iszogatott a kisváros „Vörös” .helyett már csupán Csillag nevű szállójában. A már bordó blúzt viselő atlétaosapat-elnötonő, még izmos combközepéig húzott miniszoknyájában elmondta: az özvegy fehérnemű-készítőnőt tolatás közben gázolta el az anyagszállító tiszalonci furgon.

A meggyérült hajú Paszkó Gábor a nyolcvanas évek derekának tavaszt remegő ragyogásában ismét a harmincöt éve megismert pedagógusjelöltre, Wieser Francira gondolt. Vajon miként rimán- kodhatott a néma sorshoz öt vagy hat hosszú esztendőkön át, hogy végül akárhogyan is, de hozzá vezesse az omlatagon varázslatos cséplőgép-ellenőmőt? Miért vállalta — a hebehurgya országgazdagodás 20 esztendejére — a hűséges megcsalt férj kényes szerepét a patakmosta kies Terbálon? S mi történt úgy 76-tól 80-ig az elvált házaspárral, miután levált róluk összefonódásuk kapcsa, az ügyeskezű ötvösfiú?

A butikot fönntartó Anniról akkoriban készült egy színes fénykép. Alapos megszemlélése után Paszkó Gábor eldöntötte, tekintettel kedvelt tanárnőjük nyugdíjba vonulására és megrokkanására, érettségi vagy iskolai találkákra nem jár. (Minek növelje szándékos megrázkódtatásokkal — a 'kényelmét rossz lelki ismerettel őrizni kezdő magyar vidék meglett polgárai közül — éppen ő az egy főre, a saját fejére eső stresszhatást?)

Mégis, mégis, mikor lassan gördülő gépkocsijukkal odaértek a frissen vakolt toldaléképülettel nagyobbított iskolához, önkéntelenül megállapodott. Leparkolt az Okkerszíniben Villogó vaskerítés előtt. Kért két perc türelmet térképüket tanulmányozó családtagjaitól.

Hadd lám — gondolta —, ha már először és utoljára itt járok. Csak megnézem, hol élt az én első — ki tudja kicsodám.

enyitott a kapun. J óbbra fordult. Egy cövektartású idős férfi emelkedett föl a bukszusbokrok mögül.

— Jó napot kívánok. — Kívánok.

— Én csak — mondotta habozva Paszkó a pamatosan őszülő szemöldökű, kertészkötényes, kötött-zöld myakkendős embernek. — Igen én valakit. Keresek valakit.- Itt, a községben.

— Úgy tessék. Én itt ugyebár mindenkit ösmerék. Az idén még megkértek, szóval... ez még az én iskolám.

Paszkó Gábor összehúzta a szemét. Hirtelen megrázkódott, mint aki szellemet lát, de támadt egy mentőötlete. Tapogatni kezdte bal belső zsebét.

— Szóval? — törölte ujjait kötényébe a túlságosan is kipirult arcú alkalmi kertész.

— Mindjárt a hogyishívjákot, na, hogy is hívják. Pillanat. A kocsiban. A cédulát. A kesztyűtartóiban hagytam. A nevét. Bocs,

Mindketten várakozóan mosolyogva bólogattak. Aztán Paszkó bevágódott a kocsiba. Habozás nélkül indított. A patak hídjára érve a visszapillantó tükörből még látta, hogy a zömök tanár tanácstalanul fölemeli a jobb tenyerét.

Hans Hinterrciter; Kompozíció

Huh István:

Április

bolondozása

A történelem beverte fejem Pásztorkutyámat megölték A szél-szabadságit pejem Vacak béklyóba törték

Sebonnanból a sebovaságba Elvándorol a lélek Április nagy bolondozása A mögöttem hagyott élet

Kocsis Klára:

Bibliai

Szökött Krisztus,

ki megszaladsz a néked szánt kereszt elől, és magad helyett áldozatul hagyod a holtra vált, mit sem sejtő Jeremiást, én szólok most hozzád, én urdm,

Biblia-mélyből föltörve magam a fénybe, sakálsivitással körülvéve, te-sivatagodban sírdogáló huszadik századi Jeremiás.

Itt állok, uram, megnyúzott Jeremiás, az utódaimban is hetedíziglen megkínzott fiú, ki egykor szövegekkel átverve, sírva szaladt érted az Antarktisziig,

még tovább, az Alfa Kentauriig,

még tovább, Auschwitz csikorogva felnyíló

marhavagonjaiig,

annál is tovább, a szádig,

a szögletében megbúvó szökött-Krisztus-ráncig,

a Jeremiás buzgó vérével írott kápó-igazságig,

ahová hiába száll társadalmadért

tönkretett testem áldozati füstje.

Szakonyi Károly:

flz utcaseprő

Az őszt szeretem legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen mindent beborít a hó; nem mondom, ősz- időben is végi gszágul danak a városon a hirtelen támadt fergete- gek, de a hőmérséklet áltálában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának.

Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény, megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermekkoromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszpdegettem a szöszt; ka- maszodván 'is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a térítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázákban, de mindezt csak úgy öntudatlanul.

Nem kétséges azonban, hogy mindig a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; a családban élterjedt rólam, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, bár meg is mosolyogtak ezért. Mint fiúgyermek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem vakációk idején, láthatták, micsoda türelemmel helyezem este- lente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy a zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen.

Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy-egy ferdén függő kép látványa, különösen, ha nem igazíthattam meg; vagy mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a széttaszi- gál.t »székekét; így tettem idegen lakásokiban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudván róla, hogy kéretlenül rendezkedem.

Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésibe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm java része a dolgok és az ügyek ráncba szedésé vei telt el;

ám ahelyett, hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan kipenderítettek, ' mondván, hogy buzgalmaim miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat, minek avatkozom be mindenbe, törődjem csupán azzal, ami rám tartozik.

Már-már attól féltem, kenyér nélkül maradok, amikor egyszer megláttam egy utcaseprőt. A busz-! megállóban várakoztam a tömegben, ő meg ott sepregetett körülöttünk; jól esett rajta nyugitatni a tekintetemet, és nézni, milyen takaros mozdulatokkal tisztítja meg cirokseprűjével a járdát a sok szeméttől. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én feladatom. Ott, annak az. embernek az akkurátus munkája láttán határoztam el magam. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprőt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet.

Végre szenvedélyemnek élhettem. Tudom, kevesen vannak a világon, akik elmondhatják maZáborszky Gábor: Madár

Szívszakasztók