Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
Magazin 8- Az úgy volt, hogy az Orczy báró jött a halért a hintájával, mert a Misi apja messzi földön híres halászmester volt. Hát, amíg mérték a halat, a gyerek—lehetett olyan 7- 8 éves—úgy felrajzolta az istálló falára a bárót, hogy annak a lélegzete is elállt. Az abádi parasztgyerek csodálatos története Mdyií^épüCet voít ‘Kovács MiháCy szüCőíúza? Oíová tűnt a OÉárom grácia? Az emberek meghalnak, de a legendák nem. — Én még a nagyanyámtól hallottam, hogy a kis Misi apja azon az éjszakán, 1818. július 25-re virradóra a Tisza partján sétált, messzi a házuktól, hogy ne hallja asz- szonya vajúdását. Nézte a csillagokat, mert azokból jósolni tudott, a régi halászemberek mindent megtudtak a csillagok állásából, ezt is nagyanyám mondta. Leste hát a csillagokat, s arra kérte a teremtőt, hogy egy órácskával később szülessen meg a fia, — mert akkor nagy ember lesz — így emlékszik Kovács Mihály születésének éjszakájára a későbbi telekszomszéd, Maty- tyasovszky Gyuláné. — Az úgy volt, hogy az Orczy báró jött halért a hinÖnarckép 1870-ből (Egri Képtár, Kát. 84. sz.) fajával, mert a Misi apja messzi földön híres halászmester volt. Hát, amíg mérték a halat, a gyerek, lehetett olyan hét-nyolc éves, úgy felrajzolta az istálló falára a bárót, hogy annak a lélegzete is elállt. Ezért vitte taníttatni a Misit a báró. .. Létai János másképpen tudja a legendát: — Jött a báró templomba, aztán amikorra kiimádkozta magát, a Kovács Misi olyan rajzot csinált róla, hogy no ...1 A legendákat azért idéztük, hogy bizonyítsuk, a szőkébb pátrián élő abádszaló- kiak még bő másfél évszázad múltán is őrzik a neves festőművész. Kovács Mihály emlékét. Tény, hogy báró Orczy László taníttatta a tehetséges parasztgyereket: előbb Kunhegyesre járatta iskolába, majd egy pesti gimnáziumba íratta be, onnan meg a Landau festőiskolába, majd Bécsbe küldte a művész-akadémiára, ahol Dannhauser professzor tanítványa volt. Orczy báró szerepére Szabó László 1916-ban megjelent könyve ad igazolást. A művészettörténész író még személyesen ismerhette az 1892-ben elhunyt Kovács Mihályt, így valószínű, hogy a könyv 183. oldalán leírtak magától e művésztől származnak. Eszerint Udvardy János Heves megyei főmérnök figyelt fel a Tisza-abá- di parasztgyerek rajztehetségére, és ajánlotta őt Orczy báró figyelmébe. A művészetbarát földesúr hosszú évtizedekig patrónu- sa volt a festőnek: 1842-ben lehetővé tette számára, hogy Velencébe utazzék és a kor híres festő-tanárától, Grigo- lettitől és Liparinitől tanuljon. Velencéből Firenzébe vitt Kovács Mihály útja, idősb Markó Károly tanítványa lett, majd az 1848-as forradalom hírére hazatért, önként jelentkezett a honvédseregbe, de egészségi állapota miatt nem sorozták be. Néhány évig szülőfalujában festett, portrét készített az apjáról, rokonsága különböző tagjairól. Ügyszólván ismét „felfedezik”, Tás- kányi Béla egri kanonok az egyházmegye területén lévő templomokba oltárképeket rendel tőle. Diadalútja 1853-ban kezdődött, amikor megfestette az Árpád vezérré emeltetését. Történeti festészetünk egyik úttörőjének számít, az említett jól szerkesztett és jeles színhatású képről Párizsban készítettek színnyo- matot. Hosszabb külföldi tartózkodásait meg-megszakítva A másolatot egy helytörténeti kiadványból készítettük, a mögöttes épülethez viszonyítottak alapján ez lehetett Kovács Mihály szülőháza Mattyasovszky Gyuláné: Lebontották már a házukat, itt volt a szomszédban sűrűn vissza-vissza tért Ti- sza-Abádra, remekbe készült oltárképpel ajándékozta meg szülőfaluja templomát is. Nyughatatlan természetű ember lehetett, bejárta egész Európát, sőt Afrikába is eljutott. Tájképein mesés színgazdagsággal jelentkeznek útiélményei. 1867-ben vette feleségül Castro y Blanco spanyol fes- Tőművésznőt, aki férje halála után annak művészi hagyatékát, 103 festményt, műkincset az Egri Érseki Líceum Képtárának ajándékozta. Kovács Mihály utolsó alkotása a budapesti operaház udvari folyosójának 17 tempera képe volt. A Dobó István Vármúzeumban az Egri Képtár V-ös és VI-os termében látható a volt abádi parasztgyerek legszebb képeinek gyűjteménye, de ami ott ki van állítva, az csak a jéghegy csúcsa: festményeinek többsége a raktárban van. Nemes és szép feladat lenne Abádszalók számára, hogy az Egri Képtár segítségével állandó kiállítást rendezzen a falu szülöttjének alkotásaiból. Ügy véljük, a Tisza- tó turistaforgalma is indokolja ezt, — nem csupán a kegyelet. Azt, hogy mennyire él a környéken Kovács Mihály emléke, az is igazolja, hogy sokan tudni vélik, hol és kiknél vannak még — többnyire a nagyszülők hagyatékából származó — Kovács Mihály-képek. Sajnos, mi csak egyetlen, valóban azonosítható festményéről tudunk, amely oldalági rokonainak tulajdonában van. A Három grácia című, szintén a szülőfalujában festett képét sajnos nem találtuk meg. Vitatható, hogy a mai Mikszáth Kálmán utca 28. szám alatti ház valóban a szülőháza-e? Sokkal valószínűbb, hogy a képünkön látható, néhány évvel ezelőtt lebontott „mézeskalács házikó” volt a művész édesapjáé. Ez az épület a mostani Mikszáth út 28. számú ház melletti portán állt. Bár tévednénk és akkor legalább egy emléktábla kerülhetne a szülőház falára. Tiszai Lajos Ez az igaz történet olyan, mint egy rossz álom, vagy egy csúf mese. Ki tudja miért, az ember manapság a csúf mesétől, a rossz álomtól is jobban borzad, mint bármikor, máskor. Fogyóban a tűrőképességünk, s ez még Irénkére is jellemző. Pedig Irénke 1926 óta nem sokat lát a világból, épp csak annyit, amennyi beférkőzik az ő zárt világába. Erdélyi Irén ugyanis 1926 óta Heine-Medin kórban szenved, élete azóta egy tolókocsihoz köti. Kétéves is alig volt, amikor a betegség legyőzte. Több mint tíz éve magányos, egy nagyon idős rokon, meg a tanács szociális gondozói állnak mellette, mindennapos segítséggel. És azontúl, hogy néhai apja után árvaellátásra jogosult, semmije az ég világon. Azazhogy mégis. Van néhány régi, s jelenkori emléke. A régmúlt emlékeik az ötvenes évekből valók. Megsárgult levelezőlapok, szakadozottá olvasott levelek. Egyforma, szép, szálkás kézírással készült valameny- nyi. Az édesapja írta, a nyugalmazott mozdonyvezető, árki 1951—53 között az internáltak keserű sorsát élte, Budapesten, a hírhedt Mosonyi út 6. szám alatt. (Mostanában sűrűn olvasni ilyen címekről, tlán nincs is — szükség az egykori ávós börtön külön bemutatására ...) A sok-sok levelezőlapon mi más lehetne: jókívánságok a feleségnek, szívfájdí- tó aggodalom a beteg lányért És minden egyes küldeményen kicsinek tűnő — akkor óriási kérés — „küldjétek élelmet, küldjetet száz darab cigarettát. írjatok, beszélőre jöhettek” ... Irénke őrzi ezeket a meg- sérgúLt lapokat, leveleket. Tudni véli, miért jutott apja a cudar időben az internáltak sorsára. Kicsit belejátszik az ő tolókocsija is. Erdélyi István, a néhai édesapa már a második világháború éveiben mégin- kább a felszabadulás után politizált. Ezért nyugdíjazták ideje korán. 1943-ban a MÁV-tól nem volt szükség tovább a ' politizáló főmozdonyvezető szorgalmára, pontosságára. S 1945-ben ezért indult el sorstársaival egy igazabb világért. Ment, amerre szólították. A felszabadulás után rövid ideig ő volt az első polgármester Mezőtúron. Még abban az évben Szolnokon a főispáni hivatalban dolgozott, s végül Miskolcra vezényelték. Ismét a vasúthoz került a művelt, olvasott egykori mozdonyvezető. Csakhogy! Vasútüzemi politikai tisztként szolgált. 1951-ben már a pártközpontban Budapesten érte egy kellemetlen meglepetés. Egy munkatársa sírta el neki, hogy tolókocsis nagybeteg édesanyját kitelepítették, osztályellenes- ségnek titulálták. Rágondolhatott az ő tolókocsis lányára, s meg se állt Rákosi Mátyásig. Kérte, követelte a nagybetegség méltánylását. Attól a naptól kezdve, hogy elindult Rákosi Mátyáshoz 1953. február 25-ig a Mosonyi utca 6. számú hírhedt ház lett az otthona. Innen írta lapjait, leveleit, s ez a sors még a beteg lány életébe is beleszólt. Erdélyi Irént egészen 1975-ig sehová nem vették fel az országban kórházi ápolásra, — s addigra teljesen elnyomoro- dott a nagybeteg test. Szép tiszta szemével néz rám és csodálkozik. Megkérdeztem ugyanis, fordult-e valahova akár az édesapja, akár annak korai halála után a családja rehabilitálásért? Ugyan már. hogy fordultak volna! S visszakérdez: hová mehetne, mit csinálhatna ő a rokkantkocsijával? Most ha szerencséje lesz, megüresedik egy hely a mezőtúri szociális otthonban, befogadják. És maga elé teszi, kisimítja a saiát iratait, az emlékeit. Kórházi zárójelentéseket, társadalombiztosítási határozatokat, amelyek mind arról szólnak, hogy munkaképtelensége miatt árvaellátásra jogosult. A legutolsó ilyen irat 1988. december 13-án a nyugdíjfolyósító igazgatóságtól érkezett: „Ellenőrzésünk során megállapítottuk, hogy mivel ön II. csoportos rokkant, ezért emelt összegű árvaellátás illeti meg. 1986. I.-jétől 1939. I. végéig árvaellátását újból elszámoltuk, a különbözeiként járó 5569 Ft-ot egyidejűleg címére kiutaltuk. Az árvaellátás 1989. II. 1-jétől 4318 Ét.” És ez a legújabb irat nagy fejtöréseket okoz Irénkének. Jóemlékezete szerint az árvaellátásra jogosító orvosi vizsgálatokat 1969-ben élte át, s akkor állapították meg a rokkantsági fokozatát, s az árvaellátás összegét is. Hol, ki tévedhetett, ki vétett hibát, amiért egy újbóli ellenőrzés nagyobb összegű ellátásra jogosította fel. S ha ez tévedés volt (kurtán furcsán szűkszavú ez az irat...), miért nem írták meg s talán kicsiség, de miért nem kértek elnézést miatta. És ami igaz igaz: hogyan lehetséges, hogy a ’69-es vizsgálat óta — amikor hozzá senki nem szólt mind a mai napig — 1986 óta illeti csak meg az emelt összegű ellátás? Irénke szépen rendbe rakja a régi, meg a legújabb iratait, gondolatban kis holmiját is összeszedi a parányi lakásban, s akár holnap indulna már. Levele van: a megyénél határoztak sorsáról. A mezőtúri szociális otthon lesz ia menedéke. A múltat, a sok bánatot igyekszik felejteni. Van mit. Az internált apa családjától mint a fűztől féltek — tartózkodtak a túriak. —; Azazhogy mégse mindenki. — mondia — volt itt Túron egy zsidó boltos, aki kenyérért akkor tőlünk sohgr nem fogadott el egy fillért !sem... ’ Sóskúti Júlia Irénke iratai]
