Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
Magazin OLVASTA? LENGYEL JÓZSEF: zembesítés A negyvenes évek végén egyj kopott külsejű, megtört tekintetű férfi keresi fel a moszkvai magyar követség tanácsosát. A férfi, Lassú Endre a sztálini személyi kultusz áldozataként tíz évet töltött egy szibériai lágerben, s most Moszkva melletti kényszerlakhelyéről utazott titokban a fővárosba meglátogatni Banicza Istvánt, régi barátját, elvtársát, egykori eszmei tanítványát. ] Kettejük találkozása, beszélgetése a szembesítés egymással, életükkel, eszményeikkel. Lassú Endrét csalódá-l sa, fájdalma, hitvesztése, keserű tapasztalatai a kétségbeesés szélére sodorták. De lesz, kell legyen hite, ergje, hogy túlélje —most már nemcsak fizikailag—a személyi kultuszt. Hűsége, az eszme erejébe vetett hite biztosíték rá. Banicza támad és védekezik Kissé lecsillapodott. Az arca se remeg úgy. Nincsenek azok az izgatott rángások. Ez Ilona hatása. Ilona ügyes, mozgékony eszű. Talán nem is nősültem rosszul. Ilona hatása ez, valahogy családiasán tudja rendezni a dolgot, az ebéd nem volt különlegesen jó, de rossz se, hanem mint hogyha a bátyámat vártuk volna. Mert a jó ebéd ... hát én tudom, hogy akkor utáltam meg igazán Kerteséket, a Pokomyiékat, a nagy elvtársat, mikor lazac előételt adtak, és banánt. Többet nem tudtam hozzájuk menni. Ez itt jó volt, és a kis Trend is jól szerepelt. Lassú nem beszélt a fiúval, mind a ketten zavarban voltak, de ebben szimpátia is volt, csak hát valahogy nem tudtak egyszerre egymáshoz melegedni. I iBejöttünik ide, visszajöttünk. Leülünk. Én azt hiszem, hogy kevés ember áll hozzám olyan közel, mint ez a Lassú Bandi, és amit mondott, az azt mutatja, hogy ő is szeret engem. És hálás vagyok, hogy nem ijesztette Ilonkát és a fiút. Nem bolond, tudja, hol lehet beszélni és hol kell hallgatni. Most kell megkérdezni... hogy pénzügyileg... és hát mennyit? — No — elkezdem. — Adhatok néked — brúdert ittunk, nem szabad elfelejteni — valami kis pénzt. — Majd ő mondja, mennyit... — Nyugtát nem adhatok. Az az ügyintézéshez kerül: az pedig... hisz tudod ... — Nyugtára semmi szükség! — vágok közbe. — ötezer? Elég? — Sok is. Felveszem a kagylót — nézi a tárcsázó kezemet —, és én: — Kérem, Kardos kolléga, hozzon fel — Lassú nagyon figyel, és mint aki kész elrohanni... hát miért nem bízik jobban — ide, a lakásomra, nyolcezret. — Kardos kérdi, milyen számlára, és én úgy felelek, hogy jól értse. — A rendelkezési alapból. Kardos elvtárs. Ez kész — teszem le a kagylót. — Nyolc. Azt hiszem, éppen nyolc kell majd. — Ahogy gondolod. Nyugodtnak látszik. Még valamit kellene kérdeznem, amit eddig nem lehetett. Hát most mondom: — Az orvos bátyád szintén? Vele mi van? — Ott maradt. Ügy hallottam, Kazahsztániban. Az orvosoknak volt általában a legjobb dolguk, de az én bátyám ... — és mutatja, hogy az idősebb Lassú nyomorék volt, mégse bírta ki a lágert. — Nagyon szelíd ember volt, és úgy tudom, nagyon jó orvos. Biztos ott is ... — Bizonyára... Az orvosok közt egész sok derék ember akadt. A többségük. Csirkefogó is volt, persze. Zsaroló, intrikus, de ha száz közül egy, már sokat mondok, — Ez se hasonlít a német lágerokra. — Saját embereink közül kerültek ki. Hozzám nagyon jók voltak. Sajnos olyan szerencse nem ért, hogy magyar orvossal kerültem volna össze. Nagy kár. Jó hírük szájról szájra vándorolt a lágerokban, ezer kilométerekre. Kettőről hallottam. Persze a bátyámról, de ezen kívül Pollacsek Laciról és Madzsar Józsefről. Ismerted őket? — Hogyne. A Laci Kun orvosa volt, Kreml-kórházi. Az öreg Madzsart még Pestről ... Hát hogyne. Mi van velük? — Nem tudom. Orvosokból aránylag több maradt meg, mondtam, jobb dolguk volt. Feltehető, hogy élnek. Kopogás. Kardos jön be. Nem tudja megállni, hogy ne hajlongjon, nagyon az idegeiben van. Lassú Endre felé is meghajol, leolvassa a pénzt, és persze hozzáteszi: — Tessék megszámolni. — Még sohase tévedett, Kardos elvtárs — mondom neki. És a testes szobasápadt -ember örül, hogy elismerik. Lassú is barátságosan nézi. Kardos kimegy, én odatolom a pénzt Lassú elé. — Használd egészséggel. — Ezt szépen csináltad, Pista — mondja, és ez nekem jólesik. — Szóval jó hírük volt — folytatom az orvosokat, hogy legyen ideje eltenni a pénzt, hogy a pénzügy befejeződjék. — Az öreg Madzsar... De szerettem az öreget! — Én kevéssé ismertem. De a Laci ... Egy orosz ember mondta, egy paraszt: „Ladiszlav Antono- vics nevét mindennap imába foglalom.” Pedig nem volt könnyű életet menteni. Orvosilag se, az ottani körülmények közt. — Ott maguknál — valahogy megint magázom — az orvos számára nem volt veszélyes, ha jó híre volt a betegek közt? — Nem. — Na látja! Nálunk ez is veszélyes volt. — Ne tegyen úgy, mintha én nem látnék különbséget — formed rám. "— Ne harapjuk egymást — csillapítom. — Hiszen azért mi ketten .. . Nagy a közös múlt. — Többet nem tudok mondani. — Ez igaz. — És tudja, nagyon helyes volt, hogy a szovjet embereket dicsérte. A feleségem új párttag. És nagyon tiszteli, amit „nyugati kultúrának” szoktak nevezni. Nem árt, hogy most már tudja például, hogy az oroszok fürdenek. — Hát igen. De csak azért mondtam, mert igaz. Nyugodtan állíthatom azt is, hogy az orosz nép, mint nép, különb, mint a németek. Irtózatos emberek mindenütt vannak, de köztük kevesebb. És én derék, tisztességes oroszoknak köszönhettem, hogy még élek. Ami szörnyűség volt, mert volt, azt is el kell mondanom, és el is mondom. Ez kötelességem. — Mást mondott az asztalnál, mint előtte, itt, ebben a szobában. — Nos, igen. — Szóval elismeri, hogy nem lehet mindent kitálalni a világ előtt — Pedig ez a szándékom. De nem kiabálhatom az utcán, nem mondhatom a felesége és a kisfia előtt se. Amit mondtam, senki más nem viselheti el csak maga. De maga köteles ezt hallani. Ha a felesége előtt mondom, azzal én kényszerítem, hogy feljelentsen. Ezért. — Tehát szerencsére józansága, kommunista becsülete szabályozza ezt a szándékot? — Helytelenül következtet. És egyáltalán, miből következtet erre? — Már mondtam. — Kis tévedés. Ebben a házban ezután a maga dolga lesz mindent elmondani. És nemcsak ebben a házban! Ez alól senki és semmi se mentheti fel magát, Banicza István. Azt, amit én magának mondok, magának kell továbbadni. De akár elmondja, akár elhallgatja, én, ha élek, mindent a világ elé tárok, amit tudok és amit megértettem. — Ha majd mindent veszély nélkül mondhatsz el — térek visz- sza a tegezéshez, és nagyon nyugodt vagyok, és kicsit dühös. — De nem gondolod, hogy akkor már felesleges? — Á, értem... Hát nem! Ez elkerülhetetlen. Nem lesz felesleges. Sorrendben ez az első feladat. Ez teremti... megpróbálok pontosabban fogalmazni: csak a történtek nyílt feltárása teremti meg azt a helyzetet, melyben mindent veszély nélkül, nyíltan feltárhatunk. Szóval így, egyik a másikból. Más út nincs, és sohase lesz. Csak mikor idáig eljutunk, szűnik meg ez fájó jelennek lenni, csak így lehet tanulságos múlt belőle, és történelem. — És ezt a feltárást hazájában óhajtja elkezdeni? Vagy annál is biztosabb helyet keres? — Á, ezt is értem. Ügy gondolja, Nyugaton? Nem szándékozom megszökni. És kérdem, honnan veszi a jogot, hogy rólam efféléket feltételezzen? • — Maga adja a jogot. — Dühös vagyok, sérteni akarom, de máris más hangra váltok át. — Nem gyanúsítani akarlak. Ne haragudj. De úgy látom, nem hiszel, nem bízol semmiben. ngedje meg, kedves régi haverom és újdonsült bruderom, hogy újra pontos legyek. Hinni? Hát nem hiszek a párt csalha- tatlanságában. Bízni? A kommunista rend erejében igenis bízom. Csakhogy ennek a bizalomnak feltételei is- vannak. Elsősorban, ezt már mondtam is: az igazság nyílt feltárása, továbbá, hogy ne egy vékony réteg üljön fenn, magabiztosan, stallumokban, a bur- zsoá Vendnél is avultabb feudális- patriarchális uralkodó réteg módjára. Mert manapság itt egy járási titkár nagyobb hatalom, mint — magyar példát hozok — egy főszolgabíró. A magyar példa nem is árt. Jól vigyázzanak! Errefelé mennek. Én ezt abból a kevés újságból is kiolvastam, ami eljutott hozzám. És olyan emberanyag, mint a maguké, mint a mienk... Miért menjünk messzire... Itt van ez a maguk portása... Az ilyen cifrábban táncoltatna, mint egy orosz. Már azt hittem, túlvagyunk a nehezén, a bátyja dolgán, a pénzadáson, de semmi. Nyugodtan, teóriával igyekszem felelni. — Lenin rámutatott, hogy a félfeudális országok „a kapitalizmus leggyöngébb láncszemei”. — Igen, igen. Erre rámutatott. De most nem erről vitázunk. Nem is fogom feudális-patriarchális rendszernek nevezni, ami itt van ma, a hasonlat hibás irányba terel, szinte szabály, hogy a hasonlat sántít. Annak nevezem, aminek Lenin nevezte: bürokrácia. A Ihivatallok packázása. Kiskirályok uralma. Már az ő idejében megmutatkozott. Am ma a funkcionáriusok önálló réteget alkotnak, nem osztá''.yt,'*de eresen elhatárolt réteget. Kis túlzással szólva: osztályidegen réteget. Kis túlzással vagy nem is . .. Érdekeik nem esnek össze a proletariátus érdekeivel. Jól elintézték a párton belüli demokráciát. A választások, csak nem tagadja, hogy az tisztára ku- tyakomédia? — És néz rám: „Na?” — Többpártrendszert akar? Már látjuk, hogy őrültség. — Nem is tudom, hogy merre- felé visz a fejlődés. Azt azonban akarom, és már ma, mert ezt igenis lehet, minden nehézség nélkül, hogy egy tisztségre négy-öt ember közül lehessen választaná. Csak így juthat rendes ember tisztséghez. Nem mindent gyógyító csodaszer ez se, rögtön és sokat használna. — Nálunk ez még korai — mondom, és nem tudom, haragudjak-e, igazat adjak-e neki, hiszen végre is ott volt a Ráday utca, ott volt a mi sok találkozásunk, barátságunk, testvéreim nincsenek, csak a kishúgom,* akit alig ismerek, nem sok ember van ilyen közel hozzám, mint ez a Lassú Endre, de mint ahogy ez már családban lenni szokott: senkire így nem haragszom. Megismétlem: — Nálunk ez még korai. ondolja? — feleli. — Nem vitatkozom, mert azt mondhatná, nem ismerem az ottani helyzetet. De itt — kopog ujjával az asztalon — nem volna korai. Csakhogy éppen az ellenkező irányba taszi- gálják a dolgokat persze, amerre sokkal kényelmesebb. Az erőszak elkényelmesít. Mint látjuk, egész kényelmesen lehet „a szuronyok hegyén ülni”, ha elég sűrűek a szuronyok. És nagy kényelem, ha nem kell a nép akaratára figyelni, ha nem kell az emberek szívverését hallani. És ezzel magukról is beszélek. Vigyázat! Ma azt mondják: „Még korai.” Lehet, hogy így van. De aztán lehet majd késő is. — Elhallgat, ellenvetést vár. De csak hadd mondja végig, hadd mondja: — És mondja is: — Így bízom a kommunista rend erejében. — Mélyet lélegzik és elhallgat. — Ezt az erőt csak- egység adhatja. — Ezt az egységet sebészkéssel érjük el. Felnyitni a sebet, kitisztítani a gennyet. De nem használ a ragtapasz, és hiába a szájkosár. — Helyes. De csak akkor és úgy, hogy az operációba ne haljon bele a páciens. — De idejében ám, mielőtt a genny minden szervét megfertőzi. Ügy látom, maga fél a sebészkéstől. — Maga meg, látom, nem félne a vérfürdőtől. — A pertuivás napján veszünk össze, és úgy látszik,» alaposan. Helyes, legyen, de ... Gondolod, jó ez? — kérdem végül, hogy talán csillapítsam. — Azt gondolom, hogy én téged nagyon szeretlek és ezért... — ... és ezért meg akarsz menteni. Nemde? És közben hadakozunk. Egv kis fegyverszünetet kérek. — Most ő is nevet, én is nevetek. — Ne fegyverszünet legyen, hanem béke — mondom. — És tudom, hogy mi, a párt együtt és egységben vagyunk a Prométheusz, aki lehozza a tüzet a földre. És beszéljünk arról, amiben egyetértünk. Magyarországról. — Jó téma, békés téma ... úgy, általában — fintorog már megint —, és hagyjuk Prométheuszt. Jó? — Ez úgy hangzik, mintha folytatnék a verekedést. És mi az, hogy „általában”? — „Általában.” Diplomatával beszélek, vagy mi a fene, tehát úgy általában az általános, a nagy bel- és külpolitika érdekel. — Uram! ön rendkívül megtisztel. — Uram, én önt valóban rendkívüli módon tisztelem. Bár ön ezt sajnos nem veszi észre. Tisztelem és ezért vagyok őszinte. Igazán nem akarok veszekedést kezdeni, sőt elismerem: a helyzet önöknél bonyolult. Mert egy magyarnak nehéz túljutni az „árvaság-komplexumon”, ahogy jobb szó híján nevezhető. Azon, amit Kossuth így fogalmazott: „Mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy az a>pagyilkosnak is meg kell bocsátani.” így van? — Pontosan. — Ugyanis gyengül az emlékezőtehetségem. Különösen ami az idézeteket illeti. Nem is igen idézek már. — Szó sincs róla — nyugtatom, de ő csak legyint. — Nos, ha túljutottunk ezen és nem bocsátunk meg az apagyilkosoknak csak azért, mert magyarok, hamarabb elérkezünk a posz- tulátumhoz, hogy ember ne legyen embernek ellensége. Eljutunk az egyetemesen emberiig. S itt van a mi magyar helyzetünkből adódó előny. Abból, hogy kicsi nép va- gvr k, nem kell a „nagy népek” szolidaritásába kényszerülni. Érti? — Nem. — Nem keli se szláv, se i-ndo- geiimán, se árja cégjelzéssel — a ,t uránkod ás mindig botcsinálta és talmi volt — valami nem létező felsőbbrendűséget védeni. Következésképpen nekünk könnyebb igazságosan látni a fejlett és művelt népek célját éppúgy, minit a gazdaságilag elmaradt, úgynevezett „primitív” népek ügyét. MI se ezek, se azok nem vagyunk. Mellesleg nem ártana néha a gyengébbek kedvéért megemlíteni, hogy Nehrunak teljes brahmin kultúrája van, plusz teljes cam- bridge-i műveltsége. Ami több mint kétszerese annak, amivel államiért iáink rendelkeznek. — De ez nem változtatott a dolgon. India gazdasági elmaradottsága mégis ... Közbevág: — Tudom. Éppúgy, mint maga. S ... maga mindjárt megragadja azt a pontot, ami elterel. Nos, vissza! Nem is fontos ez most. A mi és általában a kis népek előnyéről 'beszélek. A gazdasági hátrányokat jól ismerjük, lássuk az előnyt is. Mivel kis nép és kis ország vagyunk, ez teljesen egyértelműen azzal az előnnyel jár, hogy mi nem akarhatunk atombombát se magunknak, se másnak. És tudjuk, hogy számunkra nem létezhet győzelmes háború. Csak vesztett háború. Vagyis előre láthatjuk azt, amit a „nagy” népek utólag éreznék és végül látnak. Nem vállalhatunk hazug jelszavakat, mert tudjuk, csak akkor élhetünk, ha mások is élnek. Szóval nem ismerhetünk kétféle morált. Ne haragudjon. Én nem beszélnék itt ilyen mindenféle nem is egészen idetartozó dolgokról, de úgy érzem, hogy mi itt és most beszélünk utoljára ... Talán utoljára. Hogy beszél ez a Lassú Endre. Unalmas is, amit mond és nem is tudok őszinte lenni, igyekszem nem észrevenni zavarosságát. — Ugyan — 'mondom, de már unom. — Remélhetőleg nem tagadja, hogy van burzsoá és proletár morál — kezdem, hogy általánosságok felé vigyem a kérdést. Nem vagyok egész őszinte, nem is nagyon szeretem most őt. — Csak akt állítom, hogy épp kicsisége és történelmi adottsága folytán a nemzetköziség és a humánum a legjobb talajra találna a mi népünknél. Tehát találhat is! Ennek tulajdonítom, hogy tizenkilencben Magyarországon proletárdiktatúra lehetett. — Azaz osztálydiktatúra. — Nagyon enyhe diktatúra. Jó veit ez, vagy nem jó, erről esetleg máskor vitatkozhatunk. Ha ugyan, mint mondottam, még ' találkozunk. — Nem árulok el titkot. Odahaza most a diktatúra lesz a következő stádium. Ez kikerülhetetlen. stádium lesz ez a stá- d um? Vagyis átmenet további ál- lrtmf ormába, és . következésképp -nem szabad eltöri aszóin! az átvezető utat. — Nem lesz rövid út. — Örül ennek? — Nem. Csák hűvösen konstatál cm. — Én a maga hűvösségét becsülöm. A hűség és állhatatosság megnyilvánulásának tartam. Csak... — ... csak az ellenkezőjét gondolja, mint amit mond. — Keményen kérdem: Mi az a csak? — Csak aggaszt... azaz magát kellene hogy aggassza... hogy vajon amint és amikor látni fogja, hogy a mennyiség átment minőségbe, lesz-e ereje azt mondánk hogy: „Állj!”' — Miből gondolja, hogy „át fog menni"? És milyen mennyiség? És milyen minőség? Nem volna szíves világosabban beszélni? Mert ez így ... — és én is arra gondolok, hogy tényleg utoljára beszélünk. — Szíves leszek — mondja —, de akkor egy kis türelmet' kérek. — Nekem van. — Nem ón sértegettem, öcsak visszasértegetek. — Nekem is, de ... Három évtizede nem voltam odahaza és *8.v • • ■ Egyet-mást azért mégis látok. Még igy is. Néha például az újságjukat. Ebből konstatálom: mindenre, ha csak lehet, rádupláznak, mindenre, amit az itteni lapokból kickumlálnak. Csak úgy fröcsköl a nyáluk. Rosszul 'mondtam az imént. Nem fog. hanem- máris átment a mennyiség másfajta minőségbe. Nem demokratikus diktatúra készül, hanem demagóg egyeduralom. — És a szemével most át szeretne szúrni. G
