Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-26 / 22. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. JANUÁR 26 Támogatók nélkül, egyedül nem me Beszélgetős rockzenei közállapotainkról Nagy István i Kovács Ferenc Bajári Károly Lapunk hasábjain külön-külön már kitértünk egy- egy élvonalbeli megyei rockzenei csoport bemutatására. (Van, amelyikre többször is.) Irtunk koncertjeik sikereiről, avagy kudarcairól, próbálkozásaikról, de egy valamiről kevés szó esett; nevezetesen a gondjaikról, arról, hogy mi mindent kell elkövetniük a fennmaradásért, sokszor mennyire nem találnak visszhangra törekvéseik, mennyire nem kapnak támogatást. A hét elején három neves szolnoki zenekar vezetője, és egy régi jól „futó” együttes tagjával ültünk össze afféle kerekasztal-beszélgetésre. Az Ippolit Matvejevi- csefc Pap Béla, a WU 2-t (jelenlegi nevén 26. garázs Kovács Ferenc, a Lady Machbetet Zombori Sándor és Nagy István képviselte, illetve a hajdani Spirál formációt Bajári Károly. — A beszélgetés elején arra kérlek benneteket, dióhéjban mutassátok be zenekaraitokat! Kovács Ferenc: — A WU 2 1982 májusában alakult. Akkoriban a fiatalok körében dívott a punkzene, gondoltuk, ilyet mi is tudunk csinálni. De be kellett látnunk, hogy ez nem megy. Aztán egyre jobban rájöttünk a muzsika ízére, tovább folytattuk, s a dolog kezdett komolyabbá válni. Eljutottunk a salgóbányai, balaton- szemesi találkozókra, mindenütt azt mondták, jók vagyunk, hát csináltuk tovább. Hamarosan egy nagylemezválogatásra is felkerültünk. Pap Béla: — 1985decemberében alakultunk a Madame Petuhova jogutódjaként. Amit csinálunk, rockzene akar lenni. Körül szeretnénk járni kelet-erópai létünket, a bennünket érő hatásokat bemutatni. Fontos körülmény még működésünkben — mint ahogyan a WU 2-nél a punkzene — a Bizottság formáció akkori léte. Nagy István: — Tavaly március elsején jöttünk ösz- sze, de előtte mindenki játszott valamilyen zenekarban. Mi úgy döntöttünk, hogy a zenénkben a heavy-metalon belüli irányzatokat integrálják. — A következő kérdés mindenkihez iszol: vajon a ’80-as bvek \vége Jelé — ismerve társadalmunk unos- untalan hangsúlyozott nehéz gazdasági helyzetét — lehet-e valamiféle támogatás nélkül komolyabban zenélgetni? Zombori Sándor: — Támogatók nélkül egyáltalán nem lehet. Kovács Ferenc: — Egy darabig igen, de aztán ... Pap Béla: — Kétféle módon lehet; jó személyes kapcsolatokkal vagy - rengeteg • pénzzel. Kovács Ferenc: — Támogatás ahhoz kellene, hogy olyan produkciót hozzunk létre, amihez később már nem kell támogatás. * * Pap Béla: — A dolgok menetébe belejátszik a tömegkommunikáció. Ez egy ördögi kör, tudniillik a banda összehoz egy jó produkciót, amelynek természetesen piackutatás kellene. Mindez nem kevés pénzbe kerül, az pedig nincs. A tömegkommunikáció azonban csak akkor hajlandó foglalkozni velünk, ha már nevet szereztünk, van közönségünk. Kovács Ferenc: — Baross Lajos, az ismert, menedzser azt mondta nekem egv ízben, ha meg tudjuk tölteni közönséggel a Petőfi Csarnokot, akkor csinál nekünk lemezt. — Nem ereztétek még úgy, hogy a zenétek, illetve ti magatok nem vagytok fontosak? Pap Béla: — Nemcsak Szolnokra jellemző a kép: a rockzenét vagy mondhatnám popzenét nem tekintik a köz- művelődés részének. Kovács Ferenc: — Noha az ország fiataljai egy részének, jelentős hányadának ez az egyetlen kulturális „táplálék”. Ezt el kell ismerni. Ha ezt nem fogadjuk el, hogyan akarjuk az értékesebb kultúra felé irányítani az ifjúságot? Pap Béla: — Befejezve a gondolatom: az az érzésem, Szolnokon kivált perifériális helyen vegetál a popzene. A műfaj — úgy mond — „ki iktatódott” a jó helyekről, mint például az SZMT művelődési központból. Pedig, s most jön a lényeg: a megyei tanács tavaly az év végén egyik irányelvében kimondta, hogy támogatni kell az amatőrzene művelését a megyében. — Milyen jellegű támogatást képzelnétek el, s főleg hogyan? Kovács Ferernc: — Két-há- rom szponzor kellene, és egy klub, ahol lehetne próbálni. Mi például a Széchenyi lakótelepen egy garázsban tudunk csak összejönni. Hogy pénzről is szóljak: szükség lenne mondjuk 2-3 millió forintra, amelyet felszerelésre költenénk. Ezt a pénzt csak egyszer kellene befektetni. Egy fél év bizalom után beindulhatna a könnyűzenei élet a városban. Egyébként most jöttünk haza Géniből, ahol egy klubban léptünk fel. A helyiséget szponzorok működtetik. Nekik vajon miért éri meg? — Ma elképzelhetetlen, hogy bementek egy kultúr- házba, s előadjátok próbálást iszándékotokat? Zombori Sándor: — Ez teljességgel naivitás. Sok banda éppen azért szűnik meg, mert nincs hely, ahol próbálhatnának. Pap Béla: — A kultúrhá- zak ma már — miután valamiből meg kell élniük — terembérleti díjat kérnek a próbák fejében. Nem kis összegről van szó. A kul túr- házakban. művelődési központokban nincs olyan ember. aki azt kapná feladatul, hogv foglalkozzék az amatőr zenekarokkal. Korábbi munkahelyemen a megyei művelődési központban rám mondták a többiek, hogy az Ippolit Pap Béla hóbortja. Pedig érdemes lenne felkarolni ezt a területet, mert ha már néhány srác eljárna koncertekre, netán zenélget- ne, s nem szipózna meg van- dálkodna, már akkor is megérte az egész. — A kérdés most Bajári Károlyhoz szól: korábban érezhető volt-e valamilyen támogatás? Bajári Károly: — Amiko- a Spirál megalakult. Kutas János, a Szolnoki Rádió akkori zenei szerkesztője és Szabó András, a megyei művelődési központ igazgatóhelyettese meghallgatott bennünket, tetszettünk nekik, így készül a Diáktoll Befejeztem, de nem kezdtem el’ tr Sajnos ma még csak elég szűk körben jelenthet valamit a „Diáktoll” szó, és akiknek ismerős, azok valószínűleg a Verseghy Ferenc Gimnázium volt vagy jelenlegi diákjai. Jó néhány éve ilyen címmel jelenik meg az iskola újságja, minden tanévben négyszer. Maga a diákújságírás nagyobb múltra tekint vissza: már a felszabadulás-után volt a gimnáziumnak irodalmi, majd pedig újságírói klubja, és évtizedeken át jelent meg rendszeresen ősünk, a Tintásüveg. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az iskolai élet eseményeiről tudósítson, és segítse az ifjú újságíró-palántákat a fejlődésben. Mivel a cikkek megírása szinte házi feladat volt, az újságírás színvonala teljesen esélytelen volt a frissen megjelenő, könnyed hangvi- telű ifjúsági magazinokkal szemben — az eladható pél- Idányszám lezuhant. Sürgős felújításra volt szükség, így született a Diáktoll. Az újság szerkezete teljesen megváltozott, mivel a nyomdai átfutási idő nemegyszer több mint egy hónap lett, le kellett mondanunk a naprakész, friss cikkekről. Egyre csökkent a mindennapok apró eseményeiről szóló kritikák, viccek száma, évi négy számba HÚSZON INNEN —TÍZEN TÚL így aztán az MMIK-ban próbálhattunk. Igaz, a technikai személyzet mindent elkövetett, hogy ne tudjunk próbálni, mert zavartuk az egyéb programokat. A banda,szekere jól haladt, eljutottunk Salgóbányára 1981-ben, ahol bemutatkozásunkat felvette a televízió is. Amikor azonban Szabó András elment az MMIK-ból páros lábbal rúktak ki bennünket, — mondván: nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. — A mai igényesebb zenéhez ijó technikai háttér kell, amelyre valahonnan elő kell teremteni a )pénzt. A saját forrásaitokon kívül milyen elképzeléseitek vannak erről? Kovács Ferenc: — Hogy eláruljam, jelenleg mi ötvenezer forinttal tartozunk egy barátunknak, aki hajlandó segíteni bennünket. Természetesen csak kölcsönről van szó. Pap Béla: — Azt gondolom, reklámozást szívesen vállalnánk. A sportban már megvalósult a módszer: a futballisták például a mellükön vagy a hátukon viselik a szponzor nevét. Kovács Ferenc: — Ha egy nyugati cégnek megéri, hogy nevét egy rockzenekar reklámozza, a mieinknek vajon miért nem kifizetődő ez? Miért jobb egy útszéli tábla, amelyet sokan talán észre sem vesznek? — Véleményeitekből arra következtetek, hogy nem vagytok rózsás helyzetben, nem kínálják számotokra tálcán a lehetőségeket. A gyakori buktatók ellenére mi hajt benneteket mégis, talán a 'mindenáron való siker? Pap Béla: — Nem egészen. A zene szeretete. Amit mi csinálunk, nem tartozik híva ‘alosan az élvonalba. Ügy érzem azonban, hogy az igazán értékes muzsika nem is a hazai élvonalban keresendő. hanem az úgvnevezett második vonalban. Hogv miért? Mert ez izealmasabb. s főleg: megmaradt tisztának. — Köszönöm a beszélgetést. Jurkovics János kellett sűríteni a tanév ösz- szes fontos történését, az apró, de bosszantó vagy meg- mosolyogtátó ügyekkel együtt. Mai végleges formáját egy éve nyerte el az újság, amikor egy szerkesztői őrségváltás után új, nagy rátörő és igen merész nemzedék vette át a „stafétatollat”. Rendezték a lap tartalmát, ekkor alakult ki a mai élő „menetrend”. Minden pénteken hétnyolc agyongyötört diák felvánszorog az emeletre, ásí- tozik, éhezik és szidja a sorsot, amiért az pont ide vetette. Aztán megjön Papp Alice tanárnő, akinek neve szinte összeforrt a Diáktol- lal, és elkezdődik a kínok kínja: ki írt cikket? Azt hiszem, a lusta újságíróknak kell a legtöbb fantázia, hogy kitalálják, miért nem írtak. A legjobbak: „elkezdtem, de otthon hagytam”; „elkezdtem, de nem fejeztem be”; „befejeztem, de otthon hagytam”; na és hogy „befejeztem, de nem kezdtem el”. Néhány perces szerkesztői morgás és fejcsóválás után mindnyájan buzgón tárgyaljuk, mi legyen a következő számban, ki, milyen jó témát tud, és mennyit fog írni a jövő hétre. Aztán szent fogadalmak közt elköszönünk: a jöyő héten veletek, ugyanitt f A következő hét természetesen a világ legnehezebb óráival és dolgozataival van tele, hiába noszogatjuk egymást, senkinek sem akaródzik írni. És eljő a péntek: a hét diák ugyanolyan elgyötört, mint előző héten, és kezdődik minden elölről! Persze, ha ez így mindig igaz lenne, nem jelent volna meg a legújabb Diáktoll — régi áron! Igaz, a nyomda miatt a karácsonyi meglepetések elévültek, kevesebb is fogyott belőle, de- azért most is nagyon tetszett — a visszhangjából ítélve. Ha pedig nálunk tetszett, bizonyára szívesen olvasnák mások is. Ezért kérjük, ha bármelyik iskola vagy akár csak egy osztály, baráti kör kíváncsi a Diáktollra, jelentkezzenek a Verseghy Gimnáziumban. Bárkinek szívesen adunk újságot, régit is, újat is. Uj Anikó — Vajda Evelin diákszerkesztők Két hétre Karcagra „költözött” a világ... A fenti cím majdnem igaz, hiszen a karcagi Déryné Művelődési Központ földszinti kisgalériájában január 23-án megnyílt kiállításon a világ 30 országából 130 művész alkotásait mutatják be. Az alko-, tások a szolnoki O. B. Stúdió 1988-ban meghirdetett Mail-art pályázatára érkeztek. A Mail-art — küldeményművészet — egy sajátos formája' a sokat emlegetett és napjainkban fokozott szerepet játszó információcserének. Sajátos, mert a Mail- art egy meghatározó láncszem — a posta — segítségével egyrészt önálló alkotásokat közvetít, másrészt pedig dokumentálja a művész saját hazájában folytatott alkotó tevékenységet. Egy-egy Mail-art' kiállítás — ahol eltérően más pályázatoktól — sem zsűrizés, sem díjazás nincs — nagyszerű alkalom,' hogy az érdeklődők sokszínű képet kapjanak a más országok avantgárd, képző- és kísérleti művészeteinek irányairól, a más tájakon élő alkotók, az emberek gondolkodásáról. A karcagi kiállításon is jól megférnek egymás mellett az egyszerű ceruzarajzok, a fénymásolatok, a kollázsok, a nagy mesterségbeli jártasságot igénylő kisgrafi- kák, festmények, vagy éppen a modern kor divatos vívmányának — a számítógépnek az ember által „ihletett” rajzai. A Mail-art több évtizedes múltra tekint vissza, Magyarországon is jónéhány képviselője van. Nemcsak képzőművészeti alkotásokat közvetít, de a technika mindenkori új eszközeinek felhasználásával kísérleti műfajok létrejöttéről is hírt ad. Egyre több levélben, csomagban található hangkazetta kísérleti zenei felvételekkel, vagy videokazetta úgynevezett video-art-okkal, video-folyólratokkal. E rendkívül sokrétű művészeti tevékenységet átölelő „műfaj” fő jellemzője, hogy postai úton jut el az alkotás az alkotótól a befogadó közönségig, végtelenül demokratikus, a szó átvitt és valódi értelmébén is — határtalan önkifejező eszköz. Csodálatos lehetőség arra, hogy az emberek kifejezzék egyetlen nagy közös vágyukat: a BÉKÉT! A karcagi kiállítás' két hétig tart nyitva, szinte felfoghatatlanul sok információt közvetítve a látogatóknak, éppen ezért érdemes többször is megtekinteni, mert biztos, hogy mindig akad valami új felfedezni való az alkotások között. A kiállítás rendezői remélik, hogy újabb híveket szereznek ennek a demokratikus „játéknak”, és még a postai áremelések sem riasztják el az alkotó kedvű fiatalokat, középiskolásokat, hogy ilymódon is bővítsék ismereteiket a világról. • A tervek szerint — a Fiatal Alkotók Klubjának közreműködésével — a kiállítást hamarosan Szolnokon is megrendezik. — Rpb — Egyelőre kevés szavazat érkezett a poptoplistára. Mindenesetre ahhoz már elég, hogy egy általatok javasolt sorrend alakuljon ki. Mint írtuk, a beküldők között lemezutalványt sorsolunk ki, amelyet postán juttatunk el a nyerteshez. Az e heti szerencsés szavazó: Balázs Edit, Rákóczifalva, Vöröshadsereg út 68'a. Gratulálunk! A lista a következőképpen alakult; T/N/TUKÖn WN/inxou 1. Edda—Pataky: Fohász (Edda), 2. Antal—Janicsák: Maradj meg nekem (Anita), 3. Szikora—R-Go: Ne félj. te kis bolond (R-Go), 4. Lilla— Kiki: Júlia nem akar a földön járni (Napóleon BLD), 5. Omega: Fekete pillangó (Omega), 6. Bikini—Trunkos: Adj helyet (Bikini), 7. Step: Igen (Step), 8. KFT: Balatoni nyár (KFT), 9. Vilmányi: Nézz rám, tizedes (Exotic), 10. Casablanca: Mondd még, mire vársz (Casablanca). Továbbra is várjuk szavazataitokat a Szolnok Megyei Néplan címére: Szolnok, Kossuth tér 1. A levelezőlapra, borítékra feltétlenül írjátok rá: „Tinitükör”, A vidám szerkesztői stáb (Fotó: H. L.) A Mail-art művészetről
