Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
1989. JANUÁR 21 Irodalom, művészet Szeles József; Reggeli utazás micsoda utcák! ■pálinkaszagot fröcskölnek a szemeteskocsik kerekei meleg kenyér-illatot söpör össze az egyenruhás szél rongyos december a tfáradt fák ■menyasszonyi (ruhája foltosán árválkodik az újságkihordók szürke verebekként ugrálnák házrol-házra mozdonyfütty kiabál szét a városon felüvölt egy rádió gép-kakas kukorékol s a valóság fémkockáiba olvasztja álmiankat az utak betonból kiöntve lépésünknek nyoma sem marad mert soha nem lépünk csupán az utak szaladnak autóink alatt benzinfüst dobálódzik frissen sült zsemle illatával lqrákogva futóművek morgolódnak az autóbusz ilégypisZoktól könnyes ablakából elérhetetlennek tűnik a mező virágainak édes ölelése Irodalmi oldalpárunk képeit Bácskai Bertalan metszeteiből válogattuk. Berettyó sát, hanem elrohant a vízzel telt medencéhez. Itt gyorsan lezuhanyoztak, s csak úgy zuhantak a vízbe, mivel már mögöttük ott loholt a feltámadt csipkebokros. A fürdőmester füttyel figyelmeztette a két fiút, akik a medence közepére úsztak. — Hívja ki őket — fordult Lala a fürdőmesterhez. — Ne tessék kihívni minket! — könyorgött a két fiú. Ez az ember az apánk, és venni akar minket. Meg elvenni az utolsó húsz forintunkat is. Részeges! Tessék nézni, most is hogy néz ki! Lala bácsi tényleg csúnyán nézett ki, hiszen a rózsatövisek úgy Csszekarmolták, mintha egy kosár kismacskával került volna nézeteltérésbe. A fündőmesiter végigmérte Lalát, majd azt mondta: — Menjen a dolgára, jó ember, és hagyjon békét a fiúknak — s azzal a sípját lóbálva továbbsétált. Lalát • bánthatta a kudarc, mert kitartó körözésbe kezdett. Rohangált könbe-köiibe a medence szélén, s ha valamelyik oldalon béléiért a vízbe, a két fiú már a túlsó partról nevetett felé. Félórás kergetőzés és alkudozás után megegyeztek. A két barát elismerte, hogy a hatodik meccset is elbukták, mivel levonultak a pályáról. Bár Májló megjegyezte, hogy nem „önszántukból”, de a' lényegen ez ■már nem változtatott. Kötelezték magukat a jutalomsör megfizetésére, ennek fejében Lala bácsi öt perc szabad elvonulást biztosított. Ám kikötötte, hogy mire ő fts odaér, legyen kikérve a sör. Tájló és Májló egyetlen futással az étterem söntése előtt termett. Egyikük szabad asztalt‘"foglalt el, a másik a söntésből kilépő pincér tálcájáról emelt le három korsóval. A megérkező Lala elégedetten nyugtázta a fejleményeket, s kortyolgatta a kiharcolt sörét. Ám az igen hamar elfogyott, hiszen nyár volt és meleg. Ekkor újból megszólalt: — A fájdalomdíjjal mi lesz? A fiúk élénken tiltakoztak, de Lala bácsi ragaszkodott némi „táppénz-kiegészítésihez”, emlékeztetve őket a bokorba való kóny- szenrepülésére. A vita sokáig elhúzódott volna, ha Lala bácsi nem közli: — Különben is!' Úgysem játszom többet veletek! Amatőrökkel nem futballozom! Tájiló és Májló ezt hallva meg- könnyébbülten intett a pincérnek. izenöt éve nem léptem át Ártándnál a határt. Korábban azért, mert nem volt arra utam, — utóbb tán azért, hogy háborítatlanul éljenek bennem az akkori emlékek. Nem tudnám megmondani, mitől voltak annyira idegenek Szolnok főterén ők ketten, ahogy a járdától a kéményig szemlézték a Kossuth tér épületeit, az ejtőernyős világbajnokság plakátjait. Az igen távolról érkező lények této- vasága volt, ami felkeltette a figyelmemet irántuk. Hogy ón szó- ■lítottam-e meg őket, vagy ők engem, már nem emlékszem, de a kérdés lényegére igen: kaszakövet keresett a két javakorabeli férfi. Ha tudnék egy boltot, vennének párat, mert otthon Marosvásárhelyen nem kapni. Szóba elegyedtünk, elmondták, négyen vannak, a Balatonról tartanak hazafelé, a Moszkvicsban ül még egy fiatal pár. — Nosza szálljanak ki ők is — szólalt meg bennem a házigazda túlcsorduló vendégszeretete, — meg tán némi számítás is, mivel éppen arrafelé készülődtem. A mátkapár is hozzánk csatlakozott, és négyüknek mutattam büszkén a Centrum meg az „óra-ékszer” kirakatát, amin ők jóízűt hümmög- tek. Kaszakövet nem találtunk, ám az ékszerüzlet előtt a menyasz- szony sugdolózni kezdett az apjával. A férfi nemet intett a fejével és a leány arcán nem volt nehéz észrevenni a szívszorító csalódottságot. — Segíthetek valamiben? — készségeskedtem. Az apa kissé zavartan mondta, hogy a leánynak arra a barométerre fáj a foga, amelyikből kijön az ember, meg bemegy az asszony, ahogy az idő változik. De pénz ugye nálunk csak annyi van, hogy hazafelé megnézik még néhány helyen a kaszakövet. — Há nem veszik tolakodásnak megveszem én, aztán néhány nap múlva otthon visszaadják. így ismerkedtem meg Kevermes József ékkel, akik Marosvásárhelyen a Litorál étterem mögött laknak. A címükkel a zsebemben vágtam neki az öreg Wartburgommal a romániai körútnak. A határon semmi gond nem volt ,hogy túlnaii vagyok, azt legelőbb az orrom jelezte: a benzin füstje valamivel büdösebb volt. A Királyhágó előtt egy kis faluban erőt gyűjteni álltam meg. Ja, és némi friss vizet önteni a kocsi hűtőjébe, meg a szifonba, amelyik ott állt a lábamnál a rekkenő hőségben. A házat, ahová bekopogtam, úgy választottam ki, hogy az udvarán a tekerős kút szúrt szemet legelőbb. Idős házaspár fogadott, nem túlzott szívélyességgel. Időbe telt, míg megmagyaráztam honnan jövök, akkor aztán betessékeltek a hűvös szobába, rétessel kínáltak, ■magam egy üveg Kövidinkát tettem a vászonabrosszal terített asztalra. — Busszal voltam nemrég Nagyváradon — dohogott az öreg, — a kalauztól jegyet kértem, mire ő megszólalt: „Nem jegy papa, bilét, bilét...” — Bilét az a hétszentséges jó keresztanyád ... mindjárt nyitom a bicskát! Még mindig kapkodta a házigazda a levegőt a felindulástól, ahogy a történetet elmesélte. Ügy terveztem, hogy Kevermes Józsi bácsiékhoz épp hogy beköszönök, ha nagyon tartóztatnak, talán meg is alszom náluk — nem volt még akkor olyan szigorú a rendelet a magánháznál való kvártélyra — de aztán a kocsim másként gondolta. A ludasi kemping környékén diszkrét csörgést hallatott, ami egyre erősödött, végül olyan csilingelőssel vonultam be Marosvásárhelyre, mintha a sebességváltóban a hét törpe verné felváltva a csengő-bongó üllőt, pengő acélkalapáccsal. Kaszakő — Az autóval majd reggel foglalkozunk, most örüljünk a viszontlátásnak. örültünk. Hanem aztán reggel... A szomszédokból összeverődött kompánia haditanácsba kezdett az autóm fölött. A konzíliumot professzori magabiztossággal egy buszkalauz vezette, akinek a szakmája révén még a legtöbb köze volt a benzingőzhöz. A Wartburghoz viszont, amint az később kiderült, gőze sem volt. Sem neki, sem a Litorál mögött eltefülő városnegyednek. Mindenesetre biztos, ami biztos alapon kivették a sebességváltót, szétszedtek mindent ami szétszedhető volt, s amikor a millió csavar meg alkatrész ott feküdt egy viaszosvászon ponyván, a mesterek őszintén bevallották, hogy mélységesen meglepi őket mennyi frászkarika tud összejönni egy ilyen autóban! Magam úgy próbáltam ösztönözni az ügymenetet, hogy az első nap belevágtam a bográcsba áz útra vitt pár kiló szárazkolbászt, melyből lecsót rittyentettem; • másnap a konzervekből készítettem ebédet, és közben elbúcsúztam a fekete- tenger partjától, utam végcéljától. Aztán amikor már főzni valóm sem volt, a városban csavarogtam, hogy ne halljam legalább, mint verik kalapáccsal azokat az alkatrészeket, amelyek nem akartak engedni a szakértő akaratnak. Aztán eljött az idő, amikor már kiszerelni való nem akadt, mindazonáltal összefelé kellett volna rakni a kazalnyi tengelyt, fogaskereket, léptetővillát, csapágyat. És csodák-csodája, valahonnan segítség érkezett; egy ember aki már látott ilyen kocsit s állítólag szerelte is, bár ezt a tények nem igazolták. Mindenesetre néhány nap múlva az autóm berregett, és ha egyesbe tettem, készségesen megindult hátrafelé. A hármas helyén viszont az egyes volt, így egy kis táblázat segítségével könnyen átszámíthattam mikor, melyik fokozatba kell kapcsolnom. Később — már itthon — kiderült, hogy a baj mindössze annyi volt; egy kiesett csavar helyén elfolyt a sebességváltóból az olaj, amitköny- nyen utántölthettem volna, lévén, hogy a buszkalauz garázsában állt néhány hordónyi, amit a takarékos sofőrrel az évek során gondosan összespóroltak. Haragudni' azokra a drága emberekre persze, hogy nem lehetett. Ha ügybuzgalmukhoz csak hajszálnyi szakértelem is párosult, új kocsival indulok el Marosvásárhelyről. Így viszont csak a közeli városokat vehettem célba, egyre hazafelé oldalazva immár. Régi álmom volt Kolozsváron felkeresni Szer- vátiusz Jenőt, a szobrászt és fiát. A város fölötti dombra a huszas busz kanyargott föl velem. A házszámot kellet-e tudnom, nem emlékszem, de arra igen, hogy föld- begyökeredzett a lábam, amikor megláttam a semmivel össze nem téveszthető épületet. Alul kő; a sarkoknál Ábelek álltak baltával vagy anélkül, szoborként belefaragva az alapba. A felső régió faszerkezeteiről sem volt könnyű eldönteni, hogy építészeti funkciójuk avagy művészi értékük a nagyobb. Lélekszakadva rohantam meg a kaput és húztam a madzagot, melyre kisebb, — nagyobb ko- lompok, csengők, harangok voltak kötve. Borultam volna a kőportól gyulladásos szemű házigazda lába elé, de ő elhárított: — Hohó várjunk csak... Honnan is? Hogy Szolnokról? És ismeri-e Gácsi Mihályt? És még kit? Szobrászt a művésztelepről legalább kettőt. . . A vizsga után léphettem be, értsem meg, így muszáj védekezni provokátoroktól, akikből van szép számmal. Bevallom, akkor a házigazdát mindezért bogaras fontos- kodónak tartottam. Ma már mélységesen restellem... Nem kísért le a műterembe, ahol a család alkotásai hevertek művészi össze-visszaságban. Petőfi, a villámsújtotta fa metamorfózisában,'' Életfák, aztán bőrdíszművek, kerámiák, a meny és az unoka ke- zemunkái. A térképet a kezembe nyomott katalógus jelentette. Eligazodtam rajta, a művészet galaktikájában végig követhéttem két csillag pályáját. Felérve a lakásba vendégek ülték körül az Utolsó vacsoránnyi, minden négyzetmilliméterén megfaragott asztalt. A szomszédok: jöttek át kérdezni, érdeklődni: mi újság odaát? Alighanem büszkén mondtam el, hogy nálunk a kaput ki lehet nyitni bátran az első csengetésre ... A Kevermes Józsi bácsitól kapott görénybőr miatt öt órát álltam a határon, mígnem megjött a szakértő, és rábólintott, hogy az a bőr ott valóban görénybőr, — mindezzel együtt az átprogramozott kocsimmal szerencsésen hazaértem. »"■> tthon a horizontot beborították az ég margarétái : az ejtőernyős világbajnokság eseményei sodortak el. Aztán a 900 éves évfordulójára készült Szolnok. Ter- vezgetés, izgatott várakozás, aztán az ünnepségek sora, majd megint más és megint.. . És csend odaátról sokáig. Semmi hír arról, hogy Ártándon túl már vacog a lélek. Nap Kovács József: Nomádok Hová ifjúságunk, bazalt-csöndek, édeni ragyogású lét? Sehol gyerekkorunk, gödör-hazák, pokolba, hová? Hová szelíd állatok, s te, szárnyadat suhogtató madár? S ti, férfi és asszony, hová? Hol van ében édesapánk, merre van vadrózsa édesanyánk? Szivárványos emberpár: fogad közt csüngünk Magyarország. Palágy / Béla:
