Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
8 Irodalom» művészet 19R9. JANUÁR 21 Kende Sándor: M |0p|;iS^CäDD I0ner lílSí fit áskor a hivatal előtt mindig hazament először, megmosakodott, simára kefélte a haját, kifényesítette a cipőjét, és csak azután sietett le anyjához, a trafikba. Az öregasszony, ebben az órában, várakozón pislogva a falon ketyegő fehér tányérórára, egyre 'bővebb kedveskedéssel és szomszédos marasztalással kínálgatta a dohányért vagy levélpapírért betérő vevőket, hogy minél többen tartózkodjanak a kis trafikban, amikor a fia, az ő derék, szép fia megérkezik. A régi ismerősök bólintottak is, és összenéztek: — milyen rendes gyerek ez a Kálmán! Ma azonban, ahogy lelépett a villamosról, egyenesen befordult a kis utcába, a trafik felé. Dehogy törődött most azzal, hogy illenék előbb rendbehoznia magát, hiszen legszívesebben már délben megszökött volna az irodából, ha a főnöke nem venné oly komolyan a munkafegyelmet!... Most aztán már egy percig se tudta visszafojtani az örömét, hogy sikerült végre megszereznie a gyógyszert — kis üvegfiolákban sok-sok fehérke galacsin, drága, ritka, külföldi orvosság —, ez majd megnyugtatja a mama furcsán rendetlenkedő szívét. A professzor úr ígérte, hogy ez biztosan segít, ha meg tud'ja kapni Svájcból. Svájcban ugyan nincs senkijük, de Hollandián keresztül, egy barátja közvetítésével, sikerült fölhajtania a bűvös, sárga címkés kis üveget. És most itt van! Türelmetlenül és ragyogó arccal ért a trafik elé, és örömhírt hozó lendülettel nyomta le a kilincset. De az ajtó nem nyílt. Valaki megszólalt a közelében: — Várnia kell. Ekkor vette" csak észre, hogy ketten már támaszkodnak a falnak. Zavartan próbált magyarázkodni: — Az édesanyám, kérem... De a másik, hosszú szárú, üres szipkát tornásztatva a fogai között, röhögve közbevágott: — Minek a mese, apukám?! Hiszen nincs is Sorban állás! Siető asszonyság fordult a trafik elé, ő is leftyomta a kilincset, aztán csípőre szaladt a keze: — Ezt is épp most ette el innen a fene! — és rábökött az ajtó üvegére. Ekkor látta meg Kálmán az oda- afcasztott kis cédulát: RÖGTÖN JÖVÖK. Előrehajolva böngészte, szótagolva, mint egy elemista gyerek, aki nem érti elsőre, amit olvas: — Rög-tön jö-vök... Ilyenkor, ebben a forgalmas időszakban még sohase zárta be marna a trafikot! Milyen dolga akadt hát?! — Kálmán a torkát szorító nyakkendőbe markolt, aztán hirtelen úgy megfordult, mintha tűz csapott volna az arcába, és csaknem futva, de izgalmát fékezve, iramodott haza. A lépcsőn már hármasával ugrált fölfelé, s úgy vágta a kulcsot a zártba, mintha ellenséges páncélt döfne át. A lakás hallgatott. Ahogy az előszobából betört az ebédlőbe, szinte illetlenül ásított a leeresztett redőnytől elszunnyadt öreg fészek. A római számlapos falióra száz éve egyforma ketyegését nem is hallotta Kálmán. Hát hová ment akkor a mama?! Elhajította kesztyűjét a hintaszékbe, és kifordult. Az előszobaajtót csak becsapta, nem törődött a kulccsal. Először a fűszereshez rontott be: nem járt-e itt a marna? — De, hogyne járt volna! Reggel, korán, a tejért. És kenyeret vitt, meg fél kiló cukrot. És igen: mákot. Még kérte is, hogy darálják meg neki. Akkor tálán a hentesnél! Űtban arra, a trafik előtt, félszemmel látta, hogy a kis cédula még kint lóg: — RÖGTÖN JÖVÖK. A húsboltban nem juthatott azonnal szóhoz; kosaras asszonyságok lökdöstók egymást, köztük néhány szikár agglegény tehetetlenül hányódott. Hiába mondta, hogy ő nem akar vásárolni, csak az édesanyjáról szeretne kérdezni, minduntalan visszaszorították az ajtóhoz. — Magának éppúgy jár a sorban állás! — süvítette egy éles női hang, és mindjárt tromfolt is valaki: — Itt nincs protekció! — De én, kérem, nem akarok venni semmit! — csuklóit Kálmán, és megpróbált előbbre evezni, de egy kosár letépte a gombját. — De kérem! — Nincs kérem! — nyomták át a másik oldalra. — Én csak kérdezni akarok... Halló, Kovács úr! A mamát, izé, látta? Nem járt itt? — ágált, de csak annyit ért el, hogy egy újabb taszítás után a kalapja leröpült. Itt már csak maga a hentesmes- ter tudott rendet teremteni. Lecsapta a bárdot, és addig nem vágott a véres húsból senkinek, amíg el nem csöndesül tök. — Kovács úr, kérem... az édesanyám?... — Nem, ma nem; alighanem tészta lesz estére! Egyetlen pillanatig tartott a csönd. Aztán kitört a nevetés, és tuszkolták is már megint hátrafelé. Elszégyellte magát: — hát persze, tészta, a fűszeres is említette a cukrot meg a mákot... Elkapta az első taxit. Egyenesen a professzor úr lakására. Budára! Logodi utca nyolc! A váróban csupa megszeppent, komoly arcú ember, illedelmesen, távol egymástól. Rosszallóan, egyszerre' nézett föl rá mind, ahogy lármásan berontott. Ráadásul, hogy a szobalánnyal soron kívül beüzent a professzor úrnak! A résnyire megnyíló ajtóban megjelent a mosolygó, szigorú arc. A várakozók valamelyest ki is húzták magukot .Kálmán meg ott- rombán odarontott: — Az édesanyám! — Csak nem?! — Izé, dehogy!... Megkaptuk Hollandiából a gyógyszert! — Nagyszerű — bólogatott elgondolkozva. — Végre. Nem is lesz semmi baij. Lefekvés előtt, ahogy megbeszéltük. — Igen, igen... azaz... én nem is tudom... A professzor hátrált, és mesz- szebbről nézett rá: — Édes fiam, mi van magával? Most már elfutotta szemét a könny. És fölcsuklott a hangja. — A mama... nem találom,. — 'hebegte. — Tessék megbocsátani; nem járt itt?... —■ Nem, nem, fiam. Jaj, Istenem... Mintha ezzel a sóhajtással a lélek hagyta volna el. Kitántorodott az előszobába. Talán nem is köszönt. A professzor úr nem értette, utána akart szólni — de nagyon sokan várakoztak rá. Lent még állt a taxi. Hát akkor vissza! Rög-tön jö-vök... rög-tön jö-vök — csattogott körülötte minden. Ha villamost előztek, annak a zakatolása, majd tehergépkocsi dübörgése, a város ütemtelen lármája: — rög-tön jö-vök, rög-tön jö-vök! — Nem bírt egy helyben ülni, megállította a taxit, kiugrott, fizetett, rohannia kellett. Kalapját a hídon lekapta a szél; észre se vette, rohant. Fölugrott az első villamosra, de még a megállóban azonnal lelépett, és újra rohant. A trafikajtón még mindig a cédula: RÖGTÖN JÖVÖK. Valaki megfogta a karját: — Fiatalúr, a kedves mama, nem tetszik tudni mikor?... Ellökte magátóL, és elvékonyult hangon kiáltotta: — Otthon?!... Hallja... Hát nézte?! Még nincs?! — Jaj nekem!.— kapaszkodott meg ijedtében özvegy Balogné; — tegnap volt nagyimosás, fölteregettem, ma meg eljöttem megbeszélni, mikor vasalhatunk. — Mit mond? Hogy eljött? — Ejnye, hisz láthatja! — Ma már volt egyszer?! — Hogyne, én! Már délben, kérem. Így szoktuk máskor is. — Déliben??? — És akkor is hiába! Szép világ, ha mindenhová háromszor kellene koslatnom!... A cédulát találtam! Azt ni!... Rögtön ám! Bolondítják az embert!... Azóta is egyfolytában, hogy rögtön! — És... és fölteregettek mindent?... Nem is úgy kérdezte ezt Kálmán, mintha feleletre várna, hanem magával rántotta a rozzant, nagyszájú asszonyt: — Fölteregettek? A mosókonyhában? Tegnap?! — kiáltozta még közben is, amikor már a lépcsőn vonszolta a szerencsétlent. — Engedjen el! Gyalázta! Szégyell je magát! — sikoltozott Balogné, de Kálmán rettenetes görcsben szorította a csuklóját. ... A mosókonyha ajtaja köny- nyen nyílt. Éles huzat csapta őket arcul. Csak egy vékony, utcai fénysáv vágott be a tetőablakon. Kálmán most már nem szorította Balogné csuklóját, hanem megkapaszkodott a roskatag asszonyban. Anyja ott feküdt a mosóaj- kalmatosság előtt, melyből rég kifogyott a víz. S egy kimosott, fehér ing lucskosan, a felíröccsent piszkos létől sárosán, az arcára és a karjára tekerőzött. ■ök ketten odaszegezetten álltak, özvegy Balognénak sikerült előbb megmozdulnia. Tántorgott, lehajolt. — Jézusmáriám! S mert a fekvő nem mozdult, és még Kálmán sem, ki kellett bugy- gvannia ajkán a keserűségnek. De a jóég a megmondhatója, hogy sírt-e vagy zsörtölődött: — Eldugta előlem! Miért; azt mondja meg!... Ezt az egyet! Hogy ezt ő mossa, külön, ő!... Minek?! álmán olakuporodott, belecsókolt a vizes, fehér ingbe; csak hör- gött, nem lehetett a szavát érteni, és két- oldalról dörzsölte any- ' ja hideg, puha arcát. Balogné föl akarta emelni, nagyot szusszant ■közben: — Mert ezt sose hagyta nekem! Ezt az egy fehéret!... Ez, ez csak akkor volt elég tiszta, ha ő maga mosta! Az egyszem fiának!... Elvette tőlem erőszakkal is, pedig megmondtam, hogy baj lesz ebből egyszer, de hiába!... Mosni! Az ő "szívével!,.. Na, segítsen már. fiatalúr! Kálmán fölállt, az összetört or- vosságosüveget nyújtotta: — Látja, itt van végre!... Svájcból jött. Holland iából!... Meg fog gyógyulni tőle, ettől biztosan... Ritka, drága, érti... Az öregasszony a szájához kapott, és fölsikoltott: Jaj nekem, ez megháborodott. Ahogy erejéből még telt, kifutott. S le a lépcsőn, házmesterért, rendőrért. Malomzug Ecseg Zirkuli Péter: Öregember kapaszkodván emlék mellébe, egy város mellkasán, izmain: utcáin mintha lépne a kéz, „ezek az én házaim”, mondja, mutatva rá a pórusokra, alítja otthonának őket, ha az arcán szétlazulnak azok a meghódított árkok, a redők, megbomlik szép szabályuk, a mértan, melyet restaurálná a város, az egykori, a mostan oly képzelt, hogy újra valóságos, tapintható sejtek és pórusok, és a szélütött szájnak, eledel, tagolatlanul hogyha fölbugyog szélén a szó, a végső anyatej Dienes Eszter: Szerelmi történet Bokron innen árkon túl Isten létesített egy vadrózsabokrot alatta fekszünk mind a ketten foglyok, némán és rangtalan. Sétál a nap az ég aljában. Megtekinti a sorfalat. Budaházi István: ________Lala bácsi t ündöklésé es repulese Már ötödször kapott ki a héten Májló és Tájló a strandon, kiskapus fociban. Az alkalmilag verbuválódott két csapat szinte állandóan változott. Az egyikben a két barát, Tájló és Májló, míg a másikban Lala bácsi voltak a törzstagok. Igaz, ők egymás ellen sörmeccset játszották, s a vesztes fizetett. Lala állítólag NB I-es játékos volt valamikor, amit a két barát nem is vont kétségbe, hiszen Lala bácsi néha úgy eldugta előlük a lablát, hogy nem győzték keresgetni. Vagy a fejük fölött, a fülük mellett húzgálta a levegőben a labdát, s aztán a parányi kapuba rúgta a rengeteg gólt. amit a két fiú szívesen nélkülözött volna, hiszen így állandó sörfizetői lettek Lalának. Ö gyakran ugratta ki a két barátot, botlábakat emlegetve, miközben megnyert sörét szürcsölgette. A két fiú az ötödik vesztes meccs után haditanácsot tartott, s a következő elhatározásra jutott: — Lalát kiiktatjuk a fociból ! Erre a célra az alkalmi pálya melletti vadrózsatő látszott a legalkalmasabbnak. Amikor a következő meccsen Lala bácsi nagy lendülettel elhúzott a húsz év körüli Májló mellett (aki a munkatársa volt), a fiú utána lépett, s ösz- szeakasztotta Lala lábát. A keresztező Táj'ló pedig vállal megpördí- tette, így az öreg a levegőbe emelkedett, majd nagy ívű repülés után érkezett meg a már elvirágzott, zöld csipkéket hozó vadrózsabokorba. — Nézd! Megjelent az Úrnak angyala aima csiipkebokorban! — mutatott Tájló a bokorban vergődő Lala bácsi felé. — A fenét! — csóválta a fejét Májló. Ilyen csúnya, behemót angyal nincs. Tudtommal az angyalok karcsúak, szépek, és szárnyuk is van. — Lesz nektek is szárnyatok, csak kapjalak el benneteket! — kiáll tóttá Lala bácsi, miközben kezdett kikecmeregni a bokorból. Ám a két angyallátó nem várta meg az öreg teljes feltápászkodá-
