Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. JANUÁR 21. A Néplap vendége Ha első lehetsz, ne legyél második Kilépési nyilatkozatok "^Egyikünk sem dicsekszik vele1’ A szerencsét próbáló középső fiú, Mihalics Károly asztalos szakmunkás története Nem szokványos mese Mihalics Károly eddigi élete. Nem ő volt a legkisebb, így hát középső fiúként indult el .az Óperenciás tengeren túlra szerencsét próbálni: nem a királylány kezéért, nem a fele királyságért; leginkább magáért a próbáért. Végül szerencsésen hazaért, 'hogy azután újra elinduljon. Próbára megint, persze nem háromra: sokra. Nemrégiben megint kincsekkel tért haza. Nem épp földi jókkal, nem gyönggyel, gyémánttal, de legalább olyan értékessel. Alig pihent meg, most már azt mondja: ha kellene, elindulna újra. — Hárman vagyunk fiútestvérek. A legnagyob- bik ács, én, a középső, asztalos vagyok, az öcsém villanyszerelő szakmunkás. A bátyám példája volt előttem; azt is mondhatnám, hogy amit csinálok, családi hagyomány. Három évig dolgozott az uszty-ilimszki cellulózkombinát építkezésén, onnan hozott feleseget is. Az én történetem úgy kezdődött, hogy az ő biztatására felhívtam a KISZ KB Epítésszervezési Irodájának vezetőjét: lenne-e valami munka. Lett. 1983 januárjában a. második kiutazó csoporttal indultam el Kambodzsába. Lett munka, persze nem akárkinek. A Magyarországtól 15 ezer kilométerre készülő építkezéshez — amiből egy gyermekváros lett — a nehéz munka, a klimatikus viszonyok miatt szigorú szűrővel válogatták az emberi ■ két. Hiába volt meg a kiutazáshoz minden szükséges okmány, itthon maradt, ha valaki csak egy — valamelyik előzetesen szerveze’t — programról is lekésett. Az volt a hitvallásom, amit a világ másik felén Sütő Gyula bácsi emlegetett mindig: tegye mindenki a maga dolgát, és akkor minden rendben lesz. A kambodzsai élményekről faggatom, napokig tarthatna az elbeszélésfolyam. — Nem vezettem naplót, a fejemben van minden, öt hónapig voltunk Kambodzsában, a fővárostól körülbelül 30 kilométerre építettük fel a gyermekvárost, amit 1984. januárjában adtak át. Mi a tetőszerkezetet csináltuk meg, közben igyekeztünk összebarátkozni a helybéliekkel, főMindössze egy rövid hír jutott el hozzám: „A karcagi Ragó Antal Szakmunkásképző Intézetben rövid időn belül többen kiléptek a pártból, olyanok, akiknek munkájuk, magatartásuk alapján a pártban lenne a helyük.” Az információ több szempontból felkeltette érdeklődésem. A „kilépett” kifejezés általában rossz csengésű, a pártban pedig — legalábbis eddig — meglehetősen szemérmesen kezeltük. Nem tudok arról, hogy készült volna már ez ügyben az okokat mélyen feltáró vizsgálat. Kilépettekkel én még soha nem beszélgettem. Belépni szándékozókkal igen, nem is olyan régen, középiskolás tagjelöltekkel, ök tele voltak várakozással, tenniakarással, optimizmussal. De milyen a kilépők érzésvilága, hangulata? Egyáltalán hogyan jut valaki arra az elhatározásra, hogy nem kíván tovább párttag lenni? Feltételezem, hogy annak idején ők is — mint az említett középiskolások — izgalommal, hittel várták felvételüket. leg a gyerekekkel. Bizony nem ment könnyen, pedig meg — amennyire ennyi idő alatt lehetett — megtanultunk khmerül is. Nagy részét ma sem felejtettem el, most is elboldogulnék vele. Az emlékek között az egyik legkedvesebb a vietnami kirándulásé. Az az este, amit Saigonban töltöttek. — Visszakanyarodnék egy kicsit oda, hogy miután végeztem a 633-as Szakmunkásképző Intézetben, az Állami Építőipari Vállalatnál helyezkedtem el. Itt töltöttem el kilenc- és fél évet. Utána a Szolnoki Városi Tanács Ellátó és Szolgáltató Szervezetéhez kerültem dolgozni. Már itt volt a munkahelyem, amikor újra megkerestek azzal, hogy Nicaraguába kellene menni. A Kun Béla Szocialista Brigád részben ugyanazokból állt össze, akik Kambodzsában is kinn voltak, persze, hogy - mentem. — Mit szólt hozzá a család? — A feleségem vállalta a legnagyobb terhet magára, két ember helyett dolgozott itthon. Nélküle semmire se mentem volna. Egy-egy telefon. egy levél, a képük — az övé, a lányomé, a fiamé — az ágy fölött minden reggel új é-'őt adott. Hogy újból mentem, annak anyagi háttere is volt, de ennél fontosabb, hogy egy magamfajta ember másképp nem láthat világot. Tetszett a változatos, szokatlan körülmények között végzett munka is, de ezentúl a legtöbbet a megismételhetetlen élmények adták ... — Azt beszélik, hússzor kaptál napszúrást.. . — Így is volt, hisz valamivel több mint tíz fokkal voltunk az Egyenlítő fölött. Itthon a télből indultunk '87 januárjában, és 40—43 fokosba érkeztünk Managuába, illetve későbbi állomáshelyünkre, Chinandégába. Legalább két hét kellett, hogy hozzászokjunk a klímához, de a munkát már másnap elkezdtük. A sandinista ifjúsági szervezet brigádjával együtt építettünk föl egy 230 diák befogadására alkalmas mezőgazdasági szakmunkás- képzőt. Hatalmas feladat volt. tavaly októberig, amikor hazajöttem, az első két ütem készült el: egy kollégiumi szárny, a tantermek, a laboratóriumok, a könyviár. egy hatalmas aula, a tanári szobák és a kiszolgáló helyiségek. Ezen kívül építettünk a tengerparton egy üdülőházat, és részt vettünk néhány más épület átalakításában is. A kezünk alatt dolgozó helybéli Carlos Fonseca brigádból jónéhányan segédmunkásból ügyes szakmunkások lettek, le is vizsgáztak, bizonyítványt szereztek. Próbálom szavakba önteni, mi űzi, hajtja Mihalics Károlyt a világ különböző tájaira. pedig igazán nem lehet azt mondani rá, hogy nagyon izgága természete van. Ö maga csak mondatfoszlányokkal szolgál, meg kell elégednem tehát azzal, ami a legfontosabb: „Ha első lehetsz, ne legyél második; mindenkinek le kell tenni valamit .-az asztalra." Amikor Nicaraguából, először hazajött látogatóba, azt mondta: ez lesz az utolsó, nem megy többet sehova. Most újra rákérdezek. — Hallottam már, hogy Afrikában indul valahol egy építkezés. A fe1 elegemmel beszéltünk róla. Ha elmegyek, ez lesz az utolsó. Aztán sehová, kész ... Bálint Judit Karcagra indulásom előtt átgondoltam, elképzeltem a beszélgetéseket. Feltételeztem valami konkrét megfogható helyi okot a kilépések hátterében. Talán az iskola nevelőtestületének rossz a hangulata, sok a személyes konfliktus, esetleg az alapszervezet gondpkkal, működési zavarokkal küzd. Esetleg sértődöttség, bántás is szerepet játszik? Ebédidőben érkeztem, félórával a tanítás befejezése előtt. Gyors kontroll a városi pártbizottságon — igaz a hozzám eljutott hír? Szerencsére Nagy Jenőt, a városi pártbizottság első titkárát megtalálom az irodájában. Korábban megebédelt, készülődik a tanácsi végrehajtó bizottság ülésére. Megerősítette információmat: sajnos a hír igaz. Próbáltam felvilágosítást szerezni az okokról. — Az igazi motivációkat nem ismerjük — mondja az első titkár. Beszélgettünk velük, tapintatosan faggattuk őket, de úgy tűnik, nem tudtunk az indítékok mélyére hatolni. Nagy Jenő készségesen segít a találkozó megszervezésében Bejön a számításom: jó .időpontban érkeztem. A beszélgetőpartnerek éppen ebédelnek. A telefonvonalat meg sem kell szakítani, az igazgatónő máris jelzi, hajlandók nyilatkozni a kilépett kartársak. Az iskolában az igazgatónő fogad, az alapszervezet titkára gyakorlatot vezet, nincs az intézményben. Az igazgatónő pártügyekben tájékozódott, tagja a városi párt-végrehajtóbizottságnak. Elmondja, hogy az iskola vezetését is nagyon bántja a dolog. Nem tud olyan iskolai, alapszervezeti problémát felemlíteni, amely a kilépésekben nyomós okként szerepelhetne. — Nyolcán léptek ki rövid időn belül a pártból — mondja. Az alapszervezec taglétszáma most tizennégy. Félő — vélekedik —, hogy a kilépéseknek még mindig nincs vége. A kilépettek — úgy érzem — nem túlságosan örülnek nekem. A beszélgetés elején meg is fogalmazzák: már többször elmondtuk az okokat, leírtuk, elbeszélgettek velünk, miért kell még mindig foglalkozni ezzel? Sikerül meggyőznöm őket, hogy ez most másfajta beszélgetés, nincs szándékomban beláttatni, hogy esetleg meggondolatlanul, rosszul döntöttek, engem az indokok érdekelnek. Ragaszkodnak viszont ahhoz, hogy a nevüket ne írjam le. Azzal érvelnek, hogy személyes ügyről van szó, a nevek úgysem mondanak semipit az olvasóknak. Ha korábban, amikor véleményeket mondtak, javaslatokat tettek, nem volt senki kíváncsi a nevükre, akkor most is maradjanak névtelenek. Ez ügyben /nem tudom meggyőzni beszélgetőpartnereimet. Ha ezt kérik, legyen úgy. Végül valamelyikük megjegyzi: olyan dolog ez, hogy egyikünk sem dicsekszik vele. Erre az érvre viszont nincs válaszom. Első nyilatkozat: — 1977 óta tanítok ‘ az iskolában. 1979-ben lettem párttag, tavaly ősszel léptem ki, tehát kilencéves párttagság után. Vezetőségi tag voltam közel két cikluson keresztül. Váratlanul lettem tisztségviselő, tiltakozásom ellenére. A kilépés gondolata már régebben felmerült bennem. Jó alkalom lett volna erre a tagkönyvcserét megelőző beszélgetés, de mint vezetőségi tag és beszélgető, ezt akkor nem tehettem meg. Azt hiszem, kilépési lavinát indítottam volna' el. Utólag visz- szagondolva, talán helyesebb lett volna, ha akkor lépek ki.- De azidő tájt még bíztam abban, hogy az országos pártértekezlet után komoly változások lesznek. Elismerem, hogy voltak, de azokat nagyon kevésnek tartom. Mikor beléptem a pártba, azt gondoltam, a nekem megfelelő szinten tudok politizálni. Baloldali beállítottságú voltam mindig. Aztán sorban értek a csalódások. Sok formális dologgal találkoztam. Tapasztaltam, hogy a véleményem a legcsekélyebb mértékben sem befolyásol semmit. A beszámoló taggyűléseken pedig évről évre azt állapítottuk meg, hogy alapvetően jól dolgoztunk. Ez hosszú távon kiábrándító. Tapasztaltam, hogy a gyerekek körében is nagy az érdektelenség. Hozzájárult ezekhez az a sok információ, amely a pártértekezlet óta napvilágra került. Tulajdonképpen ezek összegződtek bennem, különösebb iskolai gondjaim nincsenek, családi életem is rendben van. Szándékom bejelentése után beszélgettek velem, de az érveimre nem tudtak mit mondani, így nem tudtak befolyásolni sem. Az igazság az, hogy nem bízom benne* hogy a dolgok belátható időn belül jobbra fordulnak. A kilépés óta semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem tapasztalok. Egyébként a szakmai munkám színvonalát érzékelteti, hogy Kiváló Munkáért kitüntetéssel rendelkezem. Döntésem nem bántam meg, hozzáteszem: mindig baloldali maradok. Második nyilatkozat: — Tizenegy éves tagság után. léptem ki a pártból 1987. decemberében. Az iskolában 1971 óta tanítok. Az eltelt időben többféle társadalmi funkciót viseltem. Voltam KISZ- és pártösszekötő tanár, hat éven keresztül vitakörvezető, a szakszervezetben is viseltem tisztséget. Az . egyetemről kikerülve nagy hittel és ambícióval láttam munkához. Ez a lendület körülbelül 1984-ig tartott, akkor kezdett feltűnni, hogy a politikai oktatásban például mást mondunk, mint amit csinálunk. Észrevettem, hogy tőlem függetlenül alakulnak a viszonyok, nincs beleszólásom. Értelmetlen ezért a párttagság és mindenféle más mozgalmi munka — a szakszervezetből is kiléptem. Hangsúlyozom, hogy a jövőben sem kívánok tagja lenni semmiféle szervezetnek. Félek az anarchiától. Helyi, iskolai okot nem tudok mondani, de úgy látom, a város vezetői nem állnak hivatásuk magaslatán. Például az információs jelentésekre soha nem érkezett visszajelzés a városi pártbizottságtól. A helyzet ilyetén alakulása miatt pillanatnyilag keserűség van bannem. A szakmai munkámra nem lehet panasz. Több kitüntetéssel rendelkezem. Harmadik nyilatkozat: — 1981-től 1987 decemberéig, voltam párttag. Rengeteg társadalmi megbízatásom volt és van. Ma is tagja vagyok a városi KlSZ-bizott- ságnak. Nagy vívódások után született meg bennem az elhatározás: kilépek a pártból. A párt belső életének alakulásával magyarázom cselekedetemet. Rossz tapasztalatokat szereztem a demokratikus centralizmus működéséről, a hatalommal rendelkező, funkciót viselő emberek magatartásáról. Ez így általánosan hangzik, de nekem mégis személyes problémákat okozott. A napvilágra került vezetői visz- szaélések megdöbbentettek, elgondolkodtattak. Vártam a felelősségre vonásukat, de azok szerintem nem történtek meg. A pártonkívüliek pedig tőlünk kérték számon. Ez is elkeserített. Én a politikára voksoltam annak idején, de az- nem az elképzelések szerint alakult. Személyes ügyem a kilépés, feleségem még mindig párttag. Nekem is több kitüntetésem van. Elegyedik nyilatkozat: — A tanév elejétől tanítok az iskolában. Idejövetelemkor jeleztem az alapszervezet titkárának: foglalkoztat a kilépés gondolata. Ez jelzi azt is, hogy az iskolával, az alapszervezettel nincs gondom. Tíz évig voltam párttag. Hónapokon keresztül vívódtam, kilépjek, vagy maradjak. A döntés nem voll egyszerű. A tízből kilenc évig vezetőségi tagként dolgoztam. A korábbi évek mozdulatlansága érlelte mej elhatározásom. A ngozgalm életét általában visszafejlesztették. Nagy ütember szaporodott a közömbös, hi- tehagyott emberek száma. Az országos pártértekfezlet óta sem tapasztalok előrelépést. Pártonkívüliként is élénken figyelem a helyzet alakulását. A nyilatkozat őszinteségében nincs okom és jogom kételkedni. Bevallom, mást vártam. Érzésekre, általánosságokra nem tudok ellenérvet felhozni. Elfogadom azt is, hogy hosszú idő alatt — konkrétan talán már meg sem fogalmazható — benyomások összerende^Sdhetnek úgy, hogy ilyen döntés lesz a vége. Mindezek ellenére motoszkál bennem némi gyanú az indokokat illetően. Ilyen nagy arányú kilépés nem lehet kizárólag az érzések, hangulatok összegződésének „műve”. A hitehagyottság sem hagy nyugodni. A depresszió bénító, előbb-utóbb sérülést okoz. — A beszélgetések végén én is kaptam egy kérdést: — ön még párttag? — Igen, — feleltem — és nem gondolok kilépésre. Ez persze szintén az én személyes ügyem. Az azonban közös ügyünk és felelősségünk, hogy átmeneti válságba jutó elvtársaink ne váljanak meg a párttól. Berki Imre Már tavaszra készülnek a repülőgépes növényvédők A MÉM Repülőgépes Növényvédő Szolgálata már a tavaszi mezőgazdasági munkákra készül. Budaörsön javítják, szerelik a helikoptereket, míítrágyaszóró repülőgépeket. Munkájuk minőségét jelzi, hogy nemcsak a hazai bázist látják el, hanem . az NDK és Bulgária mezőgazdasági gépeinek egy részét is itt javítják. Képünkön szervizelik a két éve vásárolt amerikai helikoptereket. (MTI fotó: Kerekes Tamás).
