Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-03 / 2. szám

---------------------------,--------------------------­S ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. JANUÁR 3. Magyar láz kiütésekkel Mit hoztunk kintről? Népvándorlás indult Ausztria fővárosába, ember­milliók u’taznak, pénzmilli- árdok cserélnek gazdát, nem csekély tumultus közepette. A tömeg hajszálpontosan re­agál az őt érő hatásokra és a maga módján felel. Fölis­meri például: helyzetinél fogva eleve reménytelen szándék az, hogy egyenran­gú polgárként utazza be Eu­rópát, a messzibb tájakról már néni is szólva. Ilyenfor­mán nem is vágyakozik, ha­nem a lehető legközelebbi célpontot választja, s behoz­za onnan magának azt, amit itthon nem kaphat meg. Az illúziópótló eletrotechnikát, És még azzal is vigasztalják magukat a jóhiszeműek, hogy végsősoron gazdagodik az ország. Az önként vállalt nemzeti szerepváltoztatás eredményeként ki-ki alapon fölzárkózunk a korszerű technikát és technológiát al­kalmazó Európához, annak fejlettebb részéhez. A vigasz szépen hangzik, csak az a baj vele, hogy nem egészen igaz. Elsősorban azért nem, mert ami ma beutazik gép­kocsik csomagtartójában, hátsó üléseken a határon, az csak innen nézve korszerű elektronika, ahol eladdig semmi sem volt. A semmihez képest kétségtelenül minősé­gi lépésnek, sőt ugrásnak számít a számítógép, a vi- deomagnetofon, a magnósrá­dió, színes televízió és moni­tor megjelenése, valójában azonban szűkös kis devizán­kért, izgulva, tülekedve és lelkesedve a lemaradást ex­portáljuk. A modern elektronika tör­ténete egyúttal a történelem legsebesebb inflációjának története is. öt évvel ezelőtt mi még az első személyi szá­mítógépek megjelenése fölött hüledeztünk. páratlan lehe­tőségekről ábrándoztunk és sóvárogva csodáltuk az ítt- ott felbukkanó billentyűze­teket. Aztán új meg úi szá­mítógép-generációk jöttek, egyre többet tudtak, befutot­tak típusok, hogy utóbb új és még újabb típusoknak ad­ják át a helyüket. A gene­rációváltás ma már olyan gyors, hogy szinte nyomon követhetetlen. Kivéve a tu­ristaként bevásárolni induló magyar számára, aki a bé­csi magyarok utcájában el­szántan vadássza minden idők legjobbnak hitt bérén dezését, azt a Commodore 31 számítógépet, amit már csak ott, kizárólag magyar érté­kesítésre találhat meg. Mi­vel a kiutazók többsége nem is utazik tovább, s előbb sem áll meg, hogy ha már a tájra, városokra, emberekre nem figyel, legalább a nam kifejezetten magyaroknak szánt üzletek választékát megnézze, nem tudja, hogy ez a típus már régen eltűnt a kínálatból. Újabb, oko­sabb, igaz, drágább eszkö­zök léptek a helyére. Mi 64 kilobájtra vadászunk (leg­feljebb néhány közülünk — akinek vastagabb a pénztár­cája — gondolkodik 128 ki­lobájton), miközben a világ legfejlettebb részén a sze­mélyes használatra szánt ha­sonló eszközök körében már a 640 kilobájtos berendezé­sek cseréje zajlik. Még na­gyobbra és még okosabbra. Nincs mit szépíteni rajta, az az igazság, hogy mi most egy viharsebesen fejlődő technikai kultúra maradékát vásároljuk. Igaz, ez a mara­dék néhány éve még a tech­nika csúcsa volt. A különb­ség lényege azonban drá­mai. és ránk nézve koránt­sem örvendetes. A tempó gyorsul, s meglehet,- a fej­lett civilizációk fiainak sem okoz felhőtlen örömöt a min­denáron való lépéstartás kényszere és az ezzel együtt-, járó drasztikus méretű inf­lálódás. Ami még tavaly csúcstechnikának számított, az az idén már eladhatatlan, hiszen ki veszi meg az el­avultat ott, ahol egy feltehe­tően vitatható, ám érvényes közmegegyezés szerint csak a legújabb eredmény tekint­hető mértékadónak. Minél nagyobb a vásárlók tömege, minél nagyobb a forgalom, annál jobban gya­rapszik az ország. Ez Bécsre is áll, ezért hallani olykor meglepő kijelentéseket oszt­rák szakértőktől, akik a zsú­foltsággal együtt is örülnek a „magyar láznak'. Ezárt szerepel majdnem minden magyar napilapban, rádió­adásban ottani kereskedők, üzletházak hirdetése. Hiszen A lemaradás exportja Olcsó legyen, nem baj ha buta is Kinn lefutott, itthon korszerű Startjelre váró autók eléggé kézzelfogható módon. mutatkozik meg zárás után az invázió eredménye. A magyarok ráadásul — ez egyre erősebb meggyőződé­sem —, nem kifosztják Bé­cset, hanem kitakarítják. Megszabadítják az értékte­len és fölösleges, ám kétség­telenül mutatós maradékok­tól. Lefutott számítógépek­től amiket rajtunk kívül ugyan ki venne meg? Olcsó videoberendezésektől, ame­lyekről itthon néhány hónap után kiderül, hogy jók is, szépek is, ágyból vezérelhe­tők, csak éppen mire megv az a család vele, ahol reg­geltől estig tart a pénz utá­ni hajsza? Ahol ezzel együit is elérhetetlen luxus lesz egy minőségi videokönyvtár lét­rehozása, s ahol ehelyett híg pornók és kalandfilmek oor- zolják előbb felnőttek, utóbb az élelmes gyerekek idegeit, hogy végül ők is beleúnja- nak, s a kintről hozott esz­köz használati tárgyból hasz­nálhatatlan dísztárggyá vál­va unatkozzon a szobában. Néha még hozzájut a csa­lád egy-egy szerencsés cse­re révén valami új kazettá­hoz. Úi akciófilmhez példá­ul, amely a beszerzési forrás adottságai révén németnyel­vű többnyire. A németre szinkronizált Rambo élesen szovjetellenes kalandjai azonban nem okoznak túl nagy kárt a hazai nézők tu­datában. mert a többség a szöveget nem is érti. A lát­vány pedig, nos, az mindig ugyanaz. Tűz, robbanás, vé­res ökölharcok, üldözés és menekülés profi módon szer­kesztett egyvelege. Siallone, Schwarzenegger. Bruce Lee, Chuck Norris és a többiek békésen megférnek napja­ink magyar otthonaiban. Arcra ismerősök, szövegre ismeretlenek. Aki fél az ál­taluk hordozott ideológiától, az megnyugodhat. Aki az értéknek látszó értéktelen­ségtől fél, 'az csak most fél­het igazán. A láz. a pótlás vágya és láza félelmetes erő­vel hat és úgy tetszik, még sokára éri el csúcspontját. Most, a fentebb említett technikai infláció áldásai­ban bízva, új és lelkesítőbb kalandokra készülünk. Janu­ár elsejétől, három és négy éves „új” autók áradata in­dul meg az ország belseje felé. Állítólag már több ezer­re tehető azoknak az autók­nak a száma, amelyek im­már magyar birtokként va­lahol az osztrák—magyar határon várakoznak a start- jelre. Az élelmesebbek nem várnak a tömeg meglódulá­sára. Néhány százalékkal ol­csóbbért, időben szerzik be — mit is? Egy másfajta technikai, technológiai inf­láció maradékát. Az örvendezők azzal ér­velnek, hogy ezek az „ott kint” lefutott típusok „itt bent” a nálunk lévőkhöz ké­pest korszerűnek számíta­nak. íme megint az előbbi ellentmondáshoz jutunk. In­nen nézve óriási lesz az előbbre lépés, miközben on­nan nézve ismét csak a ma­radékot hasznosítjuk. A technikai haladás ellen nem lehet és nem is szabad védekezni. Az gazdagítani tud egy országot akkor is, ha annak eredménye nem saját termék. Csak arra ké­ne vigyázni, hogy ne örven­dezzünk annak, ami nem ahhoz tartozik. Egy, a mi­énkhez hasonló sanyarú helyzetben lévő ország nyil­ván nem ábrándozhat arról, hogy egyik napról a másik­ra utoléri a legfejlettebb technikai kultúrát. Az is elfogadható, hogy ebben a köztes állapotban félmegol­dásra kényszerülünk. S való igaz, hogy a legostobább számítógép is egykor, ami­kor piacra dobták, a legoko­sabbnak számított. Nehéz pontosan megmondani, ho­gyan és miképpen vezet as út az egyenrangúsághoz. Le­het. hogy van időszak, am - kor el kell fogadni a másod­lagos vagy harmadlagos sze­repet. amit a magyar turis­ták félreérthetetlenül meg is tesznek. Csupán arra ké­ne ügyelnünk, hogy ez a hi­ányt pótló, maradékot hasz­nosító tevékenység ne vál­jon össznépi mániává. Bencsik András Hétről-hétre visszatérő olvasói panasz: sok a kóbor kutya Szolnokon, az illetékesek miért nem intézkednek!? Az illetékes helyen, a VT. Közterület­fenntartó Intézmény Pólya Tibor úti városgondnoksági irodájában Kiss Ist­vántól érdeklődtem, hogy milyen eredménnyel zárult a szeptemberi akció, amikor lapunkban is felhívtuk a lakosság figyelmét rá, jelentsék be a kóbor ebeket, hogy az iroda intézkedhessen. Akkor két nap alatt a Széchenyi lakó­telepen 15, Szandaszőlősön 18. egy-egy napon a Kassai út környékén 9, a Jó­zsef Attila lakótelepen 11. a Vosztokon 12, a Kertvárosban 16, a Vegyiművek környékén 17 kutyát fogott be a gyep mester — és ez még nem minden. Kér­tem, hogy találkozhassak személyesen is alkalmazottjukkal, aki a bejelentések alapján a helyszínre megy. Nem ilyennek képzeltem ä sintért. • Kellemes külsejű, rokon­szenves fiatalember, göndör haj, kis szakáll, meleg tekin­tet. Civilben hivatásos va­dász az Üjszászi Szabadság Tsz-ben, éppen ezért hűséges segítőtársa, vadászkutyája is van otthon. A gyepmesteri feladatokat másodállásban látja el a városgondnoksági iroda megbízásából, 1987 szeptembere óta. Amikor más, hasonló korú fiatalok szórakoznak esténként, éj­szaka, meg hétvégeken. Kö­vér Gyula akkor végzi csöp­pet sem veszélytelen munká­ját. Mutatja két kezén a ma­rások nyomait- Nyolc-tíz ha­rapás emlékét őrzi. — Már az állatorvos, Gu­lyás doktor is megmondta, hogy ezzel az elavult mód­szerrel képtelenség befogni a kóbor állatokat. Csak egy fo­góvas van, semmi más, öt­ven évvel ezelőtt is ez a módszer járta. Ha csak köze­líteni próbálok vele, a hamis nyomban elszalad, a szelíd is megvadul. Inkább igyekszem magamhoz csalogatni kis ke­nyérdarabbal, barátságos szóval, aztán kézzel kapom el a tarkóját, de ha rosszul fogom meg, harap, és nem lehet tudni, nem veszett-e. Teherautóval jár, amikor szükséges pótkocsit is visz, de inkább többször fordul; egy ketrecbe nem zár össze több áldozatot. Az elgázolt állatok tetemeit éjszaka, zsákba rakva szállítja el, ez épp olyan láthatatlan mun­ka, mint az adminisztráció. Munkanaplót is vezet. Mu­tatja. Amikor elkezdte ezt a népszerűtlen feladatot — ko­rábban elhanyagolták ezt — áz első hónapban 16 kóbor állatot kapott el, és 95 ku­tyát az oltóhelyről szállított el, mert a gazdáik lemondtak róluk. Most szeptemberben már „csak” ötvenötöt nem oltattak'be, s hagytak rá, eh­hez jött a befogó akció a be­jelentések alapján. Október­ben 17. novemberben 14 ■.. Ezeket az állatorvos elaltat­ja, s a tetemeket az állatife- hérje-feldolgozóba szállítja. (Meg a házaktól elszállított tetemeket is.) Átvételi elis- mervények sorakoznak előt­te, igazolásul. — Sok bírálatot kapok, amikért úgy érzem, nem va­gyok felelős. — Munkaadói, s a közvet­len főnöke is elégedettek magával. — Bejelentik a kóbor ku­tyát, kimegyek a helyszínre, fogok is ott, de lehet, hogy nem azt, amelyik miatt szól­tak. Vagy nem tudom meg­fogni, mert elszalad . . . Ta­lán kábítószeres lövedékkel könnyebb lenne, de még az se hat azonnal, azzal is el tudna futni valameddig . . Szán daszől ősről is érkezett bejelentés, hogy elpusztult a kutyájuk, de amikor oda­mentem még élt, nem akar­ták, hogy elszállítsam. A cu­korgyári lakótelepen tavaly veszekedés tört ki. A nagy házakban két táborra sza­kadtak az emberek, az egyik tábor örült, hogy érte men­tem, a másik szidott, hogy miért viszem el a kutyát. Akadt, aki magáénak mond­ta, felelősséget vállalt érte, hát otthagytam. Szandáról is jelentettek kóbor ebet. A be­jelentő lakásán érdeklődtem, hol a kóbor kutya, mire a szomszéd udvarára mutogat­tak, ott van, de ki szokott jönni. Sokan azt szeretnék, ha egy kutya se lenne ... — Segítséget nem kap a városgondnokságtól? — Kaptam egy kis telepet, ahol a szerszámot, az után­futót tárolhatom, és megfi­gyelés alatt tarthatom a ku­tyákat- Például olyat, ame­lyik valakit megharapott. Tavaly két eset is előfordult. — Mit tesz, ha olyan álla­tot fog el, amelyikről lesír, hogy nem kóbor jószág, ha­nem normális, ápolt, csak éppen meglépett a gazditól, kicsit világot látni? — Nálunk, a Hoksári Já­nos út hét szám alatt érdek­lődhetnek. akik elveszett kedvencüket keresik. — Maga szereti a kutyát. Miért csinálja ezt, nem gon­dolt még rá, hogy abbahagy­ja? — Két kisfiam van, tíz és tizenegy évesek. Nemrég kezdtünk építkezésbe. Egy fi­zetésből nem lehet kijönni, a kényszer diktál. De amit csi­nálok, igyekszem humánu­san elvégezni. R. E. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Viccek? Igaz komám, szilveszterkor itt is, mint máshol is általában, tréfál az ember, ha van kedve hozzá. Ebből az alka­lomból tudatom veled, hogy meg­próbáltam én is jópofáskodni né­hányszor, nem csak az óesztendő búcsúztatásakor, főképp kisebb tár­saságban és kiváltképp azért, hogy ne tűnjek mindig olyan búval aszottnak, vagyis aszalt szilvának meg mit tudom én, minek. Szerény otthoni vicceinkből nyújtogattam át egy-egy csokrot, hátha ezeket nem ismerik. Hát nem is nagyon ismer­ték, ez a tipp bejött, de — sajnos — nem is nagyon értették a székely bácsival megesett történetek humo­rát. Azaz: nem mindegyikét. Árpá­dom, te csak tudod, hogy többféle vicc van, talán számodra sem lesz érdektelen, hogy milyen típusokra „voltak vevők” a hazában. „ Emlékszel arra, amikor a székely bácsi elmegy az orvoshoz, mert mindenütt viszket a teste. A doki megvizsgálja és megnyugtatja: — Na öreg, semmi komoly baj nincs, csak rendesen kell mosakod­ni, főleg a hóna alatt, a lába ujja között, s a peniszt. — Értem doktor úr — motyog bizonytalanul a bácsi —, csak azt tessék- szíves megmondani, mi az a ? Az orvos kigombolja a nadrágját, kiveszi a sajátját és megmutatja: — Na látja tata, ez az! — Nagyon szépen köszönöm, dok­tor úr... Hazamegy, otthon az asszony már türelmetlenül várja: — Na mondd már, mi a baj! — Semmi különös, fiam, csak mind kell mossam a hónom alatt, a lábam ujja között, s a peniszt... — Az mi? — Hogy is magyarázzam? — va­karja fejét a székely —, hát olyas­féle, mint a hímvessző, csak sokkal kisebb. Nos, komám, ezzel a viccel volta legnagyobb sikerem, csupán oPvos- ismerőseim nem hahotáztak halla­tán. beérték egy fanyarkás mosoly- lyal. Vajon miért? ... Most arra a kategóriára hoznék fel példát, amely már megosztotta a hallgatóságom, körülbelül fele­fele arányban, az okát ezúttal sej­tem, de előbb a történet. Megy ha­za a székely, a hülye is, tehát a fia is látja rajta, hogy összeverték ala­posan. — Mi történt édesapám? — kérdi a legény. — Megvert egy román a kocsmá­ban. —• Na, jöjjön, menjünk csak visz- sza! — heveskedik a legény, és vissza is mennek. A kocsmába lép­ve kérdi: — Melyik volt? — Az ott — nyöszörög az öreg, és rámutat a tettesre. A legény odalép és felszólítja az illetőt: — Na, most adjon egy pofont édesapámnak! A „testvér” felkel, és ki is oszt egy hatalmas pofont a tatának, hogy az fejre áll szabályosan. A legény: — Nem érti ember?! Én a fia va­gyok!! Na most merjen pofozkodni édesapámmal! Amaz ismét lekever egyet a meg­viselt édesapának, a fiú még min­dig győzködi: — Hát nem érti?! Én agyonütöm magát, ha még egyszer kezet mer emelni apámra!... Megkapja az öreg székely a har­madikat is, erre a fia csendesen odaszól neki: — Menjünk haza édesapám, mert ezzel nem lehet beszélni ... Szóval, sejtem Árpádom, hogy ez a tréfa lehet itt amolyan mítosz- romboló helyzetjelentés, nehezen hiszik el. hogy mára többnyire ez maradt a híres székely-virtusból. Hogy bizony ilyen nyámnyilák let­tünk .. . Végül egy azokból a viccekből (?), melyekkel a legkevésbé volt si­kerem. Feljön a székely Pestre, egy beszélgetés alkalmával kiderül, hogy ő Romániából jött. — Hogy-hogy ilyen jól beszél ma­gyarul — kérdi a beszélgetőtárs, a pesti úr —, ha egyszer onnan jött. — Hát úgy, hogy én székely va­gyok. — Ja, vagyis magyar. — Nem — tiltakozik a látogató — nem magyar, hanem székely. — Ugyan tata — így a pesti —, hát most magyarázza meg nekem, mi a különbség a székely, s a ma­gyar között! — A különbség az — állapítja meg a „tata” —, hogy a székely az csak magyar. No, fejtsed meg komám, miért mosolyognak itt a legritkább eset­ben e bölcsesség hallatán! ölel ko­mád, aki nem székely, Lajos ] __4jj v']-szeretrrf .. iha ,eyy ier»73C...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom