Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. DECEMBER 31. Mit hozott az óév, s mit hozzon az új ? Búcsúzunk az óévtől- 1988 is lefutotta teljes körpályáját, s most már rajtunk a sor: hogyan súlyozzuk, miként értékeljük teljesítményét? Mert, hogy van mit nagyító alá venni, ezt senki sem vitathatja. Belegondolva a mögöttünk hagyott hónapok eseményeibe: naiv dolog lett volna tavaly ilyenkor, akár a változatlanságban, vagy abban bízni, hogy ez az év is ugyanolyan lesz, mint a többi. Persze, egyéni szerencse dolga is, hogy a most búcsúzó esztendő kinek mit hozott: mert biztos vannak jócskán olyanok, akiknek felejthetetlenül szép, vagy éppen nyomasztóan szomorú emlékeket hagy maga után 1988. Az tagadhatatlan, hogy mozgalmas, sőt mi több, történelem és társadalom formáló változásokat hozó 365 napot hagyunk magunk mögött, s meglehet, hogy még ennél is eseménydúsabb hónapoknak nézünk elébe, így azt gondoljuk, hogy most különösen időszerű, az az év végén már-már menetrendszerűen visszaköszönő kérdés; Mit hozott az óév, s mit hozzon az új? Pénzre van szükség... Tóth Sándor, a Karcagi Üveggyár igazgatója: — Már tavaly ilyenkor láttuk. hogy ez az esztendő nehéz lesz, most meg úgy érzékeljük, hogy a jövő év 1988-on is túl fog tenni, legalábbis ami a gondokat illeti. Mi az idén hétmillió forinttal lemaradtunk a tervünktől. Ez a kiesés érzékenyen érintett bennünket, s ebben rajtunk kívül álló okok is jócskán szerepet játszottak. Mert ugye a stabilitásit nem szolgálják azok a gazdasági beavatkozások, amelyek menetközben történnek. így nem, hogy hónapokra. de lassan már hetekre előre sem lehet tervezni. Arról már nem is beszélve, hogy a műszaki haladáshoz, a fejlődéshez pénzre és egyre több pénzre lenne szükség. Vagyis látjuk, tudjuk, hogy struktúrát kellene változtatni, csak nincs miből. Ügy tűnik, mintha a kormány egyetlen célja az lenne, hogy az államháztartás deficitjét csökkentse, de hogy közben az iparral mi lesz, az nem érdekel senkit. Így aztán a vállalatok a túlélés politikáját folytatják, hisz lassan már a termelés szinten tartására sincs elég pénzünk. Csak azt nem tudom, hogy hány évig mehet még ez így. Mert ez a helyzet jövőre sem fog változni, mivel nincs mitől változnia Szóval én még annak ellenére sem bizakodom, hogy az üvegiparban van némi jele a fejlődésnek. Hisz pontosan ezen az iparágon belül alaBékesség egymással és saját magunkkal téssel. vannak továbbképző tanfolyamaink, s különféle tanácskozásokat, konferenciákat tartanak itt. Ebből is látszik, hogy sokrétű feladataink vannak, s az idei évre Is elég feszített programot terveztünk, de még azt is túlszárnyaltuk. Ez azt jelenti, hogy 45 héten át voltunk nyitva, csaknem háromezer ember fordult meg nálunk, s ennek köszönhetően itthon és külföldön is ismert lett a ház. Tehát, munkánk szem ■ pontjából mindenképpen sikeresnek tekinthető az 1988- as esztendő. Persze: ez *’r- mészeites, hisz ez a minimum, amit tehettem. Ami pedig a jövőt illeti: természetesen még ennél is jobban kell dolgoznunk. Mivel ez az intézmény a Megbékélés Háza nevet viseli, szeretnénk, hogy akik ide jönnek, békességbe kerüljenek Istennel, békességük legyen egymással és saját magukkal. Bnélkül nem megy az életben sok minden. A hitre és a reményre gondolok, mert mindkettő valamiféle belső tartást ad az Kocsis Attila református lelkész: — A családommal másfél éve kerültünk ide Berekfürdőre, a feleségem is lelkész. ö a község lelkipásztora, én pedig ennek a csodálatosan szép intézménynek vagyok a Vezetője. Ez a Megbékélés Háza nevet viseli, amely tulajdonképpen a Tiszántúli Református Egyház- kerület konferenciS-. oktatási- és pihenőközpontja. Szóval szálloda menedzseri feladatokat látok el, hisz foglalkozunk gyermetküdültekult meg az idén az ország egyik legnagyobb Vegyesvállalata Orosházán. Csakhogy' ez csupán egy apró pont, amitől még nem változik meg gyökeresen a magyar gazdaság szerkezete. Hogy mégis mit várok 1989-től? Annyit, hogy az előzőekben elmondottakat jövő ilyenkor már ne kelljen emlegetnünk. Jól tudom, hogy ez naiv óhajnak tűnik, ugyanúgy, mint az is, hogy jövőre jó lenne, ha több személyi jövedelemadót fizethetnénk, mert akkor több is maradna. Ezt természetesen nemcsak magamra, hanem a gyárra, sőt az egész iparágra értem, hisz itt dolgoznak emberek, akik nem fizetnek adót. mivel olyan keveset keresnek. És még Szeretnék valamit: jó lenne Szolnokra úgy telefonálnom, hogy miközben tízszeres díjat fizetek, ne kelljen a hívott számra másfél órát várnom. embernek. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, hogy Felsőnyárádon, ahol gyere- keskedltem, volt egy bányaüzem, s ha annak a járatait nem támasztják ki, a külső nyomástól összeroppant volna a bánya. így van ez az embernél is. mert ha nincs belső tartása, ha hiányzik belőlünk a hit, a remény, a szeretet, a békesség, a béketűrés, a megbocsátás, akkor összeroppanunk. Ha nincs valami belső kelesztő erő, akkor palacsintává lapulunk. Félreértés ne essék: npm stoptáblákat akrunk felál,í- tanj híveinknek. Csupán szeretnénk a veszélyeket előre jelezni nekik. Mert sainos jócskán van belőlük, s úgy tűnik, hogy egyre Lóbb lesz.. . „A nadrágszíjon nincs már több lyuk...” Szerencsés Pál lakatos csoportvezető, a Ganz Danubius idén nagy viharokat megélt tiszafüredi gyárából: — Nem nagyon akarok én erről beszélni . . . Semmi jót nem mondhatok. rosszat' meg, .. minek mondjak? Mindenki tudja, nehéz esztendő volt. Rengeteget dolgoztunk. becsülettel, de a fizetség nem volt érte arányos. Az adó mindent elvitt. A pénzünket. .. meg a kedvünket is. Itt a gyárban különösen nehéz volt az év folyamán a helyzet. Nem túlzók, ha azt mondom: mi itt azért dolgoztunk és azért dolgozunk a mai napon is, hogy a gyár, a munkahelyünk egyáltalán fennmaradjon. Hogy ne kelljen venni a kalapunkat, hogy ne kelljen eljárni dolgozni... Nagy-nagy^ bizonytalanságban telt az esztendőnk. Ügy pedig nehéz pontosan és jól dolgozni, hogy közben még a holnapunk is bizonytalan. Most sem kellene már bent lennünk, A két ünnep közötti napokat előre bedolgoztuk. Csak... itt ez az NSZK-beli megrendelés, amin nagyon sok múlik, talán a gyár jövője is ... Csináljuk, de nem sokáig mondhatom már a csoportom ,tagjainak sem. hogy gyertek túlórázni, szüksége van rá a gyárnak, ha nekik ez nem éri meg. De tudniuk kell, aki családos, az élni akar, no meg eltartani a családját. Nem érdemes túlóráznunk. A brigád legtöbb tagja a túlműszakban megkeresett pénznek csak a felét viszi haza tisztán, és akkor már sokkal jobban megéri alkalmi munkát vállalni a túlóra helyett. Az után nem kell adózni, az „tiszta” pénz. Nehéz év volt... Sokkal rosszabbul, nehezebben élGorzás Andrásné, a kunmadaras! Aranyfácán étterem mosolygós pincérnője: — Számunkra még tűrhető. elfogadható esztendő volt az idei. Túl sok újat nem hozott, hacsak azt nem. hogy májusban ide kerültem dolgozni. Otthon... bevezettettük a lakásba a gázt, így el is ment minden spórolt pénzünk. Kezdődhet újra a tatünk. mint egy évvel korábban. Két éve fejeztük be az építkezést, nyögjük a terheit. Az asszony gyesen van ... Éppen-éppen megéltünk idén. Nemigen gondolhattunk utazásra, az építkezés még az autónkat is elvitte. A feleségem néha már nem mert bevásárolni menni, engem küldözgetett, hátha én kevesebbet költők. Egy idő után nekem is elment a kedvem. De nem csak mi élünk így. A brigádom átlagéletkora huszonhat év, és a legtöbbjük az erején felül le van terhelve. Természetesen sikeresebb esztendőt szeretnék. Köny- nyebbet az ideinél... Változni fog a személyi jövedelemadózás ... Reméljük, jó lesz nekünk. Hallgatom a parlamentben történteket, és jónéhány képviselővel egyetértek, akik drámai hangon szólnak. Nem értek viszont egyet a pénzügyminiszterrel, aki a költségvetés javét szolgálja. nem pedig a gazdaságét, így nem is a miénket. Szóval... bizonytalan vagyok a jövőt illetően. Egy dolgot viszont biztosan tudok: soká nem lehet húzni a nadrágszíjat, mert lassan nem lesz rajta több lyuk.. . karékoskodás. Hogy a tűrhető esztendő miatt mosoly- gok-e igen gyakran? Inkább azért, mert az alaptermészetem ilyen. Bár... idén helyenként nem volt. már kedvem mosolyogni. Két gyermekem van, és ma két gyermeket ruházni nem kis dolog. Ugye nem kell külön magyaráznom? A kislányomnak már a második csizmát kell gyors egymásutánban vennem, mert az első gyorsan tönkrement. Nyolcszáz forintnál kezdődnek már a gverekcsizmák árai! Nem kis pénz! A jövő esztendő? Jövőre mór adóbevallást kell készítenünk, és számot kell adnom az adóhatóságnak az itteni „hatalmas” borravalóról is. Kicsi ez a helyiség, néhány aszta! csupán, és a vendégek zöme a rendszeresen itt étkező, helybeliek közül kerül ki. Gondolhatja, nem sok bevallani valóm lesz. „Itt emberként élhetünk...” Rimák Ottó erdélyi menekült, aki a nyó,r közepén egy Dáciával, feleségestül és gyermekestől, egy szintén háromtagú ismerős család társaságában szökött át a magyar—román határon; — Hát igen, nagy változásokat hozott életünkben az idei év. Az első fele még úgy telt, ahogy telt, de a második mór nyugodt, csendes volt. Olyan, amilyet előzőleg remélni sem mertünk. A Panoráma tévéműsor első áttelepiiltekről szóló adása után határoztuk el végleg, hogy mi is nekivágunk a nagy útnak. Régebbtől tervezgettük, de a műsor hozta meg a bizonyságot, hogy itt Magyarországon valóban szívesen fogadják az erdélyi magyarokat. Nem volt persze könnyű döntés. Rokonaink, barátaink ott élnek, nem ígérkezett egyszerűnek a búcsú. Anyagilag is viszonylag jól éltünk. Lakásunk volt, kocsink ... A szüléink falun élnek, ők is segítettek. Főként élelemmel. Mégis úgy döntöttünk, hogy eljövünk. Aki nem élte ót, tán nem is értheti pontosan, hogy milyen ott az élet. Egyszerűen nem lehettünk igazán és zavartalanul magyarok. Ha magyarul beszéltünk az iskolában, azonnal ránk szóltak. A gyerekeket már csak román néven lehet anya- könyveztetni... Szerencsére a mi fiunk még Levente lehetett. Ennek nincs román megfelelője, így megváltoztatni sem tudták. Naponta sulykolták belénk a dák eredetet és Erdély történetét úgy, ahogy szerették volna. hogy mi is higgyük. Tudtuk, itt Magyarországon majd nem lesz lakásunk, és a bizonytalanságba jövünk, mégis útnak indultunk. Most már tudom, hogy helyesen tettük. A gyermekünk magyarként nőhet fel, és mi is sokkal nyugodtab- ban élhetünk, mint Romániában. Július ötödikén jöttünk át, ahogy mondani szokás, útlevél helyett falevéllel. Vagyis illegálisan. Előtte egy kéts7,áz kilométeres határ- szakaszt végigbicikliztünk, hogy alkalmas helyet keressünk. ahol autóval jöhetnénk át. Végül találtunk, és nekivágtunk. Elég zűrös volt a dolog, de nagy kalandok árán, végül sikerült. Ideát bárhová fordultunk, mindenütt emberségesen fogadtak bennünket. Sok segítséget kaptunk mindenhol. Szolnokot választottuk, hogy megpróbálunk itt letelepedni. és július 12-én már munkába is álltam az Állami Építőipari Vállalatnál. Esztergályos vagyok. Átmenetileg a közgazdász feleségem is a cégnél kapott állást, de most már a Bőrtexnél dolgozik. a szakmájában. Az 1988-as mérlegünk most már egyértelműen pozitív. Jól érezzük magunkat. Ebben a kis munkásszállói szobában élünk hárman, de nem elégedetlenkedünk, hiszen ismerjük a magyarországi lakáshelyzetet. Az mindennél többet jelent nekünk, ho«y megtudtuk: lehet másként is élni, mint odaát. Lehet emberségesebben, félelem nélkül. Nekünk szembetűnő ez a nagy-nagy nyugalom. Én azt látom, hogy bár Magyarország gazdasági helyzete nem túl rózsás, aki becsületesen dolgozik, az boldogulhat. Ez nekem reményt ad a jövőre... Mikor teszünk jót? Hajós Ferenc, a Törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó Vállalat igazgatója, országgyűlési képviselő: — Nem tagadom, mindig nehéz helyzetben vagyok, ha mint országgyűlési képviselőt kérdeznek. Hisz manapság minden, így természetesen az Országgyűlés feladata, jelentősége is jócskán változik, alakul. Még ma is hiányzik és nem tisztázott például a jogállamiság kérdése sem. Abban viszont mindenképpen előbbre tartunk, hogy ma már a képviselők bátrabban hallatják szavukat egy-egy vitás kérdésben. Bírálatok jócskán elhangzanak. s bizony szélsőséges véleményekkel is találkozhat az ember. Ez tulajdonképpen nem baj, de én mégis úgy vélem, hogy az Országgyűlésnek inkább segíteni kell a kormány stabilizációs és kibontakozási programját, és nem lépten- nyomon megfricskázni azt. Az persze mindenképpen haladás, hogy ma már nem „fejbólintó Jánosok” ülnek a sorokban. Ezt ma már a kormány is tudja, hisz például, amikor a kibontakozási program vagy az adóreform került tárgyalásra, akkor döbbentek rá, hogy ott le is szavazhatják az előterjesztéseket. Én ennek ellenére úgy vélem, hogy nem az az okos, meg jó képviselő, aki mindenben csak a hibát keresi. Tudja, az igazság az, hogy ez a parlament érzi annak a súlyát, hogy ott az elősző Időszakokban egysíkú, sematikus munka folyt. Gondolom. nem szégyen bevallani, de most tanuljuk a demokratizmust. Sajnos, nem vagyunk teljesen felkészülve arra sem, hogy a mindennapi munka mellett azt a töménytelen információs anyagot, előterjesztést, ami mostanában ránk zúdul, tisztességesen, alaposan átnézzük. Ez egy időigényes dolog, s bizony lelkiismeret- furdalást i§, érzek emiatt. Pedig az alapos munkára egyre inkább szükség van, hisz a politizálási hajlam ma az emberekben óriási, s így jogosan várják el a választók, hogy az ő érdekeiket képviseljük. Bízom abban, hogy a demokratikus átrendeződés — például a különböző alternatív szervezetek szerepe is hamarosan tisztázódik, hisz akinek nem lesz programja, azt elsodorja az élet — meggyorsul, s jövőre már olyan helyzet alakul ki, amely lényegében jobban tükrözi majd a magyar valóságot. Ami pedig a gazdaságot illeti: elég nagy a dilemmám. Valami kettősség uralkodik bennem, hiszen minit ország- gyűlési képviselő tudom, hogy a különböző kényszerítő intézkedésekre szükség van az ország egyensúlyi helyzetének megtartása érdekében. de mint vállalat- vezető pedig tiltakozom ellene. Mert emiaitt a jövőnk kerülhet veszélybe, hisz az elvonásokra gondolva, ma már igen csak fő a fejünk, hogy mire marad valamicske pénz. Nem tudni, hogy mikor teszünk jót: akkor, ha fejlesztünk vagy akkor, ha a meglévő eszközeinkkel próbálunk helytállni. EnneK ellenére optimista vágyót, de ez a kérdés gyanítom, hogy nemcsak engem nem hagy nyugodni. „Bőséget, jólétet...”
