Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
988. DECEMBER 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 r Művészek — megrendelések Látszik-e az alagút végén a fény? Kultúra, könyvek, közgondolkodás A minap elhangzott a rá- ióban egy műsor, amelyben eves fővárosi képzőművé- sek panaszkodtak lassan lehetetlenülő helyzetükül. Mint mondták, az utób- i években, de kivált az lén. megrendelések hiányáén eljutottak arra a pontit, hogy komolyan fontoló- i vegyék a munkanélküli- egély kérelmezését. A rá- ióhallgatók többsége bizo- yára megrökönyödött a hír állatán, hiszen a közvéle- xényben egy olyan kép él a azai művészekről (beleértve képző-, ipar- zene- és ínc- művészeket, de talán rég a színészeket is), hogy em egyszer óriási gázsikat, onoráriumokat, fellépti dí- ikat vágnak zsebre. Egy- sóval sokunk szemében a lövészek közössége nem jpen a létminimum alatt ngeti életét. - A líép pel’sze csalóka, hi- en ha alaposan belegon- >lunk, művészeink egy ráfi az elmúlt századokban igencsak a perifériára örült, s mecénás híján tain még éhen is halhatott olna. Erre mondják maiik az érintettek: bizony, ez gy ilyen pálya. Aki erre té- ed. számolnia kell az egy- :er hopp, máskor kopp farmtörvénnyel. A helyzet mostanában úgy akult, hogy egyre inkább : utóbbi megállapítás a jel- mző. De mit mondanak TŐI a Szolnoki Művészte- p alkotói? Simon Ferenc — Tudja, jólesik az érdeklése — mondja Simon Fene szobrász. Harmincegy ■ óta lakom a Művésztelein, de ezidáig senki nem ilt arra kíváncsi, hogy vart hogyan birkózunk meg i itt a fokozódó nehézsé- kkel, hogyan élünk egyik ipról a másikra. A közvé- nényben elterjedt az a hals tudat, hogy a művészek zdag emberek. Nem taga- m, akad közöttünk olyan inek tényleg jól megy, de többség ... — Nézze én edzett ember gyök, mert a szüleimmel laha szegénységben él- nk. Tudom, mit jelent lkülözni. Mostanában dolgozgatok a magam költségén, olykor kiállítok, s elkel egy-két darabom. Néha befutnak kisebb munkák, mint például az éremmegbízások, de alapvetően nincsenek nagy munkáim, mert egyszerűen akadoznak, vagy egyáltalán nincsenek megrendeléseim. Következésképp a munkanélküli-segély indokolt volna, de én egészen biztos vagyok benne, hogy nem folyamodom érte. Vannak ugyanis még szoborterveim, amelyeket szeretnék megvalósítani, s ezt anyagiak hiányában is végigviszem. Mert azt vallom, a művész nem csak pénzért dolgozik, nála morális késztetés az alkotás. És ez a főbb. Szabó László Szabó László szobrász ma már nyugdíjas: — Olyan pálya ez, ahol az ember nincs elkényeztetve. A mostani évek különösen kritikusak a művészek számára. Én már nyugdíjas vagyok, s azt mondhatnám némi malíciával, hogy ilyen jó anyagi helyzetben még talárt nem voltam a pályámon. Kapom a nyugdíjsegélyt .ezenkívül magam mögött tudhatok két olyan remek vállalatot, mint a Kő- olajkutató és a Papírgyár, így nincs az a kínzó félelmem. hogy nem tudom esetleg kifizetni a gázszámlámat. Voltam egyébként olyan helyzetben is régebben. hogy nem tudtam elmenni egy kiállításomra, mert egyetlen dolgozóruhám volt. Kölcsön kellett kérnem egy öltönyt. Aki megszánt, egy kissé telt úriember volt, én pedig .. . nos. aki ismer engem, tudja, hogy nem vagyok egy mo- lett típusú. Groteszkül festhettem de akkor jókat nevettünk az egészen. Meggyőződésem. hogy csak humorral lehet elviselni a megpróbáltatásokat. — A művésztelepen gyérülnek a megrendelések, de ez minden bizonnyal az elnehezedett gazdasági helyzettel magyarázható. Eluralkodott egy kényelmes nézet, amely szerint mihelyt a válság jelei mutatkoznak Bokros László a társadalomban, a kultúrára szánt keretből el kell csípni s ezen belül is első- stírban a képzőművészetből. Bokros László festőművész, ugyancsak nyugdíj jas: — A feleségem keramikus. Ha hiszi, ha nem, minket a kerámia tartott el. Amióta megszünltették a feleségem műhelyét, azóta nehéz helyzetben vagyunk. (Addig is persze sok ment el az anyagra, ráadásul az elektromos kemence zabálta az áramot. Szóval ezt csak azért mondom, mert a soknak tartott bevétel mellett majdnem ugyanolyan mértékben jelentkezik a kiadás is.) Egyébként a feleségem mondta, hogy neki tulajdonképpen járna a munkanélküli-segély hiszen rajta kívülálló okok miatt esett el a munkájától. Lehet, hogy élni fog vele. — Ügy tudom, hogy akinek van valamilyen állása, s azt elveszíti, megmarad a joga a segélyre. Egy festőművész azonban nincs ilyen függésben. Korábban a Mezőgép Vállalattal volt úgynevezett szocialista szerződésem, de azt 1988. január elsejével felbontották. Ügy próbálok és próbáltam is mindig segíteni magamon, hogy festésen kívül grafikákat készítek, szobrot mintázok, szőnyeget tervezek, restaurálok, a pályakezdő művészek gyakran sírnak, hogy nincs munka- lehetőségük. Én azt mondom, ha valaki csak magának fest. éhen hal... Három alkotó, három vélemény. Kommentárt nehéz fűzni az elhangzottakhoz, talán fölösleges is, hiszen jórészt igazolták az ominózus rádióriport szereplőit, akik már-már vészharangot kongattak. Az új év küszöbén nem marad más hátra, mint a remény: nevezetesen az, hogy a borongós gazdasági távprognózis ellenére felbukkan az alagút végén a fény. A művészek és nem művészek, egyszóval mindannyiunk örömére. Jurkovics János (Fotó: T. Z) Nem lepődtem meg amikor a karácsonyi csúcs- forgalomban a szolnoki Ság- vári körúti könyvesbolt előtt valaki azt kérdezte tőlem — ezek szerint nem volt járatos a városban — hogy hol talál egy nagyobb könyváruházát? Hozzátette: itt any- nyian vannak, hogy be sem lehet férni, nemhogy a könyvek között válogatni lehessen. Kénytelen voltam az érdeklődő szófordulatához csatlakozni: Szolnokon a könyvesboltokban sem ígéri lehet válogatni, ez a legnagyobb, mondtam. Erre bizony az érdeklődő idegen elhúzta a száját, köszönt és továbbment. A jegyzetíró viszont már évtizedek óta nem tud túllépni azon, hogy a százezres nappali lélekszámot közel'lő városnak nincs egyetlen, a könyvvásárlás kultuszához, szokásaihoz igazodó, megfelelő nagyságú korszerű könyvesboltja. Igaz, néhány évvel ezelőtt lapunk is jó megoldásként adta hírül, hogy a Szigligeti Könyvesbolt új helyiséget kap. Történt ugyanis, hogy az üzletet a Beloiannisz és a Ság- vári utca sarkáról áttelepítették a két utca túlsó oldalára. a régi helyén pedig a húsbolt bekebelezésével — gasztronómiai élvezeteket nyújtó boltot nyitottak. A vásárló nem nagyon érezte meg, hogy a cserével jól járt volna, hiszen ez az üzlet ugyanolyan szűk, funkcióinak alig jobban megfelelő mint a régi helyiség volt. Pedig az alapterületet tekintve közel 80 négyzetméterrel megnőtt az új üzlet, csakhát ennek tekintélyes része a raktár, persze ez legalább olyan fontos része a boítnak, mint az eladótér, hiszen a gyorsan fogyó könyvek utánpótlását valahol tárolni kell. De nem hiszem, hogy valamit is segítene a helyzeten ha akár kétszer akkora lenne is a mai, 180 négyzetméteres üzlet, ezeket a méreteket úgy kinőtte a Város, akár a kamasz a tavaly előtti ruháját. Nem kedvezőbb az összehasonlítás akkor sem, ha a háború előtti, éppenhogy- csak fele lélekszámú város üzleteihez viszonyítom a mai, szolnoki könyvesboltokat. Az 1930-as évek végén több könyvesbolt volt Szolnokon — két. üzlet a mai „legnagyóbbnál” is tágasabb volt — mint napjainkban. Tény viszont, hogy a könyvforgalom a háború előttinek többszörösére növekedett. Sajnos, nagyon is ér’hető, hogy miért nem épültek Szolnokon — a nagyvárossá alakulás szerves részeként — könyvesboltok. A könyvek állami támogatással jelentek meg, a terjesztők haszna igen szerény volt, a város, a megye ereje pedig sok másra futotta, de erre nem. Bizonyára rangsorolták a szükségleteket, az üzlethálózat hierarch iájában a könyváruház a sor végére szorult. Hogy lekopogjuk: az elmúlt bő két évtizedben több mint 20 nagyobb iparcikk és élelmiszeráruház nyílt Szolnokom. /Egy-egy ABC-áruház eladó tere 450—500 négyzet- méter, tehát pl. a legnagyobb boltok közé nem is számítható Jólét ABC Áruházba az összes szolnoki könyvesbolt bőven beleférne. Nem irigységgel, de a legnagyobb örömmel állapíthatjuk meg, hogy a környező megyeszékhelyeken milyen szép. a különböző műfajú kötetek közötti kulturált tallózásra alkalmas könyváruházak, boltok is épültek. Nincs előkelőbb helye nálunk a könyvnek az elmúlt évtizedek hivatalos közgondolkodásában akkor sem, ha a megyei közkönyvtár építésének huza-vonájára gondolunk. Tiszteletre méltóan épültek az új lakótelepek; a szolnokiaknak és a környékbelieknek kenyeret adó új munkahelyek; a tudatos tervezés és az élet diktátuma alapján az iskolák, majd „megszületett” a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ is. Aki tagadja ennek a korszaknak értelemteremtő erejét, nem látja a fától az erdőt. De mégis kénytelen vagyojc újólag is megállapítani: nem sok jövőbelátás kellett Volna ahhoz — akár a felszabadulást követő évtized nézőpontjából sem ■ — hogy a rohamosan fejlődő városnak megfelelő könyvtár építtessék. A megyeszékhely szellemi rangjához illő, a társadalmi igényeket kielégítő közkönyvtár építésének szükségességéről számos határozat született, főleg 1970-től. Az igazsághoz tartozik, hogy bő tíz év alatt tudatosult cselekvéssé ez a gondolat, hiszen a közművelődési szak- errlbarek — népművelők, könyvtárosok, tanárok — már 1959-ben 1960-ban hangoztatták, hogy az olvasási kultúra további terjesztésének, a tudományos élet kibontakoztatásának egyik legalapvetőbb feltétele a jól használható könyvgyűjtemény lenne. Sajnálatos, hogy csak 1983-ban sikerült országos pályázató; hirdetni a megyei könyvtár tervezésére. A beérkezett 23 pályamunka közül jó néhány alkalmas lett volna a kivitelezésre, de ekkorra már a pénzügyi lehetőségek valóban minimálisra zsugorodtak. Sohasem voltunk bővében a pénznek, ez igaz, de azért a legszükségesebbekre jutott anyagi erő. Sajnálatos, hogy ezek között a lehetőségek éveiben nem szerepelt sokkal sürgetőbben a megyei könyvtár szükségességének gondolata. Nem csupán fel- tételezés — a beruházásokra fordított százmilliók bizonyítják —, hogyha a kultu- rálódás és a tudományos élet fontosságának tudata erősebb lett volna az elmúlt évtizedekben. akkor nem most kellene, lényegesen rosszabb pénzügyi helyzetben megoldást keresni^ és találni a könyvtár tarthatatlan helyzetének javítására. (A megyei tanács végrehajtóbizottsága október 25-én tartott ülésén hozott határozatot a megyei könyvtár helyzetének lépcsőzetes megoldására.) Az elszalasztott lehetőségek fölötti kesergés — persze a tanulságok a fontosabbak — nyilvánvalóan felvet jó néhány olyan kérdést, amelyekkel előbb-utóbb szembe kell néznünk. A könyvtár megépítését szorgalmazó szakemberek mennyire szólhattak bele a döntésekbe? A „lesz” politika miért nem engedte a nyilvánosság elé bekövetkezett kudarcait? A sajtó miért nem érvelhetett a célravezető törekvések mellett, miért nem mozgósíthatta a közvéleményt, hogy ezáltal megújuló erőt adjon azoknak is, akik netán már belefáradtak a szélmalom- harcba?! De maradjunk csak a könyvnél, a könyvhöz való viszonynál. A Szolnok megye népművészete című, két évvel ezelőtt kiadott, tartalmában és formájában is reprezentatív kötet bizonyítja, mire képesek szűkebb hazánk szellemi erői, — kellő hivatalos támogatással. Nagyjából ugyanennek az alkotó kollektívának és más tudományos ágazatok művelőinek lassan huszonéves álma, hogy megírják a megye monográfiáját. Szűkebb hazánkról mindezidáig csak egyétlen, alig monografikus igényű, tudományos értékeiben sok ponton vitatható, elavult álláspontokat tartalmazó könyv jelenít-, meg. az 1930-as években. Hz 1970-es évelt elején országos hírű szakemberek részvételével megalakult a megyei monográfia szerkesztő bizottsága is. Ügy tűnt — ahogy akkoriban mondták —, „minden sínen van”, ki-ki hozzáfoghat a szakterületének megfelelő tanulmány elkészítéséhez. Sajnos, a további események a borúlátókat igazolták, kicsinyes presztízsharcok, hozzá nem értő intézkedések következtében 1975-ben az értő szerkesztő bizottság lényegében feloszlott, s napjainkban már aligha akadna felelős ember aki azt mondhatná, ekkorra Vagy akkorra az olvasóhoz kerül a megye monográfiája. Pedig ha valaha születhetett volna érdemes dokumentum Szolnok megye történelmi méretekkel értékelhető látványos fejlődéséről. — akkor ennek a monográfiának már meg kellett volna jelennie! Az elmondottak — mint elszalasztott, lehetőségek — a szellemi felépítmény rend- szerhiátusai. a hivatalos köz- gondolkodásban mutatkozott anomáliák azért is nagyon feltűnőek és fájdalmasak, mert közben Szolnok megyében 1960-hoz viszonyítva 1980-ra több mint háromszorosára nőtt a felsőfokú végzettségű diplomások száma. Tiszai Lajos „Kicsike vigyázzon, tgyszer nagymama lesz... ” Etus: Csűrös Karola éppenséggel nagy- és dédmamá- ; idejében keletkezett, s vált az- i örökzölddé ez a sláger: „Kicsike lyázzon, egyszer nagymama z...” Csűrös Karolát, aki „civil- i” a Madách Színház hűséges ;ja (hűséges, mert néhány kezde- vidéki év után ide szerződött, és tizedek Óta itt dolgozik), jóllehet polgári életben nincs is gyerme- , tehát unokája sem, a Szomszé- k című televíziós sorozatban im- ír másodszor érték nagymamái amök. — A nézők egy része — kivált- pp ha kéthetenként képernyőre rülő sorozatról van szó. amely már 1987. májusa óta egyfolytá- n megy — azonosítja a színésznőt írepével. A Szomszédokban én gyök Etus, akit lánya, veje, s pen nagylányosodó, 13—14 éves lesi unokája egyaránt így, a ke- íztnevén nevez. S akinek most, isiéi évvel a sorozat indulása in, megszületett a második uno- ja is: Flóra — mondja az újságnak Csűrös Karola. — Dekát nemcsak a sorozatban, — Persze hogy nem: az életben is. A sorozat írói mentek az élet után. Vagyis amint sorozatbeli lányom, azaz Frajt Edit színésznő-kollégám bejelentette, hogy áldott állapotban van magánemberként, a Szomszédok szerzői Edit filmbeli figuráját, Julit is terhesre írták. Amikor a sorozatban ott tartottunk, hogy Julinak már nagy fájdalmai vannak, mindenórás, akikor a forgatás befejezése után, Frajt Edit hazament, összecsomagolta a holmiját, bement a kórházba, és néhány órán belül világra hozta Franciskáját. (A filmben: Flórát). — Most térek rá arra, hogy a nézők azonosítják a színésznőt a figurájával — folytatja Csűrös Karol* —, amikor bementem meglátogatni a „lányomat”, vagyis Frajt Edit kolléganőmet, mind a nővérek, mind társai a kórteremben nagv gaudi- ummal fogadtak: „Már vártuk a nagymamát, lássa végre az új unokáját!”, mondták félig nevetve, félig komolyan. — Az új unoka, a Mágenheim család új tagja tehát Flóra, míg az életben a Franciska névre fog hallgatni, ha kezd majd odafigyelni a szavakra, ugye? — így van. Egyébként rendezőnk, Horváth Ádám csak ennyit mondott róla: „Ez az első csecsemő a világtörténelemben, akinek már születése előtt megvolt a televíziós szerződése!” — Mitől szereti ennyire a közönség a Szomszédokat? Illetve kerüljünk közelebb Csűrös Karolához: mitől olyan népszerű ez az Etus? — Álszerénység lenne tagadnom, hogy Etus csakugyan népszerű lett. Mindenütt megismernek, üdvözölnek, barátságos szavakat mondanak, még az autóból is kihajolnak sokszor, lelassítva a járművet, hogy köszöntsenek. A Rádió ifjúsági osztálya nemrég végzett egy felmérést a fiatalok körében, és arra a megállapításra jutott, hogy az ifjúságnak hiányzik az „etusság”. Mármint az, hogy legyen egy olyan tapasztalt, hozzájuk közel álló felnőtt személy, akinek nyíltan és részletesen elmondhatják örömeiket és bánataikat ugyanúgy, ahogy unokám, Julcsi, meg a lányom s a Vejem teszi a Szomszédokban, amikor velem beszélgetnek. — Eddig legalább négy-öt szerző írta a Szomszédok epizódjait. Közülük ki találta ki Etust? — Egyik sem. Leginkább a rendező találta ki, Horváth Ádám. emléket állítva szeretett édesanyjának, Horváth Zoltán, majd Sárközi György feleségének, akinek lánykori neve Molnár Márta, minthogy Molnár Ferenc leánya. — S hogy érzi magát a Szomszédok néhány főszereplője visszatérő szerepkörében? Nem unják még? — Egyáltalán nem unjuk. Miközben természetesen megírt szerepet játszunk, azért nagyon sok mindent adunk bele a magunk egyéniségéből és életéből. Amellett a kitalált cselekmény minden alkalommal az akkor éppen aktuális valóságos magyar eseményekbe olvad bele, mindig napirenden tartjuk mindennapos gondjainkat, bajainkat, örömeinket is. Ettől nem lehet megunni a dolgot — még jóidéig. Az őrmezei lakótélén egyik házában egyébként, kezdettől fogva bérel néhány lakást a Magvar Televízió, ez így olcsóbb, mintha stúdióban kellene mindig díszleteket építenünk. És a ház igazi lakóival már egészen lói összebarátkoztunk. A környék lakói olv- kor statisztálnak is egy-egv epizódban. Ami engem, azaz Etus; illeti: az én otthonom is egy valódi keramikusnő lakása és műhelve volt egykor, a hölgy meghalt, férje úgv ánolia emlékét, hogy semmit el nem mozdított, és örömmel bocsát mindent forgatócsoportunk rendelkezésére — mondja befejezésül Etus. azaz Csűrös Karola, B. T.
