Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

9

1988. NOVEMBER 5.

Irodalom» művészet

Tavasz

Garai Gábor:

Csodát se jelenést,

És ha elengednéd magad, s végre kedved szerint tehetnél, mit tennél?

Végig innád a város kocsmáit, nők után loholnál, barátkoznál a végkimerülésig, föloldoztatnád vétkező szíved egy hajnalba nyúló beszélgetés gyóntatószékében, dalolnál,

ahogy a torkodon kifér, vagy áporodott szobrok és képek közt bolyongnál?

Vagy lent a rakparton a tengerészek közt ténferegve álmodnál Afrikáról, vagy a gyümölcspiac máglyáit megcsodálva imádnád a természet szertartásait.

Vagy egyszerűen itt maradnál veszteg, múlt szenvedélyek emlékeivel munkád aszalt, asztalnyi fénykörében, Elengedetten is csak azt csinálnád, mit így, mint a gályarab megfeszültén..

Mert nem vársz már csodát se jelentést, se megváltást, csak tisztességesen szeretnéd befejezni az egészet.

Lepke

; .^11

%

'v3 A.

. V ■ yM

A"

'Sr

V

Mihály

Irodalmi oldalunk illusztrációit Szász Endre Szolnokon rendezett kiállításának anyagából válogattuk.

Bakos Kornél:

Az első este

„mint bálnák a tengerben

indkettőnek vál- HHHn lig érő haja

M volt. Kiléptek az utcára fegyverüket a föld felé tartották. Pár lépés után megcsókolták egymást, majd letérdeltek, s így térdenállva csúsztak egymás mellett előre, elszántan, kegyetlenül mint a halál, hiszen e pillanatban ők ketten maguk voltak a halál. A rendőrök lőttek, de a lövések nem voltak egészen pontosak. Még maradt annyi idejük, hogy pisztolyaikat egymás testének fordítsák. A lány lőtt előbb, majd mégegyszer, immár saját magára. Két rángó test a szerelemben, a halál ölelésében. .. A terrorista lány utolsó vonag- lásait közeliben hozta az operatőr. Ügyes munka volt. Ennyi történt. Csak ennyi. Százmillió ember szeme láttára.

A Híradó után egy háborús film ment aznap este. LJ-nek hányingere támadt, furcsa, nem közönséges hányinger fogta el, valami egészen mélyről jövő lelki érzet, mintha a gyomrával együtt a lelke is fordult volna egyet. Lehunyta a szemét, de a végtelen kavargástól, amelyben nevek, színek, alakok mosódtak egybe, oly heves indulat töltötte el, hogy megfogodzkodott a fotel karfájában, s megvárta amíg az állkapcsa teljesen el nem zsibbadt a fogsorok feszülésétől. Ez segített valamit. Undorral kapcsolta ki a televíziót, s amint a félhomályos szobából kitekintett az ablakon át az igazi,

a valódi homályra, mely

szintén kegyetlen, mint any- nyi minden, aminek neve

sincs, aminek hiába van

ezer neve. .., egy régi elbeszélés jutott az eszébe. Az ablak üvegén látta a sorokat. amint elúsztak a sötétedő nyárestében — megle- gyintve újra a lelkét, ezt a nem létező valamit —, mint

Bulat Okudzsava:

Regényt írok

Azt kérdezik, hogyan írok regényt, mivel kezdem? Milyen tervek foglalkoztatnak, gyötörnek, s nem hagynak nyugodni ?

Semmit sem tudok, semmit sem látok előre, s isten mentsen attól, hogy tervet készítsek. Csak élek, hosszú napokon át furdal a lekiismeret, hogy nem dolgozom, semmit sem csinálok, pedig múlik az idő, és én az írásból élek, kellene már valami... legalább egy soványka téma... És telnek-m álnak a napok, a hónapok ... Lesöpörnek a pályáról, már-már kétségbeesem, közben persze olvasgatok, jelenről is, múltról is ... Hirtelen a plafonról alászáll egy mondat: „Az uralkodó kedvtelen volt, az utóbbi időben gyakran megesett ez vele...” Na és? Jó néhányszor elismétlem magamban. Milyen uralkodó? Mi történt vele? Ki állítja ezt róla? ... Vagy átszabom : „Őfensége kedvtelen volt..így már jobb: a fenségek mégiscsak többen vannak. A levegőben alig érzékelhetően, ködösen, nesztelenül ott lebeg a cím: „A nagyherceg komornyikja.” A herceg ismeretlen. A komornyik is. Hogy mi legyen velük, nem tudni. Én legalábbis nem tudom. De a bensőmben szunnyadó valami mozgásba lendült, s kiderül, hogy „ő” igenis rendelkezik adatokkal, melyek meglétét nem is gyanítottam, s ezek most lávaként feltörnek a mélyből, és mindent elborítanák: a nagyherceg ez és ez, a komornyik pedig a kísérője. Cinikus? Álmodozó? Idealista? Vagy csak megbízható szemlélő? ... Mondania kell valamit, véleményt kell nyilvánítania. Például így: „Ha Napóleon így fog jönni, márpedig így fog jönni.. ” És aztán? A mondat mindenesetre magával ragad. Próbálom felékesíteni. Tetszik a melódiája. Hallom a seregek közeledtét. Szóval háború? Ezt a háborút ismerem, keményen próbára tett, de azt? Hogy túlságosan távoli lenne?

Akkor tán nem hanyatlottak a legfurcsább pózokban a fűre emberek, akik ugyan másfajta ruhát viseltek, de ugyanúgy örökké élni vágytak? A ma levegőjét is balsejtelmek mérgezik, füst és kén. Egész életemben e fedi ők közt vergődtem, nyilván ezért is ül bánat a szememben. Ezért is ...

Felbukkannak a részletek: a név, az életkor: „Ötvenötödik évemet taposom. Szép kor, nemdebár?” (Én is ötvenöt éves vagyok.) „Megebédeltem a szalonban.” (Bonapartét!) Ki ez az ember, ki vagyok én? Egy tábornok. Hogy miért? Nem tudom. Egyelőre nem tudom. Szóval epés öregember vagyok, nyugalmazott tábornok. Valamikor egy ütközetben elvesztettem a fél lábamat. Hol ? Mikor? Belemélyedek a régi katonai kézikönyvekbe, és kiderítem, hogy a dolog 1805-ben történt, Krems osztrák város mellett, a Bakarasz-tónál. Pompás! A tábornak epés, mert sánta. Gyilkos gúnnyal illeti a szerencsés ifjakat, akik szépen halhatnak meg. Szarkazmusom az ő vérében lüktet: már rég megvetem azokat, akik a szép halált hirdetik ... Valahol rábukkanok, hogy a Bakarasz-tónál a holttestek jégtáblákon úsztak. És ő szintén megsebesült, ott sodródik ... Kihunyó tudatában a múlt képei... No és mi volt a múltban? Egy asszony, aki szeret. Banális? Az élet talán nem csupa banalitás: a háború rettenetes,a bűnért büntetés jár, a rabokat fel kell szabadítani, de ehhez nem kell lenyakazni a királyokat; néha a nemzetek ugyanolyan ostobák, mint egyes polgáraik, és így tovább. Kényszerítem a hősöket, hogy azt mondják, amit helyettük kigondoltam, azt tegyék, amit az én szeszélyem diktál. Egymásnak ugrasz- tom őket, amikor már-már kibékülnének. Kibékítem, amikor gyűlölködnek. És rajtuk kell tartanom a szememet, mert ha elfordulok, rögtön azon igyekeznek, hogy egyértelművé váljanak:

a tábornok kizárólag nemes tetteket hajt végre, s feddhetetlanül gondolkodik. Minden nagyon bájosan, kedvesen, de idegesítően alakul, ráadásul a tábornok példáját követve a többi szereplő is egysíkúvá lesz: a rosszak aljasságokat követnek el, a jók példamutatóan jók . .. Nem, még nem engedhetem ki őket a kezemből. Még túl képlékenyek, hiányzik belőlük az igazi, hiteles élet. Ismét nekigyürkőzöm, elkapom a ruhájukat, a torkukat, es már-már kedvemet lelem bennük. Gondolkodom róluk, összebarátkozunk. Átolvasom, amit leírtam: mi minden kimaradt, mi minden feledésbe merült! Ez is, az is. De már lázban égek ... írok... írok... Megy az írás! A figurák szinte már élnek. Mindent beléjük plántálok, fájdalmamat, amit tudok, amire rájöttem, csupán • azért, mert számukra nálam jobb modell nem lehet: én kéznél vagyok ...

Szívesen magam elé képzelem leendő olvasómat, amint kételyek gyötrik, melyik szereplőmet lássa pozitív hősnek, melyiket negatívnak. Élvezem, ahogy gyötrelmesen tépődik: kiről is vegyen példát?

És egyszer felvirrad a nap, amikor már elég sok oldalt -teleírtam, s élvezettel méregetem a mappa súlyát. llá- kaptam a szerencsejátékra, nagy nyereményben bízom. Végül is mit ér a játék, ha nem bizakodhatunk? A finistől persze még messze vagyunk, de már sok minden a helyére került, s felsejlik a befejezés ... És lám, egy szép napon azon kapom magam, hogy már nem kell irányítanom hőseim tetteit és szavait, mennek a saját fejük után, ahogy titokzatos géniuszuk parancsolja, olyasmit mondanak, amiről nem is álmodtam. Megy az írás! És még mindig elegendő anyagom, felhalmozott élettapasztalatom van, amely éltető nedű, akár az ambrózia az ihlet láthatatlan méhei számára... De hol az uralkodó? Sehol. Hát a nagyherceg? És a komornyik? Nincsenek sehol. Mások vannak, igaziak. És vagyok én, a besúgó és provokátor. Megy az írás! Ök élik immár öntörvényű életüket: szeretnek, felsülnek, s egyikük kékség- beesetten főbe lövi magát.. .

(Osztovics Agnes fordítása)

amikor először olvasta, s a szavak ópiumként járták át az agyát:

A lány, hátrafogva hosszú barna haját, hallgatódzott az éjszakában, mely durva pokrócként terült a szétszórt halászkunyhókra. S most valóban, valami furcsa ismerős zümmögést hallott a part felől, a sekély víz irányából. Árnyakat is látott arrafelé futni, futott hát ő is, összefogva ruháját a hideg szél ellen, mely fiatal legény módjára ölelte, s tapogatta körül szerelemre érett testét. A parthoz közeledve előbb csak a hangokat tudta megkülönböztetni. Csónakmotorokat hallott zúgni, erőlködni, majd egy egy kurta férfikiáltást, amit képtelenség volt megérteni a motorok, s a tenger egymást erősítő bődüléseitől. Már a fövényen járt, amikor a köd és a felszálló pára szivacsos szürkéjén keresztül, benn a vízben, észrevette azt a furcsa fényes valamit, ami körül emberi árnyak sürgölődtek, látszólag értelmetlenül ide-oda szala- dozva, mutogatva, köteleket húzva maguk után. A sötét, nagy tömeg mozdulatlanul hevert félig a vízben, s a lánynak egészen közel kellett mennie, hogy megértse mi történik körülötte. Egy bálna volt. Testén kötelek feszültek, melyeknek vége a motorosokhoz vezetett. Az öreg bárkák táltosként feszültek neki a tenger ökölcsapás erejű hullámainak. Árnyukat éppenhogy sejteni lehetett, helyüket inkább csak vészjósló erőlködésük árulta el. öt, vagy hat bárka küszködött a vízen, köztük a lány apjáé is, hogy az óriási állatot levonszolják a homokpartról, vissza a mélyebb víz felé. amely az életet jelenti számára. Bár apja sokat mesélt e fura lényekről, a lány most látott életében először bálnát. Egy óriási barázdás bálna volt, félig az oldalára fordulva, talán a halászok erőfeszítései következtében, talán attól, hogy így vetette partra magát. A víz lassan húzódott vissza, de félő volt, hogy ha az apály teljes beállta előtt nem tudják bevontatni az állatot a mély vízbe, akkor az a saját súlyától pusztul el, bordái ugyanis szárazon nem bírják a több tonnás súlyt, és összeroppannak, mint a sós perec a gyermekkezek szorításától. A lány tudta ezt, és csodálattal teli csodálkozása — látva a hasztalan munkát —, lassan-lassan a tehetetlen elkeseredettségbe fordult. Asszonyok jöttek a part sötétje felől, s megálltak egy csoportban, szemben a tenger derengő hullámaival, a széllel, amely az őrült munka sósszagú hiábavalóságát hozta feléjük. A lány felismerte anyja alakját, odabújt mellé, s noha a sötétben nem láthatta az asszony arcát, tudta, hogy az anyja is könnyezik.

Az anyjával együtt ment vissza a kunyhóba, és anélkül, hogy lámpát gyújtottak volna leültek az ágy szélére. Sokáig ültek így némán, egymás mellett a sötétben, az asszony szavai mégis a szélzúgás természetességével hatottak, amikor megszólalt. —■ Mi lesz velünk, Istenem?... — benne volt ebben a négy szóban minden, amit a lány képzelt, gondolt, tudott, s oly természetességei értette meg anyja érzéseit, mint amilyen természetes, hogy a Nap körbejár társával, a Holddal, az örök és hiábavaló szerelem jelképeként, melyre mindenki vágyik, de amelyet soha senki még ezen a földön el nem érhetett.

Az öngyilkos bálna..., talán ezt érezte ö is — gondolta LJ — a kilátástalanságot, a jövő..., a jövő reménytelenségét. Hiszen a folyó sem látszik innen az ablakból, csak tudom, hogy ott van ,de hogy ott van, s nem látszik, mi értelme van az egésznek? Ellépett az ablaktól, kitámolygott a konyhába, s anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, megivott egy nagy pohár citromos szódát. A fürdőszobában undorral köpött a csapba, s a tükörben a sötét árny mozgását figyelte. A beszüremlő fény kísérteties vibrálása egy rock-koncertet juttatott az eszébe, ahol hogy-hogynem, egy verekedés közepén találta magát. Valaki megütötte hátulról, akkor látott ilyen homályosan és ilyen vibrálva. Ezért nem vette észre, hogy akit visszakézből, majd megfordulva szemből is kétszer- háromszor megütött, nem fiú volt, hanem lány. Egy szőke hosszúhajú, tizenkilenc éves lány. Később a rendőrségen megtudta a címét, s amikor másnap egy csokor virággal a kezében becsengetett hozzájuk, rendkívül nevetségesnek

érezte magát. Szeretkezés közben már nem gondolt erre. Talán a lány sem. Nem találkoztak többé. Most elképzelte a szőke lányt, amint áll a tengerparton a holdfényben, szeretkezés után, s nézi őt, amint távolodik a parttól, majd alámerül a hullámokban, de csak azért, hogy a következő éjszaka újra kibukkanjon és megmártózzon ebben a kéjes földi érzésben, amit az emberek szerelemnek neveznek, de ami csak annyi, mint a tavasz, része az egésznek, a nagy körforgásnak, amelyben nap-nap után elmerül az ember — mint bálnák a tengerben — és nem érti, sehogyan sem érti. hogy a következő napon mi viszi rá, hogy újra megtegye mindazt, ami már egyszer hiábavalónak bizonyult, ami nem visz közelebb az örök léthez, ami nem visz közelebb az örök boldogsághoz, a Mindenhez.

Visszament a szobába, s az ablak üvegén újra csak betűket látott, összefüggéstelen kusza betűket: személyi igazolvány bejegyzéseket, bírósági végzések sorait, levélrészieteket, bölcsődei felvételi lap rubliká- kat, csekkek számait és telefonszámokat, lakcímeket és fizetési bérlisták szám- erdejét, kérdőíveket, válaszokat, neveket és könyvcí- meket, s amint a sok betű és szám parabolikus rendben tágulni kezdett, egy kép derengett fel előtte, látta a tengerpartot, a halászkunyhót, benne egy asszonyt a lányával és az öreget, aki kimerültén fekszik a ke- mény ágyon, hogy a hiábavaló munkát kipihenje b karjaiból, hogy a kelő Nappal ő is kifuthasson a tengerre, hiszen a családnak élnie kell, mégha a rettentő nagyságú tetem álmai meg- nyomorítója is.

rre gondolt LJ miközben félE álomba magáraterített egy plédet, és még arra. hogy túl van az első estén, amelyet nélküle kellett el- töltenie

........Ilyen hát a vál

ás, az első este nélküled. .. ? ” Ez volt az utolsó gondolata, de még érezte, hogyan lopakodik be álmába az elkövetkező esték nyomorúsága, még érezte, hogy ivódik bele a nyelvébe a magány és a reményvesz- tettség sós íze. aztán már csak azt érezte, hogy aludnia kell, mert holnap újra felkel a Nap, aludnia kell, hogy reggel kipihent legven, hiszen holnap ő is dolgozni fog...