Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

1988. NOVEMBER 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Jogszabályon kívül Hulló vakolat, zsúfolt öltözők Iskolák a bérklubban A vállalati bérklub mintájára úgyneve­zett béralapkötöttségektől mentes gaz­dálkodási kísérletet indított a Pénzügy­minisztérium költségvetési intézmények részvételével. Az idén január 1-től 1989 december 31-ig tartó kísérletre az ország mintegy nyolcvan egészségügyi, művelődé­si és oktatási intézménye vállalkozott. Szolnok megyéből három középiskola és a Köjál lépett be a bérklubba, pontosabban eddigi jó gazdálkodásuk alapján válasz­tották ki a négy intézményt. Mit is jelent a béralapkötöttségektől mentes gazdálkodás? Mik a kísérlet első tapasztalatai? Ezekről a kérdésekről ér­deklődtünk a Szolnoki Pálfy János Vegy­ipari és Műszeripari, valamint a Vízügyi és Építőipari Szakközépiskolában. — A kísérlet az eddiginél szabadabb, önállóbb. de ugyanakkor felelősségtelje­sebb gazdálkodást tesz lehe­tővé — foglalja össze tömö­ren a lényeget Misurák Dé- nesné, a Pálfy János szakkö­zépiskola igazgatója, majd a kezembe adja azt a megál­lapodást, amely részletesen tartalmazza a jogokat és kö­telességeket. Az iskola „különféle jog­címeken szerzett bevételeit, támogatásait — saját fele­lősségére — szabadon hasz­nálhatja fel bér- és bérjelle­gű, illetve dologi kiadásai­nak teljesítésére. Az intéz­mény mentesül mindenféle a bér, v'agy munkaerőgazdál­kodást korlátozó egyéb elő­írás alól is, saját hatásköré­ben növelheti bevételi, illet­ve kiadási előirányzatainak fő összegéig szabadon hajt­hat végre előirányzat átcso­portosításokat a dologi és bér rovatok között.” — ol­vasható a dokumentumban. S még egy igen lényeges szempont: az intézmény munkájának — jelen esetben a nevelés-oktatásnak — s gazdálkodásának a színvona­la nem csökkenhet, sőt a mi­nőség javítása a kívánatos cél. — Hogyan juthat többlet bevételhez egy iskola? — A legfontosabb forrás a bérmunka illetve az lehet a megtakarítás is — mondja az igazgatónő. Megspórolhatunk különböző nagyságú összege­ket, például ha az iskola karbantartásában egysze­rűbb munkákat mi magunk végzünk el. A bérmunkának viszont az intézményünkben máir hagyományai vannak. A ’70-es évek elejétől a gya­korlatokon a diákok olyan munkákat készítenek, ame­lyeket vállalatok, üzemek számára értékesítünk. A ta­nulóink szerelték össze pél­dául az asztali ceruzafara­gót, de vállaltunk munkát a vasipari és a fogtechnikai vállalattól is. Elsősorban a mechanikai műszerész tanu­lók számára tudunk ilyen­fajta jobbára összeszerelési munkákat adni. A villamos szerelési „kapacitásunk” azonban kihasználatlan, de meg kell jegyezni, hogy mos­tanában a vállalatok nyilván gazdasági okokból nemigen kérnek bérmunkát. — Jelenleg a Dunamenti Szövetkezettel tárgyalunk éppen villamos szerelési munkákról — szól közbe Terjéki Miklós igazgatóhe­lyettes egy számítógépbe va­ló alkatrészt forgatva. — A diákokkal tudnánk készíteni tranzisztorokat, diódákat, el­lenállásokat, kondenzátoro­kat stb. — A pedagógusok egy ré­sze nem ért egyet a bérmun­kával. Azt vallja, az iskola feladata a nevelés-oktatás. — Nekem más a vélemé­nyem. Azt tapasztalom ugyanis, hogy a tanulókat lelkesíti az a tudat, hogy fel­használják az általuk készí­tett munkadarabokat. A bér­munkák közül egyébként meg csak olyanokat válla­lunk el, ami szerepel a tan­tervben. — Mire fordították a bevé­teleket? — Korábban a bevételek felét át kellett utalnunk a városi tanácsnak — jegyzi meg Bailáti Teréz, az iskola gazdaságvezetője. — Az itt maradó összeg 25 százaléka a KISZ-szervezeté lett, 55 százalékát az iskola fejlesz­tésére fordítottuk, s a fenn­maradó 20 százalékot azok a nevelők kapták, akik részt vettek a bérmunkában. — Ezekből a bevételekből sikerült vásárolnunk Bükk­széken egy üdülőtelket, amelyben jelenleg már 350 ezer forintunk van, s tábort szeretnénk kialakítani a di­ákjaink számára. S ha meg­valósul újabb bevételi for­rás lehetne a bérbeadása — szó! közbe az igazgatónő. — Az utóbbi két évben már az iskolában marad a bevételek teljes összege — veszi át a szót a gazdaságve­zető. — így a teljes összeget osztjuk el a már említett arányok szerint. — Mennyi bevételhez ju­tottak a kísérlet első 9 hónap­ja alatt? — Sajnos kevés megbízás akadt, így jelenleg csak 79 ezer forintnál tartunk. A Vízügyi és Építőipari Szakközépiskolában szeren­csésebben alakult az idei esz­tendő: — Mintegy 1 millió forint többletbevételhez jutottunk a diákotthon bérbeadásával, s azzal, hogy kisebb belső ja­vításokat magunk végeztünk el az iskolában. A tanulók­kal az intézmény profilja miatt nem tudunk bérmun­kát végeztetni a gyakorlat során, a műszaki, mérnök tanárainknak azonban már eddig is voltak megbízásaik — mondja Kovács Libor igazgató. — Hogyan használják fel a bevételt? — Tovább bővítjük az is­kolát. A következő tanévig saját erőből illetve vállalati segítséggel újabb három gya­korlati foglalkoztató termet építünk. Az iskola így is zsúfolt lesz, de meg tudjuk oldani, hogy csak részben váltott műszakban dolgoz­zunk, délutánonként már csak az úgynevezett rövid gyakorlatra, fakultációs órákra illetve szakköri fog­lalkozásokra járnak majd a diákok. A bevétel kisebbik hányadával a tanárok több­letmunkáját ismerjük el. Ko­rábban erre nemigen volt le­hetőség. társadalmi munká­ban végeztünk el plusz fel­adatokat. — Mik a kísérlet eddigi legfontosabb tapasztalatai? — Az alacsony költségve­tésen igazából csak vala­micskét javít a béralapkö­töttségektől mentes gazdál­kodás. Számunkra a legfon­tosabb tapasztalat az. hogy lényegesen ésszerűbb gaz­dálkodás valósíható meg, s ez egyben azt is jelenti, hogy a költségvetési gazdálkodás számos kötöttsége, jogszabá­lya igazából inkább gátolja az intézményeket. Jó lenne ha a kísérlet után kevesebb szabállyal, önállóbban gaz­dálkodhatnának az iskolák. Bár kétségtelen tény. hogy ez az eddiginél komplexebb, előrelátóbb gondolkodást igényel. Tál Gizella Szegedi muzsikusok sikere ÉVADNYITÓ HANGVERSENY SZOLNOKON I Élménytadó koncerttel kezdődött az Országos Filhar­mónia bérleti sorozata szerdán este a Megyei Művelődés: és Ifjúsági Központba^. A műsoron két nagylélegzetű romantikus zenemű szerepelt, melyek előadása elé nagy várakozással tekintett a hangversenylátogatók tábora. A műsor első felében Ce­sar Franck d-moll szimfóni­ája hangzott el. A mű be­mutatója 1889-ben volt; szerzője akit „francia Brahms”-nak neveztek tisz­telői, három évig komponál­ta egyetlen, szimfóniáját. A szerző múltat visszaálmodó klasszikus formáival, barok­kos szerkesztési módjával küzd a romantikus sallan­gok ellen. A teljes kompo­zíciót azonos témákkal s e témák változásaival szövi át; így válik a mű szerves egységgé. Az I. (Allegro) tétel föté- májának dallamrajzával C. Franck — a zeneszerző ne­vét alkotó négy zenei hang segítségével — Bach, a nagy eszménykép előtt kíván tisz­telegni. A lassú bevezetés, melyet szenvedélyes hang­vételű folytatás követ, teljes egészében megismétlődik. A partitúra kiegyensúlyozott, kidolgozott; gyakran él a barokk zene eszközeivel (imitáló, kontrapunktika). A nyitótéma zárótémaként bukkan fel újra; az előbbi moll hangszíne emiatt dúr hangzattá fényesedik. A II. tétel lassú-gyors íormasza- kaszok fűzére; öt részből és Coda-ból áll. A rondo-plv szerkesztési törvényein alap­szik, de főtémája mindig új arcot mutat. A III. tételben a zenei gondolatok egy ron- dó-szerűen visszatérő for­marész köré csoportosulnak; ez a téma is ezerarcú. A hallgatónak az az érzése tá­mad, hogy a zeneszerző szá­mára a klasszikus forma, a ráma, és benne a kép a mű, mely romantikus és ízig-vé- rig XIX. századi. A szimfónia előadása igen komoly vállalkozás zenekar és karmester számára egy­aránt. Feltételez egy szilárd központi akaratot a kar­mestertől, aki a szerző ál­tal szerves egységként meg­komponált hatalmas művet képes összefogni, mert az azonos témák és azok vál­tozatai ennek hiányában in­goványos talajjá is válhat­nak, amelynek a mű biztos szétesése lehet a következ­ménye. A karmester, Cser Miklós imponálóan biztos szövegtu­dásával, jó arányérzékével, a zenei folyamat messzeme­nően racionális értelmezésé­vel keltette életre a művet. Jól érzékeltette a nyugvó­pontokat, s onnan biztos kézzel vezette tovább az együttest újabb emocionális kitörések felé. Jól érvénye­sült a generálpauzák fe­szültségkeltő hatása. Meg­nyugvást keltett azzal is a hallgatóban, hogy értelme­zésében minden dallamhang megkapta a számára szüksé­ges időt. A Szegedi Szimfonikus Zenekar mellet a szintén szegedi Vaszy Viktor Kó­russal (karigazgató Gyüdi Sándor) és a négy szólistá­val kiegészült előadói appa­rátus nagy élményt szerzett a szolnoki közönségnek a mű átélt magasszínvonalú előadásával. A szólisták a kisújszállási származású Iván Ildikó (szoprán), Szon­da Éva (alt), Rozsos István (tenor) és Marczis Demeter (basszus) — egymáshoz illő hangjukkal, egymásért való éneklésükkel és a szépen előadott áriákkal nyújtottak emlékezetes perceket, bár esetenként a zenekar a kel­leténél kissé nagyobb hang­erővel kísérte őket (II., IV. rész). S'zathmáry Judit ' Látlelet egy épületről, amely az állatorvosi lóhoz hasonlítható Felújítást kíván a szolnoki színházépület Schwajda György, a Szol­noki Szigligeti Színház igaz­gatója ez év szeptember 14- én a tv 2-es műsorában — Goldoni: Hazug című szín­művének közvetítésekor — elmondta a nézőknek, hogy a színházépület műszaki ál­laga megkérdőjelezi, hogy október elsején megnyit- ják-e egyáltalán az új színi­évadot. A bejelentések csak azok számára hatottak a meglepe­tés erejével, akik nem is­merhették közelebbről az épület 75 éves történetét és jelenlegi műszaki állagát. A Tisza parti épület saj­nos már a megnyitó díszelő­adáskor is ahhoz a sokat em­legetett állatorvosi lóhoz volt hasonlítható, amelyi­ken minden „betegségei” tanulmányozni lehet. Az 1912. április 20-án tar­tott megnyitóra készült mű­sorfüzet már magyarázkod­ni kényszerült: „A színház külső díszítése szerény, va­lamivel kívánatosabb lett volna magát az épületet is magasabb szintre és maga­sabb méretben emelni. Saj­nos, hogy eme törekvéseknek az anyagi erő korlátoltsága szabott határt. Számot kell vetni úgy a tervezésnél, mint a kivitelnél és feltenni a kérdést: szerényebb külső­vel most a jelen időben akarjuk-e bírni a színhá­zat. ..?” Ma ugyanezt így lehet ér­teni: a tervezők, az építé­szek kényszerpályán dol­goztak, nincsenbe már ek­kor sem ütött a ménkű sem! A szűkös kölcsönökből épült színház mindezek elle­nére mutatós, szecessziós épület volt, s nyolcszáz né­zőt fogadhatott, de az 1920- as évek elejéről származó írásos források szerint — a karzati állóhely és az er­kély jórésze — tartós eső­zésekkor beázott. A színház 1940-es évekbéü gondnoka — ifjú korában neves dali-színész — Pajor György visszaemlékezése szerint az épület nyugati homlokzatán lévő két „csú­csos tető” 1919. májusában több ágyú- és gránát „belö- vést” kapott. „Negyven napja ágyútűz alatt áll ez a város” — írta a Szolnoki Munkás 1919. nyarán. Számos kora­Ez év március 28-i lapszá­munkban újra felmerült a színház korszerűsítésének szükségessége. Az épület belső állaga ugyanolyan rossz, kopott, a célnak egyre kevésbé megfelelő, mint a színház külseje. Az elhasz­náltságon kívül más alapve­tő gondok is vannak a né­zőtérrel, amely túlmérete­zett. A színpad egy közép­színházra tervezett, kisebb nézőteret igényel. Egy-egy prózai előadásból szinte ket­tőt láthat a néző: az egyiket a földszintről, a másikat az erkélyről. Rossz az akusztU ka is, a nézőteret a szín­padhoz kell arányosítanunk, még akkor is ha száz-száz- húsz nézővel kevesebb fér el egy előadáson. Tarthatat­lan az utcáról történő uísz- letezés, de még inkább az a tény, hogy ha egy öltözőben hárman akarnak készülni az előadásra, kettőnek ki kell jönnie. A két oldali bővítés­sel az lenne a célunk, hogy egyszer s mindenkorra meg­oldjuk a díszletezés gond­ját, s a színészeknek is em­beri munkakörülményeket teremtsünk... Sajnálatos, hogy a vidéki színházak kö­zül a miénk van a legelna- nyagoltabb állapotban — in­dokolta 'a rekonstrukció szükségességét a színház igazgatója. A Középülettervező Válla­lat a Szigligeti Színház re­A Magyar Nemzet október elsejei számában Bogácsi Erzsébet a Színigazgató színház nélkül (című cikké­ből — egyebek között — ar­ról értesülhettek az olva­sók, hogy „Az előcsarnok­ban lezuhant a mennyezet­nek egv több mint három­mázsás faldarabja... Húsz­huszonöt helyen romos a mennyezet.” beli fénykép igazolja, hogy az említett időszakban Szol­nok csaknem valamennyi középülete kisebb-nagyobb kárt szenvedett a román in­tervenciósok ágyútüzétől. A színház épületének megron­gálódásáról nem maradt ránk dokumentum, de szinte elképzelhetetlen, hogy a Ti­sza partján csaknem fede­zetlenül álló épületet — a Tisza Szálló még nem volt meg — ne érte volna találat Szanda felől. A korabeli ese­mények szemtanúja, Tabák Lajos fotóművész, aki maga is részt vett az 1919-es szol­noki harcokban megerősítet­te Pajor György állítását: a színházat több ponton talá­lat érte. A helyt sajtó 1920— 1924 között már az épület javítását, átalakítását szor­galmazta. Erre 1925-ben ke­rült sor, a munka két évig tartott, az épület külsejének teljes kárára: a homlokzati részt az átépítés megfosztot­ta korábbi stílusától, jel­legtelenné tette. 1944 őszén a földszinti zsöllyesorok fölött kapott több ágyúgolyó és kisebb re­pülőbomba találatot az épü­let. Még 1946-ban is ponyvák takarták a háborús sérülé­seket, a nézőtér persze en­nek ellenére beázott. 1962-ben újra az építők lettek a főszereplők a -,zín- házban. Az átépítés, javít­gatás két évig tartott, a ter­vezettnél — ez is csillagá­szati összeg volt! — jóval többe került, mert a meg­bontott részek állaga újabb és újabb épületelem cseré­ket tett szükségessé. A né­zőtér kisebb lett, 560 szemé­lyessé vált. A homlokzati részt teljesen átépítették: olyan, amilyen... A színházon tehát az 1925—1963 között történt át- alakítgatások az igényeket nézve nem sok jót hoztak — enyhén szólva. konstrukciós tanulmány- tervéhez kiegészítő műszaki leírást készített, 1988 július 5-i datálással. A kiegészítő műszaki le­írás megállapítja, hogy a színház valamennyi helyi­sége alulméretezett, ezek közül is a legkritikusabbnak ítéli meg a nézőtér, a ruha­tárak,. .. a színész öltözők és a színpad, valamint a szín­pad kiszolgálásának körül­ményeit. A karzaton elfo­gadhatatlanul rosszak a lá­tási viszonyok, nem látni a teljes színpadképet, a szék­távolságok tűzvédelmi szem­pontból is szabályellenesek. Megállapítja a kiegészítő műszaki leírás, hogy a né­zőtér térfogata és a néző­szám helytelen aránya mi­att rossz a nézőtér akuszti­kája,. .. A színész „öltözők” fülke méretűek, az alapvető munkavédelmi követelmé­nyek sem biztosítottak. Helyhiány miatt kritikán aluli az öltözőkhöz is tarto­zó szociálhigiéniai helyisé­gek kialakítása. A zuhanyo­zók száma 13 helyett 3, szab­ványellenes kialakítás mel- lett. A színpad magassága nem teszi lehetővé a lógódíszle­tek színpad légtérbe tölt inó teljes emelését, ami az amúgy is kisméretű színpad díszletezési nehézségeit fo­kozza. A színpadtechnikai berendezések elavultak, a színpad vasfüggönye nem fe­lel meg az előírásoknak. A színpadhoz nem kapcsolódik díszletraktár, emiatt a dísz­leteket a szabadban is tárol­ják, sok a felesleges díszlet- szállítás az üzemi díszlet- raktár és a színház között. Az épület állaga: a fő­homlokzati kőburkolat fel­erősítő vasai erősen korro­dáltak, bármikor balesetet is okozhatnak. A főbejárati homlokzat bukóablakai mé­ret és konstrukció miatt nem nyithatók biztonságosan. Egy ablak már kiesett, de bal­esetet — szerencsére — nem okozott. Az elektromos berendezé­seket — a szcenikai rendszer és hanghálózat kivételével — csaknem egészében el­avultnak, működésükben ki­fogásolhatónak vélik a terve­zők, nem különben a szín­házépület gépészeti berende­zéseit. Ez év szeptemberében a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Munkavédelmi Csoportja tartott munkavé­delmi ellenőrzést a színház­ban. Megállapításaik szerint a főhomlokzat kőburkolatának további leválásával számolni kell, a bukóablakok is bár­mikor balesetet okozhatnak. A színház (rendezői) jobb­oldali üzemi részének tető­szerkezete beázik, elektro­mos hálózata állandó ve­szélyt jelent. A pince helyi­ségek vizesek, omlóvakola- túak, a Tisza magasabb víz­állásakor az alagsori helyi­ségek víz alá kerülnek. A színházépületben na­ponta foglalkoztatott har­minchárom műszaki dolgozó szociális ellátottsága kriti­kán aluli, öltözőjük alapte­rülete 30 négyzetméter. A színészstatiszta öltözők ki­csik, az öltöző asztalok meg­világítása az előírt Lux-ér­ték 40 százalékát sem éri el. A színpadról sem tudott semmi jót megállapítani a munkavédelmi ellenőrök, jelentősek az eltérések a tűz­védelmi előírásoktól, az ol­dalfalak vakolata omladozó, a színpadtechnika egy gyen­ge, korszerűtlen kultúrház színvonalával azonos. Hosszú lenne felsorolni is, hogy még mit kifogásoltak a munkavédelmi ellenőrök. Megállapították összegzésük­ben, hogy az épület tűzvé­delmi helyzete, rendszere az előírásokat nem elégíti ki. A 69 soros munkavédelmi jelentésben a „veszélyes” „balesetveszélyes”, „balese­tet okozhatnak” szóösszeté­telek 17-szer, a „kultúrálat­lan”, „egészségtelen”, „kri­tikán aluli” megjelölések 11- szer fordulnak elő. Az alapítók védelmében Igazságtalanok lennénk az első szolnoki kőszínház ter­vezőivel és építőivel, ha nem jegyeznénk meg: 1912-oen, sőt az első átalakítás idején sem gondolhattak a mai igé­nyekre. Az épület ugyanis csak csupán „befogadó” színháznak készült, amely­ben a különböző, kislétszá- mú vándortársulatok — ké­sőbb a színi kerületek társu­latai — évente egy-két hó­napig vendégszerepeitek pl. a 14 szereplős János vitéz­zel, vagy más, primadonna, bonviván, szubrett, táncos­komikus stb „felállású” ope­rettekkel. 6—8 személyes víg­játékokkal. Az olykor hetven-kilenc- ven szereplőt is igénylő elő­adásokkal, a színpadtechnika „raffinériáival” a funda­mentum lerakói nem szá­molhattak. A mai igények viszont — különös tekintettel az épület műszaki állagára, funkció­beli hiányosságaira — elke­rülhetetlenné teszik a re­konstrukciót. T. L Hétnél több szűk esztendő Egyet fizet, kettőt kap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom