Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. NOVEMBER 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mire szavaznak, akikre mi szavaztunk? Közelkép egy országgyűlési képviselőről Emlékek a gyermekkorból Nagy idők tanai Daliás idők voltak! Az Országgyűlés ülésein csak mosolygó arcokat lehetett látni, a folyosókon a pap a kormányfővel diskurált, időnként feltűnt az innen származó képeken egy-egy népviseletbe öltözött asz- szony, — egyszóval idilli egy- másratalálása volt látszatra a társadalmi érdekek képviselőinek. No. és a felszólalók: szinte kipirultak a buzgalomtól. amint az ország színe előtt hitet tettek az előterjesztés mellett. A Parlament elnöke pedig? Amolyan munkahelyi tornaként cérte a karok felemelését: számolnia igazán nem kellett, hiszen a szavazás egyhangúsága szemmel látható /olt. Elkapta a közélet gépszíja Aztán a közelmúltban a i főváros fáklyás felvonulásán a honatyák nyilvános el- narasztalását hirdették a ranszparensek, kifejezve ez- :el azt a rosszallást, hogy a képviselők nem oda adták /oksukat, ahová a választó- k egyrésze gondolta a Bős— Nagymaros ügyében. Képviselőnek lenni hát napjaink- ian növekvő felelősség, ön- üló véleménnyel — a vá- asztók képviseletében — kiülni ország-világ elé. egyre kevésbé formális. És mert >rszágos ügyek immár válóján dőlhetnek el az ország- íázban érthető, hogy szeret- íénk tudni, kiket is tisztelletünk képviselőinkben? Boros András a Szolnoki iIÁV-Járműjavító hegesztő- e a Széchenyi lakótelep ■gyik panelházának hetedik emeletén a késő esti órában így nyit ajtót a csengetésre, nint aki állandó készenlétien van. Mentegetőznék: Elnézést, hogy nem tudtam 1lőre szólni..ám mielőtt lefejezném a magyarázko- lást, ott ülünk egymással zemben az étkező faragott iarnitúráján. A házigazda arcán semmi meglepetés, emmi rosszallás, aligha én ragyok az első és egyetlen, iki becsörtetek a legmeghit- ebb órában. — Gyakran hallottam me- élni önt újszászi labdarúgó núltjáról. Legyen hát a kályha" ahonnan elindu- unk a futball labda. — Az újszászi csapatban kezdtem focizni és 1964-ben i szolnoki 605-ös szakmunkásképzőbe már „jegyzett” játékosként kerültem. Melyei ifjúsági válogatott vol- ;am. érthető, . hogy mind a Szolnoki MÁV. mind pedig i Szolnoki MTE szeretett rolma leigazolni, de én maadtam a falum színeiben. A anulóéveket a Járműjavítóján töltöttem, reggel 5-kor Jjszászon csörgött az óra, íáromnegyed hatkor indult i vonat és hétkor kezdtünk íz üzemben. Semmi különös, üighanem ezren és ezren in- lítjáJk így a napot. — Ha sokáig tipikus is volt íz életútja, egyszercsak „el- zapta a közélet gépszíja.’’ — Minden akkor kezdődött, amikor KlSZ-alapszer- vezeti titkár lettem a tanműhelyben. Hogy miért éppen én? Abban az időben nagy divatban voltak a vízikarneválok a Tiszán, ott tüsténkedtem a munkálatokban, aztán futballoztam, no meg bizalmi is voltam, egyszercsak azt vettem észre, hogy KlSZ-titkárként szervezem a népet. KISZ-titkár lettem a katonaságnál is. Amikor leszereltem a katonaságtól, a munkahelyemen három hónapig hozzám sem szóltak. Aztán minden átmenet nélkül megválasztottak KISZ-titkárnak. A kezdet kezdetén huszonnégyen voltunk az alapszervezetben, később a mozdonyosztályon százhuszonöt fiatalt toboroztunk. A mostani igazgatót, Sándor Jánost, bátran állíthattam péjdaként a KISZ-tagság elé. Nem volt olyan kommunista szombat, melyen ne vett volna részt. A sok funkcióból egy — A pártnak mióta tagja'' — Mint üzemi KISZ-bi- zottsági tagot 1971-ben vettek fel a pártba, négy évre rá az üzemi pártbizottság tagja lettem, ám ekkor már olyan sok funkciót láttam el, elgy felmentettek a KISZ- titkári teendő alól, viszont alapszervezeti párttitkárrá választottak, s az vagyok a mai napig. — Miként esett önre a választás. mint képviselő jelöltre? — Őszintén mondom, nagyon meglepődtem, amikor a városi pártbizottságtól megkerestek, hogy a Papírgyár dolgozójával Vári Gyulával együtt vállaljuk ej a kettős jelölést. Itt tartották a jelölőgyűlést a Széchenyin, én helyzeti előnyben voltam, mert az „ellenfelem” akkorra már elköltözött a lakótelepről, így érthető, hogy inkább hozzám ragaszkodtak a választók. — Hogy érzi magát a Parlamentben? — Örülök, hogy végre a nyilvánosság előtt elmondhatom, miből is tevődik ösz- sze a képviselői munka, ugyanis sokan azt hiszik, hogy azok végzik csak felelősséggel a munkájukat, akiket gyakori felszólalóként ott látnak a televízió képernyőjén. Elsősorban vállun- kon nyugszik a választók érdekképviselete. Ügy gondolom, ennek lelkiismeretem szerint megfelelek, hiszen amint látja, az ajtóm nyitva áll, mindig, mindenki előtt. Ha én nem vagyok itthon a feleségem — aki egyébként a BVM-nél titkárnő — az én titkárnőmmé válik és közvetíti az üzeneteket. Aztán ott vannak a bizottsági ülések: minden előterjesztést alapos és elemző vita előz meg ezeken a fórumokon. itt aztán formálódik, csiszolódik egy-egy törvény- tervezet, állásfoglalás. Én a Honvédelmi Bizottság tagja vagyok és állandó meghívottja a Terv- és Költségvetési Bizottságnak. E munkaüléseken természetesen kiveszem a részem a vitából. Ha ma lenne az első kapavágás — A legnagyobb felelősség azért a nyíltszíni állásfoglalás a Parlamentben. Önök miként fogadták azt a tüntetést, ahol a képviselők munkáját is elítélték a felvonulók? — Hogy ez megtörténhetett, az annak a nyitottabb politikának a következménye, amit már magam is nagyon vártam. Gerjesztette az indulatokat, hogy a kormány számos ígérete nem valósult meg, s mindez Bős— Nagymarosnál „tetőzött’. — Ha már a vízlépcsőnél tartunk: nyugodt lelkiismerettel adta a voksát a további építésre? — Igen: amit ott láttam, meg amit a korrekt információkból leszűrtem, meggyőzött arról, hogy nem szabad abbahagyni az építést. Az más kérdés, hogy ha ma kellene dönteni, hogy elvégezzük-e az első kapavágást, a jelenlegi gazdasági helyzetünk ismeretében én nemmel szavaznék. — Mennyit változott az élete, amióta képviselő lett? — Szinte semmit, hiszen láthatott a munkahelyemen olajosán, munkásruhában, de így láthatnak nap mint nap odabent a munkatársak. Ha arra gondol, hogy „megjátszom-e magam” — ez sem természetem. Ha otthon járok Üjszászon, ma is bemegyek a kocsmába egy-egy sörre a barátokkal éppen úgy, mint annak előtte. Még a futballal sem szakítottam. A volt csapatom tagjai, az újszászi öregfiúk éppen mostanában hívták ki a Járműjavító „old boy” együttesét. A Járműjavító nyert 5:3-ra. s most a visszavágóra készülünk. Felértékelődött napjainkban az országgyűlési képviselői munka. Alighanem vége azoknak a formális választásoknak is, amikor mérlegelés nélkül adtuk a vok- sunkat bárkire. A legközelebbi megméretésnél már a serpenyőbe kerül az a tevékenység is, amit képviselőink a cikilus során a Parlamentben végeztek. S ha rászolgálnak — ismét elnyerik bizalmunkat. Palágyi Béla fl gyermekkor élményei mindig meghatározóak és ahogy múlnak az évek — hogy szaladnak! — olyanná válnak a mezítlábas emlékek, mintha csak tegnap történtek volna! Amikor a fagy már a venyigét is megcsípte, beszorult a földekről a szántóvető ember. Esténként a szőlővessző lángja mellett a morzsolás járta. A kukoricának a legj'obb ha zsákban van, a kamrában, mert a padláson rákapnak az egerek. Górét csak a módosabb gazdák építettek maguknak, morzsológépük — kézzel kellett hajtani — is csak nekik volt. A kapás emberek összejártak morzsolni. Egyszer az egyik szomszédba, máskor a másikba. Jöttek, mentek a sógorok, komák, az ángyikák és nagynénik. A hétfő a fiatalságé volt, a szombat meg az öregeké. A lányok, a fehérnép után ka- ringyáló legények ilyenkor a bálban voltak, csak az idősebbek, meg a gyereknép maradt otthon. A sógorbácsik, meg a keresztapák megtűrtek maguk mellett, csendes, első palatáblás gyerek voltam, birizgáltam a csutkát, ahogy tudtam. A morzsolókat mindig a konyhában tartották, a rozsé a kemence szájában parázslóit, hogy lássanak valamicskét a fényénél. Hárman, négyen ülték körül a szénahordó kosarat, nagy bütykös ujjaikkal olyan csalhatatlan mozdulatokkal morzsolták a szemet, mintha robotemberek lettek volna. A szó régi értelmében azok is voltak, inas. szikár öregemberek. Különös dolgokról hallottam tőlük. A „dióverőről”, amelyről kiderült, hogy nem a nyárfahusángot jelentette, hanem az orosz puskát. Azt is csak később értettem meg, hogy amikor a szibériai folyókat, városokat emlegették, nem Verne Gyula könyvéről, a Sztrogoff Mihályról beszélgettek . „Maga hol is volt, sógor?” Kifogyhatatlanok voltak az emlékek. „Irkutszkban, Omszkban, Rjecskán”. Ilyen válaszok is voltak: „Inkább azt kérdezze, merre nem voltam, azt könnyebben megmondom.” Vagy: „Amerre az ég zengett. ..’’ Néha, amikor volt valami a csattosban, az is kézről kézre járt, ahogy a történetek vándoroltak. Nótáztak is, de nem igen értettem belőlük semmit. Indulóféléket, meg szép szomorú énekeket dúdolgattak. Sűrűn elakadt egyik, másik a dallammal. „Hogy is volt tovább, sógor?” Keresték az orosz szavakat, kiegészítették egymást. Ha valamelyikük jobban megemelte a hangját, rászóltak egymásra. „Bele ne hasítson már kend, még idecsalja a csendőröket”. Szakali Jóska bátyám, aki a legtöbb nótát tudta, a kapu felé intett a fejével: „Bundi van őrségben, az se szívleli őket”. Szép nagy fehér komondor volt a kutyája, amikor a „morzsolókák” voltak, mindig elengedte a láncról. n múló évtizedek grádicsán csendes alázattal vitatkozom Adyval: akkor mi, a mindig mindenről el- késők nem késtünk le. ott voltunk, hitünkkel erőnkkel. De apáink. nagyapáink életének teljes megismeréséről majdnem lekéstünk. Szőkébb hazánkban is csak az 1960-as évek elejére kaphattak lehetőséget a kutatók, hogy az 1919-es magyar forradalom valós történéseit, a forradalomban résztvevő személyek tényleges cselekedeteit feltárják. A nagy októberi szocialista forradalom harcaiban résztvevő magyar internacionalisták jelentős része az 1918—1919-es itthoni események hírére hazatért, fegyvert fogott a magyar proletárforradalom védelmére. Az oroszországi internacionalistákból magyar ’19-esek lettek, — akiknek a csendőrszuronyok letörése után sem jutott kellő szó. A „nagy idők tanúi” — akik valójában a történelmi események alakítói voltak — közben „elmentek ősnek” — jó ha életük végére valamicske nyugdíjat kaptak. A tények azonban ettől még tények maradtak. Menynyire összecseng a szolnoki temetőben nyugvó költő. Bányai Koméi 1917-ben Omszkban írt verssora .. eljöttek az igék, melyek szeretettel döntik / Új ragyogásba a világot!” — a Mezőtúr és Vidéke című lap 1918. január 20-i számában megjelent vezércikkel: „Lángba és fénybe borult az ég ott, éjszakon, a béke elindult a hópalástos úton, s amerre megy, elalusznak a ~fegyverek”, A szolnoki Függetlenség 1918. február 3-i számában írt a forradalomról, a békedekrétumról: „A keleten felcsillant reménysugár meghozza a várva várt békét és visszaadja a sokat szenvedett emberiségnek a békés idők már-már feledésbe menő boldog korszakát!" A forradalom hírét, a fiatal szovjet állam békepolitikáját tömegtüntetésekkel is támogatta a Jászkunság népe. A háborúellenes sztrájk a szolnoki MÁV Műhelyben kezdődött 1918. január 9-én, majd Jászberényben, Karcagon, Törökszentmiklóson is munkabeszüntetésekre, ro- konszenv tüntetésekre került sor. Május elsején a szolnoki munkások az oroszországi forradalmat éltetve vonultak fel, május 5-én Marx Károly születésének 100. évfordulójáról többezres tömeggyűlésen úgy emlékeztek meg — idézem a korabeli laptudósítást —, hogy „az oroszországi forradalom élő bizonyítéka Marx gondolatai helyességének, és éltető remény számunkra, hogy az orosz példa nálunk is mielőbb kiteljesedik.” A Marx ünnepséget követően május 9-én újra sztrájkba lépett a MÁV Műhely ezerhuszonhét munkása. Az orosz forradalmat éltető tüntetőkkel szemben a városban állomásozó, cseh katonákból álló gyalogezredet vezényelték ki, de a cseh katonák megtagadták a parancs teljesítését, nem lőttek a tüntetők közé. Karcag .és Szolnok határában orosz hadifoglyok dolgoztak, igen nyomorúságos körülmények között éltek. Március 15-én a karcagi munkások jótékony célú kultúrműsort szerveztek, s az est teljes bevételét a hadifoglyok élelmezésének javítására fordították. Néhány nappal később tüntetők fenyegetése kényszerítette a a hatóságokat, hogy a Szolnoki Cukorgyár gazdaságában robotoló orosz hadifoglyoknak javítsák az élelmezését. A munkásszervezetek gyűjtést kezdeményeztek, ruhát, gyógyszereket vásároltak a hadifogoly orosz katonák számára. Az oroszországi hadifogoly- táborokban, amelyeket felszabadított a forradalom hadserege, egymás után jelentek meg a kommunista érzelmű magyar újságok. Részlet Bányai Kornél naplójából: „Az októberi forradalom, az orosz munkás- és parászttömegek heroikus felszabadulása részben a hadifogolytáborokat is felszabadította és megnyitotta a táborok kapuit. A hadifoglyok ruhájáról lekerültek a megbélyegző betűk és a táborokban önálló, lázas tevékenység veszi kezdetét.” Szabó Barna, a későbbi szolnoki újságíró is forradalmi lapot szerkesztett az egyik szibériai (volt) hadifogolytáborban. „Az ellenállhatatlan erő. amely magával ragadta Oroszország népeit, jelentőségében messzebbre mutat, jövőben és országhatárokon át egyaránt. Az oroszországi forradalomban megszámlálhatatlanul sok náció katonái harcoltak és küzdenek tovább eszméik győzelméért, igy ez a forradalom hatásában is nemzetközi lesz!” Közel százezren voltunk ott — apáink, nagyapáink személyében — ahol fegyverrel kellett küzdeni a forradalomért. Nem késtek el, becsülettej. tették a dolgukat, nem igen tudjuk pontosan — a forradalmak, „könyvelése” mindig hiányos — hányán nyugszanak jelzett vagy jeltelen sírban a végtelen orosz földben. Az itthoni milliók gondolataik, akaratuk megmutatásával tettek hitet az új eszmék mellett. Akaratos, büszke nemzedék volt ez, amikor már semmi mást nem tehetett. csak annyit, hogy megőrizze emlékeit, eszméit, megtette. A faluközösségben, amelyikben gyermekkoromat éltem, pontosan tudták az emberek. hogy „kiben mi lakik”, ki, mennyit ér. Szinte két arca volt a falunak, az egyik a nyilvánosság számára, amelyet az uraság. az ispán, a jegyző meg a pap láthatott, s a másik, amelyiket elrejtett a kényszer. A hatalom előtt az, hogy vala- ki„uörös volt”, megbélyegzést jelentett, az egymás mellett sorjázó piciny napszámos házak lakói számára meg tiszteletet, megbecsülést. S hogy nem csupán a háborút járt emberek front- történetei tartották össze ezeket a közösségeket, bizonyítja az is, hogy az illegalitás éveiben ők voltak az arató- és kőműves sztrájkok szervezői, kemény elszántsá- gú résztvevői, — s a második világháború alatt — idősebb koruk ellenére — ők kapták meg először az azonnali bevonulást elrendelő katonai parancsot. A hatalom vigyázott arra, hogy a hátországban rend legyen. Sokukból csak egy-egy fénykép maradt: „Ö volt kisfiam, a nagyapád•” De az emlékek nagyon erősek lehetnek ám, függetlenek tértől és időtől, halványodhatnak és erősödhetnek. Van már talán jó húsz éve hogy messzi keresztanyám, tehát anyám keresztanyja, egy kifényesedett dohányos dóznit mutatott, amelybe egy parányi ikon volt beleépítve: „Mengyi bátyád kapta Grigorijtól, attól az orosztól, akivel ’17-ben együtt harcolt.” Különös, hogy egy forradalmár ikont ajándékoz egy másik forradalmárnak, de ugyanakkor megható és bölcs cselekedet. Grigorijnak nemigen lehetett más értéke, csak ez a kis ikon, ezt adta emlékbe harcostársának, netán azt is végiggondolta, hogy a vallási ereklyét magyar barátja haza is viheti hazájába, meg is őrizheti, hiszen nincs ráírva, hogy a színezett ónból készült, stilizált oltárkép két forradalmárt köt össze. Nem tudom hová lett azóta Barócsi Menyhért egykori K. u. K. káplár, volt internacionalista, majd 1919- es vöröskatona ikonja. — talán az unokák mutogatják fiaiknak, talán elkallódott az évtizedek során, de emléke most is itt van közöttünk Sűrűn vissza-visszatér a rőzseparázsos morzsolok varázsa is. Miért ugyan? Csak a szeretet hullámhossza miatt? Kell, hogy legyen rá magyarázat, hiszen ok nélkül nincs okozat. Talán ezért, mert ha valaha igen, mast méginkább szükségük van a tiszta hitű, nagy akaratú emberekre. Tiszai Lajos December 28- án adják át az MNB karcagi székházát. Beruházó a Karcagi Városi Tanács és a MNB. Kivitelező a Szo- tév (Fotó: N. Zs.)
