Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
1988. NOVFMBER 26. Irodalom» művészet Giorgio Virgolino: Az angyalok Az angyalaink minden reggel pontosan levetik szárnyaikat, eljönnek türelmesen, hogy segítsenek minket élni a konok lét tragédiái után. Az angyalaink olyanok mint a zöld vesszők letörésük előtt, ám az erejük, végtelen küzdőkedvük tettekre ösztönöz minket naponta újra. Angyalaink bőre borostyán meg rózsasziromszínű, és kékszeműek, barnaszeműek, és feketahajúak meg szőkehajúak, türelmesek az angyalaink a szerelemben reményük jóságos angyalai. Bán Zsuzsa: Perspektívák Tengerparti emlék Giorgio Virgolino: Követlek... elhagylak Az én szívem, és a lelkem oly állhatatlanok Uram, mint a szeszélyes tavasz. Követlek ... elhagylak meglepő, hetyke könnyedséggel, Te nem bánod, hagyod, és csak nézel, nem érdekel, ha elvesztem az igazi utat, amely hozzád vezet. Követlek téged lelkem sugallatára, és elhagylak újra, bolyongnom kell az élet útvesztőin, elmegyek, visszatérek, elhagylak, követlek, de egy napon, már tudom, elhagylak végleg. Fordította: Iluh István Giorgio Virgolino Udinében született, és jelenleg, is ott élő olasz költő, több kötetnyi verset publikált. Két költeménye az Iridescenze (Szivárványcsillogás) című válogatásból való. P. C. emlékére Irodalmi oldalpárunk képeit Bokros László szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. Sárkány, holddal iadtan ébredt fel, a R szívdobogása felgyorsult. Először ___J nem tudta, mi ijesztette meg, aztán rájött, kint, a hajnali sötét udvaron a kutya őrjöngő ugatása. A kutyában meg lehet bízni, ok nélkül nem ugat eny- nyire. Valaki járhat az udvaron, valaki, akinek semmi keresnivalója nem lehet itt, ilyen korai időben. Megszaporodtak a betörések, annyi rosszat lát, hall az ember. Ki tudja, miféle ember kódorog errefelé? Habár ha egy csöpp esze van, nem akar betörni ilyen szerény kis portára, mint az övék. Miután régóta egyedül él, és gyermekeinek egyetlen védelmezője, támasza, nyilván egyedül ő az, akinek utána kell nézni, mi ez a zaj odakinn. Bizonyos értelemben jó is, ha nincs választási lehetősége az embernek. És mint ilyenkor mindig, nincs benne félelem. Ügy megy ki, ahogy az ágyból feltápászkodik, nem fél a hajnali hűvöstől, és nem öltözik az ismeretlen behatolónak. Még pislákolnak a csillagok, valahol mégis halvány derengés jelzi, hogy nemsokára felkel a nap. Először nem sokat lát az udvaron, csak az ismerős fák, bokrok sötét körvonalait. A láncra kötött kutya irányába kémlel, és meg is pillantja, ahogyan ugrál, izgatottan rángatja a nyakát. Elindul feléje, és nyugtatóan mormolja a nevét. De nem lát senkit az udvaron. Talán a szomszédban van valami mozgolódás, azért ugat a kutya annyira? Ó, és akkor meglátja. Egy gombóccá gömbölyödött sündisznó lapul a hideg, hajnali nedves fűben, ettől bolondult meg az éjszakára láncra kötött állat ennyire. Ezért kellett neki ilyen korán felriadni, hősiesen kijönni a sötét udvarra hálóingben, olyan erős bátorsággal, hogy akárkivel szembe- szállna. Végigborzongott a hajnali hűvösségtől, mezítelen, pa- pucsos lába is fázott a fü- vön. Kelet felől egyre világosabb lett az ég, és neki minden álmossága kiröppent a szeméből. Szombat volt, aludhatott volna még pedig, de már nem volt érdemes visszafeküdni. Ezen a hétvégén dióskalácsot akart sütni, ha most nekiáll bedagasztani, annak is kelni kell. Bement a házba, miután még egy pillantást vetett a megnyugodott és hason szundikáló kutyára. Ügy, ahogyan volt, hálóingben, kócosán, felkészített a főzőben egy kávét magának, és halkan bement, hogy rendberakja az ágyát, összekészítse magát kicsit. Távolról teherautók zaja, motorkerékpár berregése Walter Béla: Szédítő karrier — Na, fiam, bedobunk a mélyvízbe. .. — szusszantott egy szilvó- riumillatút a Tömegsport című napilap rovatvezetője. — Holnap egy valódi focimeccsről tudósíthatsz, fél flekkben. E szavak hallatára Pentelének az izgalomtól összekoccantak a térdei, pedig meglehetős karikalábai voltak. Ugyanis ő mindeddig csak kis színeseket szállított a lapnak a Klauzál téri snóblibajnokságról. S most egyből egy tétmérkőzésről írhat! Tudniillik holnap, az Alsópiszke— Bőrszattyán meccsen dől el az NB IV-ben a 13. hely sorsa... Másnap délelőtt Pentele háttéranyagokat gyűjtött az alsópiszkei kocsmában és a plébánián, de a mérkőzés előtt negyedórával mára helyibéli téesz lelkes pártolótagjainak segédkezett elhessegetni a focipályáról a teheneket. A meccs kezdetét jelző sípszó azonban nemcsak a teheneket zavarta meg, hanem a Tömegsport ifjú tudósítóját is, mivel a fütty után a játékosok úgy elkezdtek ide-oda rohangálni, hogy Pentele képtelen volt megszámolni őket. Mentségére legyen mondva, hogy élete első focimeccsére készülve izgalmában a labdarúgás helyett véletlenül a lengőteke szabálykönyvét hozta magával, így hiányzott a megbízható szakirodalom. Amikor a játékosok zuhanyozni indultak a közeli gémeskúthoz, Pentele megkérdezte a végeredményt a bírótól, majd blokkfüzetébe kanyarított néhány kerekded mondatot az időjárásról és a pályagondnok kutyájáról. — Elsőre nem is rossz... szusz- szantott kivételesen egy vegyesgvü- mölcsillatút a rovatvezető, a féloldalnyi tudósításra bandzsítva. — Lenne egy kérésem, főnök — bátorodott fel mértéktartóan Pentele — Szeretnék három nap szabadságot, azalatt megírnék egy focikönyvet. A kétszázezer példányt órák alatt szétkapkodták, hiszen Pentele Datolya II-ről írta könyvét, a harmincas évek legendás platinacsapatának sztárjáról, Horthy Miklós jobb- szélsőié voltam címmel. Azóta megjelent a bővített második kiadás is, amelvnek függelékében már szóhoz juthattak Datolya II. egykori barátai is mind a tizenhétezren, valamint egyetlen ellensége: Winston Churchill. Természetesen Pentele nem pihent friss babérjain. Gyors egymásutánban könyveket irt a Klauzál téri lányokról, a snóblikirályról és egy rockegyüttesről: a bőrszaty- tyáni Mokaszinról. Hetente megjelenő művei terjesztésére saját aluljárót fúratott a Klauzál téren, s ezekben a percekben éppen emlékiratain dolgozik. A páros heteken tagja az Írószövetségnek, a páratlanokon viszont rendre kilép onnan. S még valamit: azt a bizonyos meccset egyébként az Alsópiszke nyerte kettő-egyre... hallatszott. Vannak, nem is kevesen, akik ilyenkor is munkanapot kezdenek. A rádió a szokásos erőltetett harsányságával jóreggelt kívánt, és szép időt jósolt, valami hülye futóversenyt, valami maratoni futást konferált. Borzasztóan izgalmas és vidám kezdése volt a napnak, a rádió szerint. Annyira örülünk mind, akik még nem dobták fel a talpukat, hogy az nem is igaz! Ha mélyen a tüdőnkbe szívjuk a levegőt, akkor belemegy, és ha kifújjuk, akkor meg ki. Tulajdonképpen csodálatos! És ezerki- lencszáznyolcvannyolc októberét írjuk, Magyarországon. Nahát, kell ennél több? És jó reggelt mindenkinek, akik csak most keltek fel. Hogy volt bőr a képükön, amikor mi, a rádió munkatársai már mióta itt meke- günk a mikrofon előtt.. Joli, aki a saját családja támasza, lekapcsolta a rádiót, és kiment a konyhába a kalácsot megdagasztani. Akkor jött rá, hogy a kávéról elfeledkezett, és a gumi beleéghetett a főzőbe. Egy kicsit a kávé ízébe is. Ilyenkor nagyon jól jön, hogy egyedül él az ember, és nincs, aki tapintatosan szóvá tegye ezt. Mert olyankor azt válaszolná az ember gyanús szelídséggel, hogy ha nem tetszik, miért nem főztél te kávét? De ugye kényelmesebb csak odaülni a gőzölgő csésze fölé az asztalhoz? Viszont így megmarad a csend és a nyugalom. Az ember nyugodtan megissza a saját eltölt kávéját. És figyeljük meg, mindig az a legmosolygósabb és a legnyugodtabb, aki eltolja. A dolgokat. Persze általában nem ő issza meg a levét. A gyerekek még alusznak, mint a bunda, és Joli örül ennek, mert a világon a legjobban őket szereti. Hadd aludjanak csak, mire felébrednek, talán készen is lesz a kalács. Kakaót főz melléje, és megkérdezi, szépet ál- mondtak-e? Az egyetlen, amiért mindent érdemesnek lát még, az az ő nyugalmuk, az ő mosolyuk. Talán na- gyo beszűkült világ, de ha minden házban olyan fontosnak tartanák ezt, kicsit emberségesebb lenne a világ... Míg a tészta kel, megtöri és ledarálja a diót, a konyha kellemesen langyos és jó illatú (miután a gumiszagot kiszellőztette, és begyújtotta a gázbojlert). A tükörben szemrevételezte magát, és újfent megállapította, hogy egyre rosz- szabb lesz ez a tükör, vagy a világítás, vagy mi. Tulajdonképpen nem lehet igaz, hogy ilyen nyúzottan néz ki már korán reggel. Ebbe aztán bele is nyugodott, és megmosta a fogát. Megfé- sülködött, és úgy érezte, nagyjából rendbehozta magát. A sülő kalács illata beszivároghatott a gyerekekhez is, mert neszezést hallott a szoba felől. Akkor állt meg nagybátyja kocsija a ház előtt. Hűha! De ritka vendég a Józsi ebben a házban! Mi lelte vajon, hogy idetalált? A kutya akkor már vígan futkározott az udvaron, most a magas vendéget kerülgette kicsit gyanakodva, de bizonyos jóindulattal. Lehetett a szagában valami ismerős, biztosan. — Csak nincs valami baj? — kérdezte Jolán, miután kétoldalt futólag és szokásból megcsókolták egymást. — Mi lenne? Te mindig valami bajtól félsz? — Hát egyrészt soha nem tudhatja az ember, milyen csapás éri megint, másrészt olyan ritkán látunk, hogy persze megijed az ember. — Ejnye hát, kishúgom, erre jártam, tudod, építkezem a hegyen, aztán gondoltam, megnézem, hogy vagytok? Közben bekerültek a konyhába, ahol Józsi mindjárt lehuppant az asztal mellé a kalácsillatú melegben. — Ej, de kellemes itten, nálad, Jolikám! Mintha csak az anyám konyhájában ülnék. Igazi békebeli illatok, nyugalom, látom, jól vagytok! Joli az érdeklődésre való tekintettel nem hűtötte a hagyományos módon a tésztát, hanem mindjárt szeletelt belőle, úgy hamarabb lehet megenni, aztán a friss habos kakaót merte ki füles bögrékbe. Közben kiszállingóztak pizsamában a gyerekek is, akiket Józsi nagybácsi jókedvűen üdvözölt, ugyan kis megrovással a hangjában, mert azért a mai fiatalok túlságosan is el vannak lustulva. Lám, ő már megnézte az építkezést, korán felkelt, ha belegondol, nem is evett még máma. Dehát, hiába, elkényeztettük ezeket a gyerekeket, ugye, Jolikám? — Hát azért annyira nem, Józsikám, ha belegondolok, hogy a nagyobbik fizetése is jóval a létminimum alatt van, és ebből sem lakást venni, sem megélni nem lehet. Hogy egy cipővétel any- nyira megterheli az összjövedelmünket, mintha legalábbis a Kanári-szigetekre utaztunk volna el... Nem nagyon figyelt Joli szavaira senki, mártogatták a kalácsot a kakaóba, és jólesően sóhajtoztak evés közben a gyerekek is, mega magas beosztású rokon is. Hogy jön ide most a cipő, meg a létminimum, amikor olyan szép ez a reggel itt, ebben a barátságos, meleg konyhában ? — Nem változol te semmit, Jolikám, de nem baj, azért én szeretlek! — törölte meg a száját Józsi a reggeli után. — Elszívok még egy cigarettát, aztán megyek is, nem zavarok tovább. Soha nem értetted a magasabb összefüggéseket, isten látja lelkedet, dehát nem tehetsz róla. Te csak azt látod, hogy itt vannak a gyerekeid, három mindjárt* pedig akinek esze van, az nem csinál három gyereket, már megbocsáss ... — Te mindig békaperspektívából nézted a dolgokat. Nem hibáztatlak érte, dehát azért onnan lentről csak nem hiszed, hogy átlátod az összefüggéseket? — Milyen összefüggéseket kellene látnom? Nem elég az, hogy látom: egész életemben güriztem, és nem jutottam semmire? Nem elég, ha azt látom, a gyerekek nem élnek meg a keresetükből? Mihez képest béka- perspektíva az enyém? Mihez képest, azt mondd meg, Józsikám? — Na látod, húgom, ezért gondolja meg az ember kétszer is, hogy idejöjjön. Mert csak a panasz, mindig a panasz. Közben nem értesz semmit. Józsi elkedvetlenedve kászálódott felfelé az asztaltól. Na mindegy, örülök, hogy láttalak benneteket! Mennem kell! Joli kikísérte, a kutya is, a magasabb beosztású és fizetésű rokon begyűrte magát az új Lada Samarájába és elhajtott. Joli váratlanul elnevette magát. —~“| szébe jutott, hát E akkor mit mondott volna Józsi, ha ő ___J megemlíti, hogy könnyen beszélsz, most cseréltétek ki a kocsitokat is, amikor nekem egész életemben csak gyerekkocsira tellett nagy nehezen. Józsi biztosan azt felelte volna: — Minek az nektek, kocsi? Van jó lábatok, nem? Ment befelé a reggeli napsütésben Joli, és még mindig nevetni kellett neki azon, hogy tényleg; Józsinak igaza van. Hála istennek nekik jó lábuk van, jó gerincük és derekuk. S ha úgy vesszük, ez sem semmi ...
