Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
10 1988. NOVEMBER 26. A felfedezés öröme Egy szakkör Jászberényben „Azt hittem, földrengés van” II táncos fiú, aki Angliában járt HUSZONKÉN éve működik eredményesen — Csömör Józsefné vezetésével — a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium honismereti szakköre. Fennállása óta 103 díjat nyertek tagjai megyei és országos pályázatokon. Három kitűnő tanuló ül előttem a harmadik déből. Három nagylány. Hiába igyekszem eleve elrendelt előítéletem mögé rejtőzni, nem megy. Ök nyernek. Mert jómagam nem három „eminenssel” beszélgetek, hanem három megnyerő, önálló véleménnyel rendelkező, önmaga elé célokat kitűző tizenhat évessel. Kíváncsiakkal. akik mentesek bármiféle előítélettől. a múlt, hanem megismerhető, fölfedezhető valóság. Gabit meg éppen e fölfedezés öröme ejti rabul. A felismerése amikor órák alatt ugyan, de sikerül rábukkanni egy-egy kacifántos — netán német, meg latin szöveggel zsúfolt, jogásznyelven írott — dokumentum mondanivalójára. Hogy miért dolgozott a nyáron a temetőben? Egyszerű: mert rossz látni elporladó műemlékeinket És ha lehet tenni valamit, miért ne? A nagyapja életútjával nyert Készültek, úgy hogy sorolják a megyei honismereti pályázat októberben — a múzeumi és műemléki hónapban — kihirdetett eredményeit. A történelmi dolgozatok között Gulyás Mónika — második D-s — gazdász nagyapja életútjával nyerte el az első helyezést. Budai Andrea és Raj- noha Judit — harmadikos — lett a második, ök a Jásztelki Tolbuhin Tsz történetét írták meg. A harmadik, Bolya Katalin a múlt századi társadalmi, politikai megmozdulásokat gyűjtötte csokorba Jászdó- zsán. A különdíjas Boros Csilla meg a herényi Palo- tássy kórus életét dolgozta fel. Ennyi nekem ízelítőül elég. Meg vagyok győzve! Azt csak úgy mellékesen jegyzik meg, hogy megszületik a jászberényi honismeKérdezem a lányokat, aztán be merik-e vallani, hogy a honismereti szakkör oszlopos tagjaiként milyen pályára készülnek. Benke Erika a „közgázra” jelentkezik, Dudás Éva vagy szintén oda, vagy történelem—orosz szakra, Kármán Gabriella meg jogásznak vagy újságírónak. Szóval nem „koravén szobatudósok”, nem beszűkült látókörű szakbarbárok. Természetes módon érdekli őket a történelem, saját szülőföldjük múltja is. Erejüket nem haladja meg a Jászság csekély számú műemlékének végiglá- togatása. Sőt! Nemcsak nézik, óvják, őrzik is az emlékeket. A nyáron például csatlakoztak a jászberényi városvédő építőtáborosokhoz és a Fehértói temetőben munkálkodtak hatan a szakkör tagjai közül. réti szakkörben minden évben vagy húsz—harminc pályázat. Az idén például harmincötöt küldtek be. És ott vannak mindenütt, ahol ott lehetnek: kiérdemelt jutalomból a honismereti táborokban, a televíziós vetélkedőkön, a diákkonferenciákon. A „lehelesek” neve ismerősen cseng az ország távoli múzeumai kiírta pályázatokon — ahogy írtuk a megyei —, meg az országos honismereti pályázaton. Többnyire nyernek, persze mindenki nem nyerhet. Azokat a bírálatokat olvassák szívesen dolgozataikról, amelyekből kiderül; emberszámba veszik őket, biztatást nyernek további munkálkodásukhoz. Mondják, ilyenek például Bellon Tibornak, a karcagi múzeumigazgatónak a bírálatai is. Kérdezem, mivégre e vágta? A kirándulásokat értem, arra más is elmegy. De dolgozatok fölött görnyedni, levéltárak, könyvtárak, múzeumok mélyén órákig kör- mölni, a temetőben vakációzni? (Azt nem kérdeztem, nem megy-e a helytörténészkedés a többi tantárgy rovására, mert már tudom, kitűnő tanulók.) Erikának az — is — tetszik, hogy kívül merészkedhet a szigorúan vett „tananyagon”. Sőt: megtanul jegyzetelni, cédulázni — azaz bepillant a tudományos ismeretszerzés, a kutatómunka módszertanába — aminek — ha felveszik — előnyét látja majd az egyetemen is. Éva egyszerűen szépnek, örömtelinek tálalja ezirá- nyú kíváncsiságának kielégítését. Azt, hogy számukra nem elvont tudományosság, A pályán, ifjúnak megmaradni Ennyit a szakköri munkáról. Nem titok; nem kell másban keresnünk a dolgok mozgatórugóját, mint Csömör Józsefnéban, a gimnázium magyar—történelem szakos tanárában. A hölgyek korát' firtatni nem illik, ezért csak fejben számolgatok; ha huszonhat éve tanít a Lehelben, akkor ... De letagadhatja biz- isten! S gondolkozom: ugyan hogyan őrizhette meg ily látványosan a fiatalságát? Alkat kérdése! Ilyennek születtem és kész — mondja. Nem sokat törődik magával. A tanítványai izgatják, meg a köz dolgai. Értük lelkesedik. Csoda-e, ha a diákokra is átragad a lelkesedése? Nem, nem csoda! Sorolnám „címeit és rangjait”, jórészük úgysem jut hirtelen eszébe: párttitkár az iskolában, terjeszti a Kossuth Könyvkiadó műveit, vezeti a Marxista Diákakadémiát, szerkeszti — alapításától fogva — a gimnázium lapját, a Lehel harsonát. Kérdezem; mit tart legnagyobb eredményének a pályáján? Azt mondja, az öt évvel ezelőtti osztályából huszonnyolcán jelentkeztek továbbtanulni, huszonhetet az első nekirugaszkodásra fölvettek. Mire lehet büszke még? — ezt már nem kérdezem, mert búcsúzkodom, el is terelődik a figyelem. De tudom a választ: arra, hogy ezen a keservesen szép pedagóguspályán öjimagát — lassan három évtizeden át — ilyennek megőrizte. A lelkesedésére hitére, a kétkedését mindig legyőző reménykedésére. Egri Sándor Temetőben vakációzni H téli könyvvásárra készülve Az idei téli könyvvásárra a kiadóik gondoltak az ifjabb nemzedék igényeire is. A tervek szerint erre az alkalomra hét gyermekkönyv látott napvilágot, illetve öt ifjúsági kötet. Ez utóbbiak közül nagy érdeklődésre tarthat számot a legújabb Búvár évkönyv, amely az idén is a tudomány és technika újdonságaiból válogat. A kötet csaknem kétszáz, fele részben színes fényképekkel jelenik meg. A másik érdekes kötet: Ordas István Az aradi tizenhárom. Az író a vértanúk életének és halálának torokszorító történetét beszéli el. A könyvet jórészt korabeli metszetek és rajzok illusztrálják. A Helyőrségi Művelődési Otthonban nemrég Lukács István fiatal dekoratőr mutatkozott be. A tárlaton rendhagyó térplasztikai festményeit és rajzait láthatják az érdeklődők (Fotó; K. É.) Több mint 1 millió forintot nyert a lászkun Horizont A Jászkun Horizont ifjúsági szabadidős közösségi alap szakértői bizottsága pályázatot nyújtott be ez év októberében központi támogatás elnyerésére. Az ÁISH és a KISZ KB közös pályázatán a megyei közösségtámogató programot a Hatvanban megrendezett országos konferencián bírálta el az értékelő bizottság. A versenytárgyaláson a megyék differenciáltan kaptak támogatást: 400 ezer és 1 millió 400 ezer forintos határok között. A Szolnok megyei program jövő évi megvalósításához, az ifjúsági közösségek támogatására a Jász- kun Horizónt 1 millió 23 ezer forintot — a megyék között a negyedik legnagyobb összeget — nyerte el. Ennek, illetve az ezt kiegészítő megyei forrású pénzeszközöknek a felosztására még ebben az évben pályázatot ír ki a kuratórium, amely decemberben tartja meg legközelebbi ülését. A kitűzött célok megvalósításában a szakértői bizottságot több megyei szervezet és intézmény támogatja, Amikor a nyár.on összefutottam Kozák Lászlóval, a szolnoki Barna Gyöngyök együttes művészeti vezetőjével, megígérte nekem, hogy mihelyt hazajön angliai útjáról, beszámol az élményeiről. Kozák László (vagy ahogyan mindenki ismeri a városban,Grófo), a Népművészet Ifjú Mestere kitüntető cím birtokosa ugyanis a közelmúltban a budapesti illetőségű Kalyi Jag (Fekete Tűz) táncegyüttessel Nagy-Britanniában, Londonban vendégszerepelt, ahol európai cigányegyüttesek részvételével rendeztek folklórtalálkozót. Magyarországot a héttagú Kalyi Jag képviselte, ide szegődött el nyolcadiknak hívásra Kozák László. — Repülőgéppel indultunk Londonba — meséli Grófo. — Még sohasem ültem repülőn. Egy kicsit féltem, de nagyon izgalmasnak találtam. Amikor megérkeztünk, már vártak bennünket a repülőtéren. Busz- szal hajtottak velünk a szálláshelyünkre, egy diákkollégiumba. — Este már táncoltatok is? — Nem, ez a nap még pihenéssel telt, de másnap este már a királynő egyik rezidenciájában léptünk fel körülbelül egyórás műsorunkkal. — A királynő megtisztelte jelenlétével a rendezvényt? — Nem, legalábbis nem tudok róla. — Milyen darabokat mutattatok be? — Főleg a nyári szegedi nemzetközi népzenei fesztiválon látottakat, itt-ott kiegészítésekkel. Táncoltunk Londonban botolóst, elroptuk az Átkozott rab vagyok és A büszke című nagy lélegzetű koreográfiánkat. — A közönség hogyan fogadott benneteket? — Telt ház volt. Amikor lement a műsorunk, azt hittem, hogy földrengés van, akkora zajt csaptak. Mint kiderült, itt az a szokás, hogy a taps mellett lábbal dobogva is tetszést nyilvánítanak. Rengett az egész épület! Mondhatom, senkinek nem volt olyan sikere, mint nekünk. Visszatapsol- tak. — Milyen országokból voltak még ott? — Akikre leginkább emlékszem: spanyolok, jugosz- lávok, csehek, németek és persze angolok. — A tartózkodó modorú angolok között élő cigányok tudtak forró táncot lejteni? — Az az igazság, hogy az ő táncuk alig-alig emlékeztetett a hagyományos, nálunk megszokott cigánytáncra. Már a spanyolok is mások voltak. Táncaink egyes elemei ugyan hasonlítottak egymáshoz, de a stílus egészében véve más. Ügy is mondhatnám: mi gazdagabbak vagyunk táncmotívumokban és énekben, de ők például zeneileg sokkal többet tudnak. A mi számaink hangulatosak voltak. talán ezért is arattak akkora tetszést. Két tévéfelvétel is készült rólunk, az újságok pedig naponta foglalkoztak velünk. — Hány fellépésetek volt az egy hét alatt? — összesen öt, ebből az egyik alkalommal olyan színházban adtunk műsort, amely az Atlanti-óceán partján fekszik. Jó volt látni a tengert.. — Londonban különböző országokból érkező cigányegyüttesek találkoztak. Érdekelne engem, hogy tudtatok-e cigányul beszélgetni egymással? — Eleinte mi is azt hittük, hogy nem lesz semmiféle gond, mert a jugosz- lávokkal, a németekkel, a csehekkel például jól megértettük egymást — ha nem is száz százalékosan. De a spanyolokkal, angolokkal, meg más nyugat-európai cigánycsoportokkal csak tolmács útján tudtunk érintkezni. mert annyira más az a cigány nyelv. — Hogyan végződött a találkozó? — Elutazásunk előtt meghívtuk a vendéglátókat Magyarországra a közeljövőben tartandó országos cigányfesztiválra. Hadd kóstoljanak jobban bele az általuk egzotikusnak tartott magyar cigány táncokba! — jurkovics — (Fotó: H. L.) Három óra metálmánia Szolnokon járt a Stormwitch „Képzeld öregem, a múltkor akkora metaldili volt a sportcsarnokban, hogy csak úgy rengett a héder. Zseni meg Csöves fűzték az agyam, hogy csoszogjak el velük, de kü- önösebben nem kellett strapáim magukat. A buli előtt csapódtunk Kareszékhez — csupa jó fej —, és egy kicsit feldobtuk magunkat. Tudod, hogyan. . . Bent már teli volt a terem laza manusokkal, irtó baresz érzés fogott el. Lekattintották a pilácsokat, és feldübörgött a zene. Tudod, sokan azt hittük, hogy ez már a Stormwitch, de hamar a fejünkhöz kaptunk, ugyanis az énekesünknek túl frankó volt a magyar kiejtése. Néhány csávó sikításából rájöttem, hogy a szolnoki Lady Machbeth villog a színpadon. Egész tűrhetően kavartak, csak közben egyre több srác kapaszkodott fel a színpad szélére csápolni. Már a végén azt sem tudtam a nagy zűrben, hogy ki fűrészel a gitárokon, és ki az, aki csak a heoaj miatt pattog a mikrofonok előtt. Pedig a roadok ugyancsak rugdalták lefelé az elvará- zsoltabbakat. Aztán megint csend lett. Csövessel kolbászoltam egy kicsit, majd a színpadon ismét belecsaptak a fiúk. Ha hiszed, ha nem, megint bedőltünk egy bandának. Mellettem két pali felemelte a ..Welcome Stromwitch” feliratú lepedőt, de kiderült. hogy az énekes itt is feltűnően jól hablatyol magyarul. Azért kiállíthattak volna valami szpíkert, aki néha benyögi, hogy mi a franc van! Na, mindegy. Ezek a krapekok is jól nyomták, csak azt hittem, hogy a dobosuk szétpüföli az egész hangzást. A végén jöttünk rá, hogy húsz percig a Moby Dicket skubiz- tuk. A Stonmwitch csak ezután nyomult be a színpadra. Tudod, ők egy menő heavy bandának számítanak az NSZK-ban. Szóval nagylemez, videók meg amit akarsz. Mit mondjak, a bu- llin csúcskezdéist produkáltak. Már a megszólalásuk is profi volt. Képzeld, most figyeltem fel rá, hogy némely metalbandában csak egy pofa énekel, itt pedig négyen négy szólamban trilláztak. Micsoda különbség! Meg aztán ezek egész magas fokon pengetgettek. Főleg az a duzzadt figura, a szólógitárosuk. Teljesen bezsongtam tőle, bár a vége felé észrevettem, hogy néhány futamot már nem tud tisztán kipörgetni. De sebaj! Az a fő, hogy meg tudták hülyíteni a társaságot. Amikor felmásztam a Topis nyakába, láttam, hogy közülünk többen kibuktak. A zsaruk két áléit, elfekvő fickót emeltek ki a bolyból, ezek teljesen maguk alatt voltak. Amúgy balhé nem volt. Na, de még annyit a Stormwitchről, hogy a gitárosuk meggajdoltatott bennünket. Te, eldobob magad, ha megmondom, hogy mit 'karmolászott a száraz fán: Az a szén, az a szép, akinek . a szeme kék... Paffok lettünk! Putyu lement híd- ba. Igaz, hárman kapaszkodtak a vállába. Neki fekete lett a szeme (környéke). De hát az a szép... A koncert után hideg volt, döngettünk hazafelé. Szuper feldobódtam, csak kár, hogy elcsúsztam egy hányáson. Több folt is volt errefelé a járdán... Lehet, hogy mások is ráfaragtak?” G. Anette tinédzserkorú metalrajongó élményeit lejegyezte: J. J. (Fotó; H. L.)
