Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
s Irodalom» művészet 1988. SZEPTEMBER 3. Emil Nolde: Falusi táj (1908) Jenei Gyula: évad kicsiny pogány mellek irgalmatlan árulások évada ez vonatcsattogás vágja ketté szavad könnyű orgonák illata súlyosítja lépteid hazafelé menet végelszámolásosak a nappalok is végtelen végtelen ez a menet é köpnöd kéne szádban megalvad a rettenet de mégiscsakemberek között hova halnak a gyíkok kövér napsütésbe mérgeszöld fák remegnek a messziségbe tova tova érzik ők is már a fák meg a füvek nem ment a pusztulástól semmi meg irgalmatlan árulások kicsiny pogány mellek évada ez Szakonyi Károly: Szívszanatórium presszó ajtaját nyitva hagyták, hogy kimenjen a meleg. Dőlt kifelé. Ánizsos és vajas szag keringett a teremben, a sütemények vastag szaga. A pultnál álló fekete, nagy arcú lány bőre fénylett. Fehér papírdísz meredt a hajában, Petti az ujjait nézte messziről. Dundi, tömött ujjak, kapkodó körmök, benyúl a hűtőpult mélyébe, kiemel egy sárga tésztát, időnként a szájához kap. Valakinek csomagol. Zörög a papír. Átköti. Nem, csak behajtja. Végigszalad a mozgás a lány ujjain. Hátrasimította a haját, a kezével a pultnak dőlt, ujjait magasba tartva, csak a csuklóján támaszkodott. Megnyalja a szája szélét, kicsit fúj. Kidudorodik a szája. Petti egy órája ült a presszóban, nem tudta, mit csináljon. Hazamenni, dolgozni — de eszébe jutott a nagy szoba, könyveivel, az írógép enyhe nyomdaszaga — nem. Nézni tökéletes dolog. Rájött, hogy az egyszerű emberek azért boldogok, mert néznek. Nem pedig leselkednek, figyelnek. Bejött egy lány, hanyag kabátban, a haja nagy, szőke lobonc. Egészen elfödi az arcát. Lóbálta a táskáját. Nevetős, tiszta arc, mint egy labda, vágódott maga előtt. A kis fekete asztalok közül kiválasztotta a Petiié mellettit, leült. Ujjaival az asztalka sárga-piros absztrakt mintáit húzogatta. A kiszolgálónő jött. Becsapta a hűtőpult ajtaját, a sütemények megbiccentek kicsit. A nagy hajú lány nyomában besurrant egy kutya. Foxi, piszkosszürke szőrrel, kedves baltafejecskével. Odaült a lány összekulcsolt lábfejéhez. Az nem szólt hozzá, lenézett rá figyelmesen. „Mit akarsz?” — valami ilyesmit mondott később. Gyerekhangon, kedvesen. A kiszolgálólánytól virslit rendelt mustárral, meg szódát. Az visszament a pult mögé, és a hátsó kisablakon behajolt. A hűtőpultban három kistányéron feküdtek virslik keresztben, abból vett ki, és nyújtotta be a kisablakon. Petti azt gondolta, hazamegy. Előkészül a holnapi órákra alaposan. Kapott egy új francia folyóiratot, azt megnézi, a modem színjáték görög hagyományairól van benne egy cikk. Holnapra. A kutya engedelmesen ült a lány lábfejénél, az is a fal mellé húzódott. A meleg betöltötte a termet, még fűtöttek. Kinn, az üvegablakon túl, nagy párák úsztak, estiesen, de könnyen. -Úszott a kis terem is, mint egy kopott, fényes hajó. Gőzölögtek a virslik, mint dundi kis ujjak feküdtek a tányéron, önálló életet élve. A lány megtörte az egyiket. Ó, felkiáltot, nevetett. Aztán lenyújtotta a kutyának. Az éhesen ette. Így tördelte el a virsliket, és odaadta a foxinak. Boldog volt a kutya. Nyalta a száját, nézte a lányt. — Magáé? — kérdezte Petti. — Á. Jön utánam. Édes, nem? — Nagyon. Volt már kutyája? — Nem, soha. Pedig szeretem az állatokat. — Lobonc haját hátradobta, ránézett Pettire. De mintha nem látná, csak nézte, simán. — Már Zuglótól velem jön. Gyalog jöttem, és nem maradt el tőlem. — Megtartja? — Tudja csuda. Szép, nem? — Az. Ritka, hogy ilyen kutya csavarogjon, meg mászkáljon. — Ugye? Én is szobakutyának nézem. — Most lehajolt, és megsimogatta a fejét. Ketten voltak. — Maga nem is eszik? — Én? Minek? Nem vagyok éhes. A lány akkora volt, mint Petti. Petti pici alakja mellett majdnem nagynak látszott. A kezdődő tavaszi szél fújta a nagy, szőke hajat, az verődött a levegőn. A kutya aprózott mellettük. Az utcák elenyésztek és fölbukkantak, mintha csak süllyesztőkben mennének. Mellékutcákon át mentek a Boráros tér felé. A lány beszélt. Holnap délutá- nos. Gyárban dolgozik, csak az apja él, az is vidéken, öreg már, beteges, ö régóta Pesten van, először rokonoknál lakott, de tizenhét éves kora óta egyedül él. Megfogta Petti karját, de a férfi úgy érezte, mintha csak a kabát ujját ragadta volna meg. A gyár maga nem érdekes, de mit csináljon az Gyurkovics Tibor: Angyal utca 7. ember. Nem lehet mindenki Lollo- brigida. Barátnője csak egy van, nem szereti a nőket, mert azok mindent elfecsegnek. Régen volt szerelmes, pedig szeret szeretni. De hát azt hiába akarja az ember. Nem az akaraton múlik. Nevetett, arcán közelről szeplőket lehetett észrevenni, foga nyersfehér volt, nyálas, tiszta. Filmeket néz. De alig van jó film. Nem szereti a krimit — elég krimi az élet. Igaz, ő nem panaszkodhat, vele nem történt semmi rossz. Csak hova menjen? Van a gyárban két fiú, aki kerülgetné, de az egyik olyan gyanúsan úri, meg úgy beszél vele, kérlek, drágám, tudja, majomkodik. A másik az rendesebb, de buta. Nem mond semmit, mennek és kész. Nem lehet csak menni. Egyszer voltak táncolni, nem tudtak egymással mit kezdeni. A keze mintha odaragadt volna a derekára. Ugye kedves ez a kutya? Ezt szereti. — Hazaviszi? — Persze. Nincs hol lennie. Másképp nem követett volna. A kutya könnyedén szaporázott mellettük, kis körmei zenéltek a járdán. Egyenletesen jött, mintha mindig összetartoztak volna. Mentek át a városon, mint egy kis menet, Petti a kesztyűjét a zsebébe dugta, belekarolt a lányba. Átvágtak a Gutenberg téren, az árkádok alatt, aztán ki a Baross utca felé. A körúttól egy utcával beljebb már alig lézengett valaki. Sötét lépcsőházba értek. A lány halkan beszélt, de nem zavartatta magát. Fölmentek a negyedik emeletre, lassan, mintha az égbe mennének. Az ég vak volt, fekete, csak nagy levegője áradt a bérudvar fölé. — Gyere, gyere — mondta a lány, a kutyát hívta vagy Pettit, haladtak. A szája olyan meleg volt és könnyű, mint a hab, mintha a csókja is kívül maradt volna a fogakon, kívül az életen, a valóságon. Talán nem is női csók, csak játék, élvezet. Nekitámaszkodtak a kanvargós lépcsőház falának. Nem látszott semmi. Szőke haja alól csak azt ismételgette: — Velem maradsz? Velem maradsz? — Pici szája habosán lebegett Petti előtt. Petti magához szorította a fejét, a vállára, és a nagy haj tömeg betódult az orrába, a szag, a vékony szálak befödték a szemét. Átölelték egymást, mint a gyerekek. Csak nem sír ez a lány? Lobó, Lobó — simogatta a lány fejét Petti, mintha csak alvósbaba lenne vagy mackófej. A ház meredt a tiszta sötétben, milyen szamárság. Hol van ez? Petti tartotta a kezében, a vállán ezt a rábukó, nagy hajfejet, sok egyszerű ragyogást. Azt mondta a lány, nincsenek tervei. Keres annyi pénzt, hogy megéljen, és kész. Nem lehet mindenki nagyember vagy nagy nő. Petti kapaszkodott belé, átfogta, az is őt. Moziplakátok villogtak Petti előtt, nagy, kibontott hajú lányok meg francia szöveg. A kis száj tiszta volt, mintha puha kaucsukból lenne. Bementek a lakásba. Óvatosan lépett előtte a lány, át kellett menni a konyhán, látni lehetett a konyhai rendet egy pillanatra. A lány kinyitotta a kisszoba ajtaját, a kutya is ment befelé. Iszonyú nyivákolás, állathangok, sziszegés hallatszott, és vagy öt cica esett neki a kutyának. Nekiugrottak, az meg harapott, morgott. A cicák visszahúzódtak, előreugrottak, a kutya vakkantott, vicsorgott rájuk. Mintha egy idegen világból léptek volna elő az állatok, az ősi macskák, merevedtek, szőrüket borzolták, a kutya most már támadott. Belemart az-egyikbe. Az éktelen hangokat adott. A macskák is karmoltak, nyújtogatták a körmüket. Petti becsukta az ajtót és állt. A lány próbálta csöndesíteni, szétzavarni az állatokat. Ráütött az egyik macskára, a kutyát ellökte a sarokba. — Ülj le, ülj le. Maradj veszteg. Maradj itt. — Az egyik macska körme beleakadt a pulóverébe, és behasította. Toppantott a lány, zavarta a macskákat a dívány alá, szekrény alá. Visszahúzódtak, fölhúzták az ínyüket, és a rések alól néztek. A lány mosolygott, a kutyának kivett a szekrényből egy kis puha holmit, talán sálat, arra fektette, simogatta, vigasztalta. Az is buzgón simult hozzá. A lány fölegyenesedett, föltűrte a pulóver ujját, ahol belemart a cica, vérzett a karja. A hold egy sarkát világította meg a szobának, a kis lámpa a másikat. Pettit émelygés fogta el, az ajtóhoz húzódott. Körülnézett, nézte a megágyazott kis díványt, az elcsönde- sedő állatfejeket, a kis szobát. A régies éjjeliszekrényen egy vekkeróra állt, valami színes folyóirat, meg egy hanglemez. — El akarsz menni? — kérdezte a lány elfúlva, csöndesen. — Ülj le, gyere, a díványra. Au ... — fájdította a kezét, aztán hirtelen lekapta magáról a pulóvert, és meztelen felsőtesttel állt ott, nem volt más rajta. A hold kékre festette, mellei égtek, egyedül állt, egyedül. Elszántan kicsit kihúzta magát. Szép volt. A karján szivárgott egy kis vér. Fölemelte, nézte a lámpánál. Aztán Petti felé fordult. — Elmész? — kicsit sírós gyerekhangon mondta. Petti odaborult a lábához, átfogta a kicsi combokat, arcát az öléhez szorította. ajnalodott, mikor Petti fölébredt. A nagy bérház kívülről megvilágosodott. A derengő fény bejött a szobába, és a vice lassú söprését lehetett hallani. Ütemesen húzta a seprűt az udvaron. Mélyen, valahol lent. Petti kibújt óvatosan a lány mellől, felöltözött. A színházi lapra ráírta: „Majd jövök!” Kiment, ki- kattintotta az ajtókat. Az udvaron nem volt senki. Lement a lépcsőkön, fogta a korlátot. Az idős férfit a lánya vitte le kocsin a szívszanatóriumba. Délelőtt érkeztek, vizit után, már mindenki a parkban volt, vagy lenn, a mólónál. Miután minden formaságot elintéztek, a lány elbúcsúzott, bár aggodalmaskodva hagyta magára az apját. — Majd meglátogatlak, érezd jól magad, ne húzódj félre, pihenj és fiatalodj ! __ D él körül találkozott a férfi a többiekkel, volt néhány új beutalt, de az ebédlőben mégis összeszokottnak látszott a társaság. Csali- nem minden hely foglalt volt a négyszemélyes asztaloknál. Az idős férfi végigpáztázta tekintetével a termet — s akkor látta meg az ősz hajú, kék szemű nőt. Elegáns volt a tréningruhás, ingujjas férfiak közt. Hárman fogták körül, egymással diskurálva, ő meg ott ült egyenes derékkal, idegenül. Találkozott a pillantásuk. A férfit annyira meglepte a nő nyílt tekintete, hogy akaratlanul is odabiccentett. Amaz, mintha erre várt volna, barátságosan bólintott, sőt elmosolyodott, úgyhogy a férfi zavarba jött. Á, igen, gondolta, bizonyára ismerjük egymást, de honnan?... Ekkor egy fehér köpenyes ember karon fogta. — Bácsika, van még ott egy hely az ablaknál. Jegyezze meg, ezentúl ott fog étkezni... A hölgyet csak szieszta után látta ismét, a büfénél. A férfi még mindig nem tudta, honnan ismerhetnék egymást, de a kék szempárból bizalom és kedvesség áradt. Váltottak pár szót a hűsítő italokról, s amikor elfogyasztották a gyümölcslét — amit természetesen a férfi fizetett —, már nem válhattak el. Az asszony elmondta, hogy gyakran jár ide, ahol remekül rendbe hozzák a szívét. Aztán: — Kiállhatatlan társaságom van az ebédlőben. Folyton a sakkról beszélnek, én pedig nem értek hozzá, magát biztosan elszórakoztat- náik... — Á, én sem sakkoztam soha! A kártya is untatott, inkább a kellemes társaságot kedveltem, hiszen tudja?... — Meglepte, hogy az asszony bólintott. — De mennyire, hogy tudom! Emlékszem, egyszer megmentette egy estémet, elszórakoztatott a sok fajankó közt! Nem sétálnánk egyet? A tavon zajlott az élet. Széllovasok suhantak ki az öbölből, ök a fák hűsében ballagtak, az asszony fesztelenül fecsegett azokról a régi időkről, amikor ők ketten gyakran találkozgattak. Kínos volt ez Aristide Maillol: Női akt, Hippi-Rónai Józsefnek dedikálva (1910) (A Véghelyi gyűjteményből) Benyó Judit: Ünnep a mezőn A csendet balgán issza fülem, duzzadt virágok és füvek élnek itt halhatatlan és egy kis rigó fölöttem mintha értené tekintetem. Csend van, hallgatnak az ütszéli virágok, szalmakazlak sütkéreznek - napraforgók keringnek csapatostól, virágos árkaival, illatos szőlőivel körülvesz és vigasztal a mező. Részegen szállni látom az eget, elhagyottan, akár szeretőmet. Érett növények és kábult fák között élek, » akár egy lucernaszál. . .
