Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

1988. SZEPTEMBER 3. Irodalom, művészet 9 Herbszt Zoltán: Parasztok, mezők, utak Zörgő szekérhangya mászik krumpliváró makacsság, az égre, bakján mogorva kapáik álla dacosan gazda bont ostort. akad meg a földben. szemére húzta öregapámra gondolok. görbekarimájú gondjait. A kapákra az istálló sarkában, s ahogy írok meglátom Az út mellett derekuk-törött sápadt körmeim asszonyok dolgoznak, földdel pecsételve. Dorkovics Ágnes: * árnyékok (tanítványomnak) az arcod néma sejtelmes verem ismerlek én már gyermekkorom óta hisz ott is voltak gödrök néma odvak és bújni jó volt. lapult az izgalom a csend körülbástyázta kérgetlen szívünket de széthull a játék az ég repedt üveg - fölfűz magára egy másik világ. hát fintorogtunk akkor is ha édes párák úsztak a tányérok felett künn alkonyult és nedvesültek értünk a fű verem és friss homokszemcsék. Fernand Léger: Az olvasmány (1924/53) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit A grafikai gyűjtemény új szerze­ményei (1978—1988) címmel a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítás anyagából válogattuk. Czakó Gábor: A király nem meztelen estes, sötét öltönyös, rutinosan mosolygó férfi nyújt kezet ala­csony, kék nadrágos, fekete Inges fiúnak. A háttérben rokokó kastély kocsi­felhajtója, újra telepített gyöp, puszpángok, ciprusok. A kompozí­ció szemlátomást montázs: árul­kodik a két figura körül az olló szögletes forgolódása. A kézfogás eszerint másutt történt, nem eb­ben a verőfényben, hanem talán éppen a kastély valamelyik újra­festett termében', ahol cigaretta- füst bodorodott és pezsgőspoharak csilingeltek, és szép lányok adták a férfi kezeügyébe a díjat, amit az a fiúnak az előbb átadott. Vagy át fog adni hamarosan. A jelenetben ez teljesen mellé­kes. A fiú úgyis megkapja, amit nyert, az öltönyös pedig nem a magáét adja, nem is tesz úgy, mintha. Tudja ezt mindenki. Az öltönyös mosolyog, mint va­dász a zsákmányára. Győztesen? A zsákmány elejtve? Erős kezén a fényképezés mánutumában megfe­szültek az inak. .Szorít. Férfiasán és keményen, ahogy hivatásos kézszorító mivoltóhoz illik; hatá­rozottan van benne szakmai tisz­tesség. Az alkalomra szépen föl- öltözött, öltönyét szábó varrta dél­ceg méretére, haja gondosan ápolt, szakálla frissen borotvált, fogad éppen mosolyhoz valók. Intelli­gens jelenség. Leplezné sportos­sággal, de átüt a rámenőssége. Mozdulatának lényege: bele­markolni a kék nadrágos fiú vi­lágába. Vájkálni benne, megra­gadni. Birtokba venni, rátenni a kezet, kitapintani, megismerni. Nem elvenni — egyelőre —, mert ki tudja? Határozottan, de sem­miképp sem erőszakkal, inkább barátságosan mosolyogva, a díj az asztalon, kis borítékban, kecses csomagban, talán dobozkában: arany, ezüsthuszár, vagy briliáns- gyűrű, ha pénz, akkor jancsiban- kó helyett igazi, amit még a Nemzeti Bankban is annak tekin­tenek. A benyúlás tehát sikeres. Miért ne, ha egyszer ki van fizetve? Innen az öltönyös magabiztos de­rűje, vadászi elégedettsége, ő csak tudja. A kék nadrágos fiú enyhe mo­sollyal néz maga elé, kissé lefelé, a másik szolid tokájára, vagy még lejjebb, a nyakkendő bőgj ára. Ott elég, megtorpan: nem akarja meg­bántani. így is elég nagy a baj. Rögtön kiderült, ö sem először fog kezet, és szakmája szerint tit­kos tudomány beavatottja. Költő, sakkozó, esetleg építész, aki most nyert meg valami nagy versenyt, pályázatot, díjat, ezért kényszerül tűrni oly kínosan régóta az öltö­nyös férfi jobbját. Rajta nem múlik. Ö szívesen engedné benyúlni, hiszen amit ő csinál, az teljesen nyilvános, soha EGY KÉP LEÍRÁSA semmit el nem titkolt, és munká­jának veleje éppen az, hogy amit tesz, gondol, fölfedez, azt napvi­lágra hozza. Bárcsak mások is látnák és értenék! Felelőssége súlyos, de nem te­het semmit. Arról végképp nem — moso­lyában ott a tétova pardon —, hogy nem engedheti be az öltö­nyöst. Szomorú. Az nyúl, szorít, markol, nyomul, de 'keze, húsos marka a semmiben. Már belevö- rösödött az erőlködésbe, de amit el akart csípni, az kiszaladt az ujjai közül. Szőke, fehérszőke szemöldöke biztat és kérlel: Na? Na ugye! Igazán?! A fiú szeme félig lehunyva. Nem tehetem. Nem rajtam mú­lik. Hiába. Szégyélli magát, mert a helyzet, napnál világosabb, hogy a helyzet abszurd. Hogyan ma­gyarázza meg? ö? Annak, éppen annak, akinek magától kellene tudnia? Az öltönyösnek kellene lennie a beavatottnak, néki kellene ismer­nie a kövek, a huszárlépések, a szavak titkát, vagyis az uralom működésének rejtett és valóságos természetét, a szertartásokat, amik a dolgokat .fölemelik, a kultuszo­kat, amelyek elviselhetővé teszik az életet, az átváltozásokat, vagy­is az erők forrását. Éppen erre nincs remény. A magabízó öltö­nyös semmiképp nem akar en­gedni abból, hogy ő nagy, ő ha­talmas, ő erős, és amit akar, ami­be belemarkol, azt megszerzi, az az övé. Mit fog szerezni? Mit fog meg­mozdítani, ha annyi bátorsága sincs, hogy kicsi legyen, mint a pironkodó költő vagy építész? Vagy ha uralomra vágyik, akkor még kisebb, még gyengébb, a kék nadrágos vékonycsont öcsikéje? Ezt sohasem fogja fölajánlani. Egyáltalán: önmagából soha sem­mit. Aranyból rakott Eiffeltor- nyot, hadseregeket, nemzedékeket szívesen. Holott a kormányzás művészete a kicsinység volna, a gyengeség, a személyesség: éppen olyan vagyak, mint ti, ugyanaz vidít, ugyanaz fáj. Hogy megtenne-e bármit, ami nem áldott uralmának föntfcartá- sát szolgálja, ki van zárva. Kép­telenség. Ennél jobbat ő el sem tud képzelni, nem is akar. A gallér hófehér csíkja fölött a nyak, a tarkó fényes, nedvesen csillog rajta a vaku fénye. Az alattomos izzadtság. Rohadt egy helyzet! Ott az erő a gyönyörű öltönyében, és sem­mit sem ér. Vasmarka árva vers­sort, fél rímecskét, egy árnyékos költői képet se fog tudni zsák­mányolni; a fölfedett sakkok, a királynő-áldozatok és a huszárát­vonulások értelme is rejtve ma­rad előtte, nemkülönben a ké­mények, a padláslik, a mester ge­renda titka. Mi lehet vajon a trükk? Ezt kutatja a mosolyba csoma­gölt kérlelő pillantás és a kelleté­nél némileg hevesebbre sikeredett kézszorítás, melyet alkarjának gyors kimerevítésével fékezett le. Az utolsó pillanatban, hál’ Isten­nek, mert a mostani idők nem olyanok. Ügy nem szabad, hogy roppantam, morzsolni, amíg ki nem derül az igazság. A módszer annak idején eredményesnek ígér­kezett, de mégsem vitt semmire: az feszes közvetlen és hatalmas hasznai elenyésztek, mihelyt Ö6sze kellett volna adni őket. Tíz meg tíz az húsz, meg száz meg száz az kétszázhúsz, meg ezer meg ezer az kétezeirkétszázhúsz, meg milliárd meg milliárd az ... Hát igen. Százszor utána lett számolva, még­is nulla és nulla! Megfoghatatlan! Többre vezet talán a tüntető en­gedékenység. A kitüntető engedé­kenység például az ilyenekkel, mint ez a kék nadrágos, bársony- inges kölyök. Tudja a trükköt, tudja jól, csak mórikál, kéreti magát! Az öltönyös szinte ráhajol, vör- henyes tarkója ragyog: na? Mi lesz? Mondjad már! Ott van, lát­hatjátok, Na, ne viccelj már, öcsi! Ennyi. A húr tovább néni feszít­hető. Az öltönyös mosolya nyájas, életes, ahogy mondani szokás, még őszinte is annyira, amennyire a helyzettől telik. Már érik benne az elhatározás: türelmes lesz. Ta­lán majd máskor. El fog jönni az az idő. A kitüntető engedékeny­ség előnye a rugalmasság. Nem kell folyton győzni. Egy csata még nem a háború. És különben sem én vesztettem. Én ugyanis itten hivatalos minőségben. Érted. Én és te, mi, személy szerint attól még, sőt, annál inkább. kék nadrágos érti, hogyne, és mosolya még szamorkásabb. Hivatalos minőség­iben. Vagyis nem egé­szen, hanem csak részben. Ameny- nyiben az ember minősége hiva­talos, annyiban ő maga semmi­lyen. Az ilyen minőség meg az olyan minőség és az amolyan, és ezer és egy minőség végösszege a nulla. Hivatalos minőségben any- nyit tesz, mint sehogy. Ezért nincs benne rettegés a vasmarok­tól, és ezért nem hatja meg a 'ki­tüntető engedékenység sem. Csak zavart, szemérmes, tart a 'bot­ránytól, hátha kínos helyzetbe ke­rül a fényképész, a körben álló tanúk, akik mögött ott lappang­hat a szabómester is: valami rej­tett zugból figyel izgatottan. Pe­dig ő kiváló munkát végzett, mit tehet arról, hogy az öltöny üres? a tisztázatlan helyzet. Csak dado­gott, igen, igen mondta. — Nem sérthette meg ezt a kedves teremtést azzal, hogy be­vallja, nem emlékszik semmire! Megkönnyebbült, amikor a sza­natóriumban elváltak. De este, el- alvás előtt azon kapta magát, hogy bizsergető érzések járják át. Két­éves özvegysége óta most történt meg vele először, hogy jólesett egy nő társasága. De honnan ismeri? Reggelinél az asszony már a he­lyén ült, és leste a bejáratot. Alig lehetett megelőzni az üdvözléssel. A férfi izgatottan várta a délutánt; ám a késői órákat is együtt tölt- hették; az ősz hajú szépség java­solta, hogy tévézés helyett inkább menjenek a jó levegőre. — Persze mi annak idején te­geztük egymást? — mondta kis, kacér nevetéssel odakinn, a sötét­ben.’ — Miért ne tehetnénk most is? — Persze, persze! — vörösö- dött el a férfi, s végképp összeza­varodott; ennyire feledékeny len­nék, az ördög vigye el! — mérge­lődött magában. — És akkor már egy puszi is az emlékek kedvéért! — hallotta a másik vidám, csengő hangját. Ügy érezte magát, mint diákkorában, amikor nem lelt sza­vakat az udvarláshoz. A kék sze­mű nevetgélve, boldogan emleget­te „azokat a hajdani huncutságo­kat”, a teadélutánt például, ami­kor együtt táncoltak, és az a fél­tékeny férfi, aki később akkora botrányt csapott azért a kis flör- tölésért... De hagyjuk ezt!” Negyednap az idős férfinak fek­vést rendelt az orvos. Engedelmes­kedni kellett, bármennyire is el­lenére volt a szobafogság. Közben váltig törte a fejét, végigkutatta ifjúságát, hogy mikor is, hol is akadt össze annak idején ezzel a hölggyel? Ezzel a kék szemű cso­dával? Vasárnap felkelhetett. A lánya meglátogatta, javasolta, ugorjonak át Tihanyba a barátaikhoz. Nem volt ínyére, inkább a kék szemű­vel sétált volna az öbölben. Üzent neki, hogy vasárnap délelőtt már megkeresheti. Mielőtt útra keltek, egy kis cédulát akart eljuttatni a hölgyhöz a programváltozásról, de a lánya siettette, ő pedig nem kí­vánt magyarázkodni. A vendég­ségben szórakozottan viselkedett. — Magányos vagy — mondta, visszafelé autózva, a lánya. — Magányos vagy és mogorva. Ügy ültél ott, mint aki torkig van a világgal! — Ellenkezőleg! — fe­lelt nagyon is feltűnő élénkséggel a férfi. — De, de, ne titkold! Lá­tom! — Bosszantotta a lánya ma­kacs véleménye, már-már azon volt, hogy elmondja az egész tör­ténetet az ősz hajú höggyel, s megmagyarázza, miért ült tűkön a vendégségben. De nem kotyogta ki mégsem, csak derült magában a titkán, s most már mosolygott is, mert Füredhez közeledtek, s re­mélte, még vacsora előtt találkoz­hat a kék szeművel. A kórház előtt, miközben a lá­nyától búcsúzott, ismerős hangok­ra lett figyelmes. Hirtelen megfor­dult — s meglátta a nőt, semerre sem nézve egy idegen úrral ment át a parkon, csevegőn, fürgén. Né­hány méternyire az autótól egy pillanatra megálltak; hallotta őket: — Persze, mi akkortájt te- geződtünk, nem emlékszel rá? — És közben az a csengő kacagás! — Na, és a teadélútánok? — Mire az úr kissé zavartan, kedvesen, de csodálkozva: — Igen, igen... csak ... bocsásson meg, most így hamarjában nem jut eszembe ... Elhűlve bámulta őket. — Apa! — szólította a lánya. — Apa! Hova figyelsz? — Aztán ő is észrevette az idős párt a fák alatt. — Na, látod! Mindenki ta­lál társaságot! Csak te vagy mo­gorva és bezárkózó! Legyen egy kis önbizalmad, apa! Hallod? Fi­gyelj rám, nekem már mennem kell, nem tudom ráérek-e jövő va­sárnap, éppen ezért megnyugtat­na, ha találnál valakit. Hé, apa? Hova mégy? Még el sem köszön­tünk !... Az idős férfi még akkor is do­hogott, szidta a kék szemű csapo- dárságát, amikor a liftre várt a szanatórium halijában. Majd hir­telen lehiggadt, mert belenyilallt a sejtés: — Szegénykém, talán csak összetéveszt azzal az alakkal! Azt hiszi, vele szórakozott annak idején, és nem velem! Pedig mi­lyen szép idők voltak! De mikor is? Üristen, csak jutna már végre eszembe! Csak emlékeznék már végre, hogy hol és mikor? Hogy hol és mikor is ?!... összeállította: Rékasy Ildikó Calvaert: Mária a gyermekkel (16. század) T A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom