Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
8 1988. JÚLIUS 30. Irodalom, művészet Szász Imre: A vén tengerész L p lünk Jenővel a lép• csőn. Magas a víz, zajt varos, ágakat, gólyaJ fészek-gallyhálókat. hoz: nőni fog még. A vízállásjelentés szerint holnaputánra lép ki az alsó rakpartra. Én nem is hoztam botot, reménytelen halat lesni ilyen bezavarodott vízzel, de Jenő, akit a feltalálók makacssága és a vesztő kártyások elszántsága hajt, szépen leengedi a sajtot meg a kukacot a padka mellé. Két öregember ül mellettünk, egy rongyos, bi.bircsókos, ez semmit se szól, csak köszön, később, mikor elmegy. A másik magas, széles arcú ember, a nyitott ingéből visszér- daganatok, vagy mik kéklenek néha elő a nyak tövében, az érzékeny gödör szélén. A füle gyanúsan, ellenszenvesen vastag, buta ember füle, gondolom, de hamar kiderül, hogy nem buta ember. Zöldes vászonkabátban van, bottal, mert sántít, szemre úgy hatvanéves lehet. (Később megtudom, hogy het- venhárom.) — Mondja, Jenőke, mibe kerül ez a bot? — kérdi. — Ügy, ahogy van most a kezében. Jenő precíz, vagy nem figyel, elég sokára felel. — Az orsó a legdrágább, öregem. Az maga háromszázhatvan forint, de most nem kap. A bot úgy száz, százharminc, magának jó a nyolcvanforintos orsó is, nem kell ilyen drága, a zsinór, ha kap, negyven. — Jövőre én is kiváltom az engedélyt — mondja a vastagfülű. — De én csak fenekezni akarok, úsztatni nem az én lábamnak való. Mi régen csak fenekeztünk. Hajós voltam — teszi hozzá magyarázó- an. — Fogtam egy olyan damilt, akarom mondani hogy is hívják manilakötelet, olyan vastagot, mint a maga kisujja vége. Jenő néha finomkodóan eltartja többi ujjától a kisujját, most is. Mindnyájan azt nézzük. öt-hat gyerek is mellénk somfordái, azok is Jenő kisujját nézik. — Rátettünk egy akkora nagy hármashorgot, egy vasmacskát, egy kiló húst, aztán jól kidobtuk. Lement a fenekére. Persze súly is volt rajta. Egyszer egy hal lerántott olyan magasból, mint ott a fölső rakparttól, nem a járdától, hanem a... amonnan, onnan föntről, le a vízig, idáig! Háromszázhatvan kiló volt. Hatan húztuk, nem bírtuk kivenni. Engem belerántott a sóderba, térdig, idáig álltam a sóderban, jött egy motorcsónak, hatan húztuk, de nem bírtuk, akkor a csónakhoz kötöttük, úgy húzigálta ide-oda, mire nagy nehezen kiszedtük. Háromszázhatvan kiló volt. Én akkor voltam igen dühös, mikor megmondták, hogy nem ehető. Jóllakott volna belőle az egész század. Jenő hirtelen belevág, mindenki azt nézi, hoz-e ki valamit, de nincs semmi. — Kis csípés — mondja Jenő. — Valami kis tilinkó. — Vannak furcsa halak a tengerben. Van ott egy akkora hal, mint a kezem feje, gyönyörű rózsaszín, és tele van tüskékkel, mint a sündisznó. Nem olyan sűrű, ritkábban, kisebb tüskékkel. Ha az ember belemarkol, és nincs rögtön segítség, tíz perc alatt vége. Mérgez. Aztán meg ott van a villamoshal. Szigonnyal fogtuk. Akkora volt a szigony, mint a maga botja az első kötésig, a nyelére gumicső van húzva. A gumi szigetel, akkor is, ha vizes. Nem üt meg a hal. De a fedélzeten, ha valaki rátenyerel, úgy megvágja, hogy hanyatt esik. A vízben halálos. Egy tízkilós rájában száztíz volt van. De a gumicső szigetel, azon nem üt át. Én búvár voltam, sokszor megcsináltuk, hogy fogtam egy villanyoshalat, felvittem, és azt mondtam az újoncnak, tenyereljen rá, hadd húzzam ki a szigonyt. Rátenyerelt. Addig nem üt, míg a szigonyt nem húzom ki. Csak amikor megszúrom, de a gumicső szigetel, meg amikor kihúzom. Höjj, az újonc akkorát ordított, összeszaladt a hajó. — Az újoncokkal sokszor kitoltunk. Azt mondtuk az egyiknek, most ő lesz a kapitány, de mindenre csak azt mondja: hadd jöjjön. Leborítottuk egy lepedővel, kapitány úr, jön a vihar. Hadd jöjjön. Kapitány úr, jön a hullám. Hadd jöjjön. Kapitány úr, jön a víz. Hadd jöjjön. Nyakába egy vödör vizet. — Meg amikor az Egyenlítőn átmentünk, kötelet kötöttünk az újonc derekára, és azt mondtuk, hogy most meg lesz keresztelve. Egy altiszt volt mindig a keresztapja. Azt mondja. Állj ide mellém, fiam. Odaáll. Azt mondja a másik altiszt. Most ide, énelém áll. Odaáll a korláthoz, zsupsz a harmadik már bele is lökte. A keresztapja meg hányta rá a keresztet: Én megkeresztellek Pistának, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. — És ha nem tudott úszni? — Ott volt a kötél, kihúzták. De az igen rossz volt, ha megijedt és ivott. A tengervíz kegyetlenül égeti az ember gyomrát. Teli van sóval. Rá akar gyújtani, az öngyújtója nem gyullad meg. Jenő a gyufáért nyúl, akkor végre ráül a kanócra a tömzsi kis láng. — Tizenhétben a Piavéhoz küldtek, büntetésből. Bejött egy zászlós a búvárszobába, megmérgelődtem, kaptam, aztán kitettem. Százhúsz kiló voltam. Nem a mi parancsnokunk volt, de azért raportra vitt, és áttettek a tengerészgyalogsághoz. Belenyúl a tárcájába, kivesz egy töredezett, itt-ott sárgulós vízfoltos fényképet. Nagydarab fiatalember áll rajta, matrózruhában. Vilmos császár-bajusszal, égre emelt, ájtatosan kidülledő szemmel. Elhiszem a százhúsz kilót, bár később száztizennégyre csökken. Az is szép. A fiatalember sapkaszalagján felírás: Bellona. — A Bellona az volt a búvárok- tató-hajó. De én hadihajón voltam. Mélytengeri búvár. Két búvár volt a hajón, egy mélyvízi, és egy kisvízi búvár. A kisvízi harmincöt méterig tett vizsgát, én hatvanig. Négy korona órabért kaptam, ha lementem a víz alá. Ha hat méterre, ha hatvanra. A kisvíziek két koronát kaptak. Gondolja el, mint katonák. A közlegényeknek volt napi nyolc krajcár zsoldja, nekünk egy korona. Meg a négykoronás órabér leszálláskor. Nézem a szemét. Kék, világoskék. Biztosan ez az a szem, amiről Jack Londonnál és Melville-nél megis- merszik a tengerjáró ember. Biztosan. De én, itt Pesten, a Pálffy téren, csak két, kissé vizenyős kék szemet látok. Sose jutottam el a tengerhez. — De kaptam én százdolláros órabért is — mondja, s már bámulom szabályos lépcsőasszociációját, és szeretném, ha egyszer, egyetlenegyszer öregemberesen elkacs- karingóznának a gondolatai. A tökéletességet nehéz befogadni. — San Franciscóban, a hármas mólónál hetvenöt méteres víz van. A mélyvízi búvár hatvan méterre vizsgázott. Lenn valami áramlat van, százötven kilós súlyt kötnek a kötélre, abba kapaszkodtam, másképp elsodort volna. Fönn nincs áramlás, csak lenn. A Kaiserin Elisabethel mentünk Honoluluba, ab- lőzungot vittünk a Maria There- siának, azon 12-ben szereltek le, onnan mentünk San Franciscóba. Egy halottat kellett felhozni. Az állam úszóbajnoka volt, beleesett a vízbe, megfulladt. Az apja a révkapitányság búvárjaival kerestette. Az egyik lement hatvanhat méteGyöri László: Kérelem Virág kéri visszakéri adnom vissza nem lehet visszatűzném újra mégis tűznöm vissza nem lehet Virág adta visszakéri kötnöm vissza nem lehet jön a szél és messze tépi mért is adnám vissza azt ő is kapta mit a szél visz felhőből a permetet az se újra könnyen égi csak ha élőt megszakaszt oly ijesztő visszaadja visszaadja éri kár Zörgő kóró szél szalasztja könyörögnünk érte kár Zsűfolata új tavasszal sárral elteljesedés hóló csörren úszva gazzal báló csörren úszva gazzal telése tükörbe vész könyörögnünk nem lehet könyörögnünk nem lehet borulásunk új tavasszal salátafejesedés rig, de nem bírta, feljött. Azt mondták az apjának, itt van egy osztrák—magyar hadihajó, azon van búvár, beszéljen velük. Fel is jött a kapitányhoz. Azt mondja a kapitány: „Nézze uram, ha én azt mondom neki menjen le, lemegy, ha ottmarad is. De én nem adhatok ilyen parancsot. Hanem, ha vállalkozik, rá én megadom az engedélyt.” Hívattak. „Uram, mondtam én, ha leengedik a második védőüveget, attól fogva minden percben százszorosán meghalhatok. Ez nem olcsó mulatság. Ha nem jutok le, akkor ön nem fizet egy fillért sem. De ha lejutok, minden órára kapok száz dollárt, akár megtalálom a kedves fiát, akár nem. A társam meg, aki a kötélen tart, ötven dollárt, mert az ő kezében van az életem.” — Megegyeztünk. Lementem. Mit mondjak magának, mentem annyit, mint ide — méricskél a kék tengerészszemével, jó sokáig, csak méricskél —, mint ide a Batthyány tér. Megtaláltam. A lába beleakadt két kő közé, nem tudta arrébb lökni az áramlás. Elébe raktam egy nagy követ, fölibe is egy százkilósat. Azután sétálgattam a fenéken. — Nevet, erős sárga fogai vannak. — öt óra múlva feljöttem. Mondom, uram, holnap reggel megint le kell mennem, még van egy darab, amit nem kutattam át. Reggel mondtam a társamnak, hogy jelezzen, ha négy és fél óra eltelt. Addig sétálgattam, fogtam a mellén így a hullát, és sétáltam vele. Mikor eltelt négy és fél óra, a társam jelzett, én is jeleztem, hogy kötelet kérek. Akkor még nem volt telefon, úgy jeleztünk, mint a morzén, csak rövidebben. Egy rántás, leértem, két rántás, jobbra megyek. Két rántás, utána egy rövid, balra megyek. Azt mondja az apa: Megtalálták? Hát én nem tudom, uram, mondja a társam, megtalálta-e, de valamit talált, az biztos, mert kötelet kér. Leengedték a kötelet, rákötöttem a halottra, meglöktem, eredj. Én is mentem utána. Maga még olyat nem látott. Az az ember úgy sírt, mint egy gyerek. Mint egy kisbaba. Hatvanöt éves volt, ez volt az egyetlen fia. A szonett kötelező ríme, a legzár- tabbé, az olasz szonetté, gondolom. S várom az elkerülhetetlent, a rossz novellavéget. De: — Ha én azt tudom előre, hogy kicsoda. Háromszáz dollár órabért kérek. Egy multimilliomos volt, érti. Egy multimilliomos. Volt neki vagy ötvenhatmillió dollárja. Mi annak ezer dollár? Annyi, mint nekem két forint. Még annyi se. De meg köll hagyni, gavallér volt. Adott még borravalóul az ezren fölül ötszáz dollárt meg négy üveg pezsgőt és száz Havanna szivart. A társamnak kétszázötven dollárt, két üveg perzsgőt meg ötven Havanna szivart. Még a matrózoknak is adott száz dollárt, egy üveg pezsgőt meg huszonöt Havanna szivart. — Aztán hazajöttem. Huszonegy napi szabadságot kaptam. Bementem Fehérvárott a Magyar királyba. Oda közlegény nem járhat egyenruhában. Négy huszártiszt ült egy asztalnál. Felállt egy főhadnagy, odajön. Azt mondja: maga tengerész? Igen? Nem tudja, hogy legénység ide nem jöhet egyenruhában? Bocsánatot kérek, főhadnagy úr, nem tudtam. Szalutáltam, rendes gyerek volt, Ö6z- szevágta szépen a sarkantyúját. No, megálltatok gondoltam. A zsebemben volt hétezer korona. egint a szonett kötelező rímképlete motoszkál bennem. Tudom, persze, hogy tudom, mi jön. A magyar virtus, a gavallér virtus, keleti királykodás. Virtus? — Elmentem a Mayer Lajos barátomhoz. Te, Lajos, van frakkod? Van négy is. Adj ide egyet. Ruhakölcsönzője volt a Lajosnak. Felöltöztem frakkba, lakkcipőbe... Minden fordulat tökéletes. Túlontúl is az. Felállók. — Gyere, Jenő a magaspartra. A vén tengerész utánunk szól: — Jövőre kiváltom az engedélyt. De én csak fenekelek. Az úsztatás, az a sok járás, nem az én térdemnek való. Arra Tétény felé csendesebb vizek vannak, ott fenekelek. Amire mind a ketten bólintunk. Fábri Péter: Barátidéző Ha legalább az egyik, Aki megmagyarázza, de mindegy, ha a másik, vagy legalább megérti, valaki végre jönne, vagy ad egy cigarettát, most akárki hiányzik. vagy kér, de tőlem kéri! Akármelyik barátom, Ha legalább az egyik, oldaltáskám zsebéből, de mindegy, ha a másik, a hajam hullámából, valaki végre jönne, az öngyújtóm tüzéből. most akárki hiányzik! Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Németh Edit rajzaiból válogattuk Donkó László: Fogatos Látok még belőle hajnali órán, ha göncölszekérrel fogatol már. A felest belökte, elfütyörészget, párolva megérti az egészet. Nem trappot szekérrel, homokfutóval, de gumikerekű utánfutóval... Hátát faládáknak veti s nagyritkán ostorával elvből csak pattint már ... Utolsó fogatos egyike, tudja, asszonymeleg ágyban hogy aludna. örökké lovat hajt hajnali órán s egyszer a göncöllel égi vakdűlőn elfogatol már ... Szakonyi Károly: Nyár, nyár, nyár... — ... Na és aztán Olaszország! Hát, tudja, asszonyom, az a kék ég! Azok a trattoriák! — Olaszországban is voltak? — Franciaország után. Mert, ugye, Ausztria, Svájc... na, Svájcon csak átvágtunk, aztán rohanás Franciaországba, és onnan... Bocsánat, nézzen egy pillanatra a tükörbe, így jó lesz? Ha ilyen rövidre vágom a haját? Nem sajnálja ezt a dús, szőke hajzuhata- got? Még meggondolhatja... — Már a táborozás előtt le kellett volna vágatnom... — Ahogy óhajtja. Ne csináljunk esetleg egy punk frizurát? Persze csak vicceltem. Punk frizurát?! Más se hiányozna a tantestületben! Gondolhatja, mit kínlódtam ezzel a nagy lo- bonecal három hétig a sátrakban, faházakban? És negyven gyerek! A végén már Eleniumot szedtem. — A felelősség, ugyebár. Hja, nehéz pálya, de szép pálya! És azért mégis, egy pedagógusnak ott van a nyár! — A nyár?! Nem mondom, szép vidéken voltunk... Tolnában, egy vadaskertben. Rettenetes volt a hőség. — Firenzében is. — Ó, Firenzében is voltak? — Gondoltam, megnézzük. — Látta az Uffizit? — Hogy mit? Már nem is tudom. Annyi mindent láttam! Tudja, azok a kirakatok! A terek! A trattoriák! Bementünk például egy trattoriába, kértünk egy üveg frasoatit, és miközben szopogattuk a borocskát, ott, a szemünk előtt sütötte a szakács a pecsenyét. Nyílt tűzön... Tessék várni, itt még nem vágtam le. Ügy, úgy, előre egy kicsit a nyakTtal, úgy... Nem kellene már egy festés? Csak kérdezem.-.. — Nem, nem, most csak hajvágás. .. Na, és a San Marco? — A micsoda? — A kolostor. Beato Angelico freskói. Azokat sem látta? — Ja, biztosan láttam... De azt képzelje el! Azt a pirosas-barnára megsült, ropogós pecsenyét! És rá a zamatos frasoatit! Persze, nem volt olcsó! Gyümölcsöt is ettünk meg puha, zsíros sajtokat... és fügét! Az egészért fizettünk... mennyit is?... Mindegy!
