Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. JÚLIUS 30. Irodalom, művészet 9 Gyurkovits Tibor: Szerelmi da Nem biztos hogy szerein kell azokat kiket szeretünk a körülöttünk burkoló ködben semmit se teheti nk Arcunkat hulló bő borít j z a nap sugara százezerny. és akkor is szeret jük oki t ha nem akarjuk is szerelni. Hajnal Gábor: Kavarogva fut Répalopás. Kukoricasütés. Nyárvégi örömök régmúlt időkből gyerekkori távoli tájakon ragyognak. Füzesi réteken a fenyveshez közel rőzsetűzlobogás — nevetve zsivajogva körülüli a fészekalja gyereksereg. Esti ledik és beborul szél kerekedik hirtelen az elvadult fű földre fekszik venenyezve futunk haza ég Úján készül a vihar cikh an de utói sose ér. A tárom vén fenyő csői álja sűrű üstökét ház '.nkkal szemben szigorún az lton kavarogva fut a por. Aztán felsétáltunk a Pizza Miche- langelóra... — Piazzale! Piazzale!... — Ó, igen, persze, piazzale! A piazzale Michelangelóra... és azon a téren láttunk egy menyasz- szonyt és vőlegényt, nevetve sétáltak a nép között... — A Ghiberti kapu? — A giiberti kapu? — A Porta del Paradiso. A Paradicsom kapuja! Arra csak emlékszik! — Lehet Lehetséges. Egy Pola- roid-gépet akartam venni, mondták, hogy van ott egy szaküzlet, ott olcsón megkapom. De nem találtam. Lehet, hogy nem Firenzében kellett volna keresnem... De hajmosás lesz, ugyebár? Príma shampookat hoztam, gyógysham- ponok, nem oltjsó egyik sem, de mind remek... Szóval mosás is. Nagyszerű!... És most hova tetszenek utazni ? — A Balatonra. — Ott a'kis házikó? — Nem. A férjem révén kaptunk szakszervezeti beutalót. Kipihenem az iskolatábort. Rám fér. — És miért nem tetszenek inkább a tenger mellé valahová. «. — Akár a lányomat hallanám! Ö is ezt kérdezte, tavaly is. Tavalyelőtt is. Hop" miért nem a tenger mellé, miért a vállalati üdülőbe, a soipogyi partra?! A lányom még sohasem látta a tengert. Én is csak egyetemista koj ómban... az Adriát meg a Bal- 1 it... és egyszer a Földközit. Osti- ; nál. De most már évek óta nem... Szóval faggatott, hogy milyen a tenger. Mit mondhattam í eki? Hogy sós... meg végtelen- í ek látszik.. . vagyis nem látni a s zemközti partot. — Milyen igaza van! Éppen i yen! Persze, ön földrajz szakos? — Földrajz-történelem. — Ä, igen, igen. Szóval sós és i em látni a szemközti partot! í zellemes. — És, képzelje, másnap nézem, 1 unyorít. Ülünk a strandon, már nem is süt szembe a nap, de ő hunyorít. Mondom neki, mi bajod, iáj a szemed? Erre azt mondja, i nyu, hunyoríts te is, és akkor a Balaton túlpartját éppen úgy nem 1 >het látni, mint a tengerét. Pon- 1 )san olyan, s ráadásul olcsóbban i íegússzuk. . . Ö, mi ez itt? ősz 1 ajszálak? Talán mégsem ártana í gy hajfestés... Nézze csak, nem r íagának zörögnek a kirakat üve- f én? — A néni a házból. Hogy nem 1 érek-e jegeskávét. Itt ül minden célután az üzletajtóm mellett, a falnál, termoszból jegeskávét kor- tvol, nézelődik. így nyaral. Kép- íelje, ez neki a Lido, a Balaton, a strand... A földszinten lakik, azt r íondja. a lakásban sötét van. itt i iee süt a nap. Néha iegeskávéval 1 ínál, de nem fogad el érte semmit. .. Bán Zsuzsa: Királylányok és remeték égen volt, tavasz felé, amikor a falusi iskola kerítése mellé ültetett akácfák édesillatú virágfürtöket hintáztattak az ágaikon, tanév vége felé. Nyolcadikba jártak már, és az óraközi szünetekben nem ugrabugráltak olyan idétlenül, mint a kicsik. Kékszemű, lenszőke hajú kamaszfiú volt, és egy ideje mindig szívdobogást kapott, ha reggel megpillantotta Reginát. Együtt koptatták pedig az öreg iskola padjait kicsi koruk óta, de csak az utolsó évben vette észre, milyen szép, pirosbarna arca van, milyen fényesen göndörödik a vastag, barna haja, és hogy a nevetésében van valami, ami elful- lasztja annak a torkát, aki hallgatja. Ezidőtájt hol kerülte, hol mindenféle ürügyet talált arra, hogy beszélhessen vele. Aztán iskola után is elkódorgott sokszor a lány háza felé, oda-odasandítva a virágoskertre nyíló ablakokra, hátha kipillant éppen. Nem is ment valami jól a tanulás, meg kell vallani. — Megírtad a magyart? — kérdezte Reginától az egyik szünetben. Ott álltak éppen a virágzó akácfák alatt. — Miért, te nem? — Regina csúfondárosan mosolygott a kékszemű fiúra. — Hát... nem az, hogy annyira nehéz, vagy mi, de tegnap nem értem rá... Megmutathatnád a füzetedet! — Nem mutatom meg. Ha beszedik, rájönnek, hogy egyformát írtunk, és mind a ketten megjárjuk. — Na jól van. Nem is kell. De mondd, hogy lehet az, hogy te mindig, minden órára felké-'. szülsz? Tényleg annyit tanulsz? — Á, dehogy, te buta! Nekem megcsinálják. — Kik? — Azt nem mondhatom meg.— Regina pirosbarna arcán elmélyültek a nevető gödröcskék. — De egy titkot elárulok neked, csak aztán hallgass. Az az igazság, hogy én királylány vagyok. , Ott, abban az édes akácillatban, a virágok alatt nem is hangzott ez olyan valószínűtlennek. Ettől eltekintve olyan magabiztos volt Regina, hogy a fiú elkomorult. — Bolond vagy te, nem királylány! Bolond királylány. — Jól van, azért sem mutatom meg a magyaromat! — haragudott meg Regina. — Undok vagy, teveled nem lehet játszani sem! — Hát gyere! Álmodni sem mert ilyenről, de sietősen indult a kiskapu felé, nehogy a lány meggondolja magát. A verandán már várta Regina a délelőtti blúzban, szoknyában, annyi különbséggel, hogy mezítláb. Befelé indultak a konyhába, ahol hűvös volt, és félhomály, ö meg utána. De akkor már megint a torkában dobogott a szíve. Várta, hogy majd köszönni kell valakinek, de üres volt a konyha, kettőjükön kívül csak egy álmos macska nyújtózkodott az egyik széken. — Szüleid? — Nincsenek itthon. Ülj le! Na, megmutassam a füzeteket? — Mutasd! De ahogy Regina hátat fordított neki, felpattant hirtelen, és átkarolta hátulról, úgy mellmagasságban. Nem tudta, honnan vesz hirtelen ennyi bátorságot, de abban a pillanatban nem is gondolkodott, csak cselekedett. A lány ijedten szembefordult vele, de a karjai szorításából nem szabadulhatott, hanem azt érte el, hogy a szája éppen szembekerült a fiúéval, és az megcsókolta, erősen. Most pofonnak meg felháborodásnak kellett volna következnie, de Regina elgyöngülve és kábul- tan inkább még rátámaszkodott, úgyhogy szorosan magához ölelhette, és még egyszer megcsókolta. De lángbaborult a lány arca nagyon, a szeme megnedvesedett, és ő akkor kicsit elengedte, hagyta, hogy lehuppanjon a mögötte álló konyhaszékre. Maga is visszaült, szemben vele, és úgy dobogott a szíve, hogy az ingén keresztül is meglátszott. — Hát azért... — sóhajtotta a lány megbotránkozva, de még mindig gyenge hangon. Aztár, hirtelen felugrott, kiszaladt a kertbe. Utána kellett menni, nem maradhatott egyedül a konyhában. Végigment a kerti úton az ágyások között, egészen a kerítésig, de nem látta sehol a lányt. — Regina... ne bolondozz! Hol vagy? — kérdezgette fojtott hangon, hogy fel ne verje a szomszédokat. De hiába. Úgy eltűnt a lány, mintha a májusi levegő szívta volna magába. A következő órákon csak odakalandozott a fiú szeme Reginára többször is, az áhitatos képére, hogyan a tanárra figyelt. A nap besütött az ablakon, és a lány hullámos, barna haja ettől aranyban kezdett játszani. Bóklászott egy darabig erre- arra a kertben meg az udvaron, de aztán úgy gondolta, jobb lesz, ha kívül kerül már a kapun. Ha a lány szülei megjönnek, mit gondolnak? El kell már innen men— Tényleg csak egy korona kellene a fejére, és olyan lenne, mint egy királylány — gondolta összeszoruló szívvel. — Meg azt mondják, elég gazdagok, valójában manapság is lehetnek királylányok, ha úgy vesszük. Ettől még elérhetetlenebbnek tűnt Regina, még kívánatosabbnak a fehér blúzában és a pöty- työs nyári szaknyájában. Formás, barna lábszárain fehér pántos szandál, a melle két kis ringó halom a blúz ráncai között. Délután aztán bizony csak odavágta megint a tankönyveit, és elindult mászkálni egy kicsit. Persze nem csoda, hogy hamarosan ott állt megint a lányék háza előtt. Úgyis tudta, hogy hiába, mert soha nem éri meg, hogy Regina kinézzen olyankor az ablakon. De most csoda történt, mert kinézett bizony. Hogy őt meglátta. még ki is könyökölt, és mosolygott édesen. — Már megint nem tanulsz? — Ne izgasd magad, van még időm. És te? Készen vagy a leckével? — Mit szólsz hozzá, készen — billegtette Regina a fejét az ablakon. — Nem hiszem el. Mutasd meg! nie. Másnap Regina feléje sem nézett, csak a lánypajtásaival járkált karon fogva az iskolaudvaron, és ki tudja, mit beszélt nekik, de azon vette észre magát, hogy kinevetik a háta mögött. — Na várj csak! — gondolta sötéten — elkaplak megint, de akkor nem eresztelek el olyan köny- nyen, aztán meglátjuk! Hiába, mert ha elment a házuk felé, soha többet nem nézett ki a lány az ablakon. Talán a függöny mögül nevetett rajta, azt nem lehet tudni biztosan, de nem lehetett vele többet négyszemközt beszélni. így múlott el az a tanév. Régen volt. Ő más városba került, megnősült, gürcölt, hogy lakásuk legyen, gyerekeik születtek. Nem is biztos, hogy eszébe jutott valamikor az a lány. Amikor a gyászjelentést megkapta, már egyedül élt megint, albérletben. A felesége kiadta az útját, egy másikért. Elkeseredetten élt már akkoriban, és reménytelennek találta az egészéletét. Egvik volt osztálytársa is írt, hogy menjen el a temetésre. Közösen rendeltek koszorút. Megdöbbentette a hír, és nem tudta kiverni a fejéből, egész nap Reginára gondolt. Hát a királylányok is meghalnak? A munkájára alig tudott odafigyelni azon a napon. Tavasz volt éppen, mint akkor, ott az iskola udvarán, amikor beszélgettek a virágzó akácok alatt. Olyan szomorúság tört rá, olyan reménytelenség, hogy arra gondolt, itthagy mindent. Sokat nem is veszít. Legjobb lenne elmenni az erdőbe, és ott élni valami kis kalyibában, egyedül. Magára, ami kellene, megkeresné favágással, ezzel-jaz- zal. Hiszen csak csalódások sorozata az egész élet, minek annyit nyűglődni, törni magát az embernek? Elképzelte a temetést, a felravatalozott koporsót, a kandeláberek lángját körülötte. Nem, így nem akarta látni! Arra a tavaszra akart emlékezni mindig, ha Reginára gondol, az akcvirágokra, arra a csókra. Rosszkedvűen vásárolt magának valami hideg vacsorát, és míg azt eszegette a rideg kis szobában, amelyért kétezer forintot fizetett havonta, ráébredt, hogy vége a játéknak. Próbálna csak úgy élni mindentől és mindekitől elvonulva, ahogyan szeretné, az erdőben. Ügy letartóztatnák, mint a pinty! Aki gyerektartást fizet, ha nem is az önhibájából került ebbe a helyzetbe, az nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy otthagyja a munkahelyét. Az már nem szabad ember, aki azt csinál, .amit akar. Manapság nem lehet csak úgy elmenni remetének, manapság a királylányokat is eltemetik. Későre járt, mire a lakás zajai elcsendesedtek, és végre aludhatott. Rossz napja volt nagyon, az álma elringatta mégis. Az a szőke hajú, kékszemű kamaszfiú volt megint, aki régen, és ott strázsált egy kis ház előtt, melynek az ablakai virágoskertre nyíltak. Az egyik ablakban Regina könyökölt és rámosolygott. — Hát te élsz? — kérdezte, és majdnem elsírta magát. — Élek. Láthatod. — mosolygott a lány. — De nekem azt írták, hogy... — Ne higgy nekik. Itt vagyok. Akármikor gyere ide, az ablak elé, megláthatsz. eggelre kelve eső verte a várost, és ha el akart volna menni a temetésre, . szabadságot kellett volna kivennie. De az álmára gondolt, arra, amit Regina mondott. Ha máshogyan nem, hát az álom révén láthatja megint, úgy, ahogyan akkor annyira szerette. Időben beért a munkahelyére, átöltözött és • a többiek hangoskodását figyelve arra gondolt, vajon vannak-e nekik is álmaik, amikről senkinek nem beszélnek? Összeállította: Rékasy Ildikó
