Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-28 / 179. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 1988. JÚLIUS 28. Utolsó forduló a búzamezőn — Szép emlék, való igaz, a péterpáli áldás — mondja Trusehinger Károly, a Jász­berényi Zagyvamenti Ter­melőszövetkezet üzemi párt- bizottság titkára, amúgy „ci­vilben” gépész, aki ezen a nyáron is fölült a kombáj- nyeregbe. —■ Csakhát felénk nemigen kezdődik június 29- én az aratás. Ezeken a föl­deken egy-két hetet minden évben késik a búzaérés. Döcög, araszol alattunk a gépkocsi, szakadéknyi mély­séget vágott a nyomvonalak közé a június eleji, felhő­szakadás-szerű zápor. Most, száraz az út, száraz az árok­part. Porzik a föld, porzik az ég, porzik itt minden. Arányló a nap, kék az ég, zöld a határ — írnám a köz­helyet, de nem teszem. Me­leg van, rekkenő, az alácsor- gó izzadságcseppek marják szemünket. Pedig nekünk, személyautóban ülőknek még édenl a körülményünk — milyen lehet a klíma ott fönn, az E 512-esek fülkéjé­ben? Már meg is ér­keztünk, már egyetlen, rőtszí­nű világgá tá­gult a tarló itt, Jászberény észak­keleti peremén, a Szabó-tanya szomszédságá­ban. Itt van a laj­tos kocsi, a mű­helykonténer. S itt születik a tar­ló, fogy a kalász a tizenhárom ara­tó-cséplő munká­ja nyomán. Messze járnak még a fiúk, te­nyérnyi model­leknek tűnnek a közelről egyéb­ként monstru­moknak látszó kombájnok. Most még a dübörgé­sük is inkább halk zümmögéshez hason­lít, csak a mögöttük égbe­törő porfelhő növekszik rop­pant méretűre. Fogy a ka­lász, nő a tarló, közelednek a kombájnok. Trusehinger Károlyt hallgatom: — Az ősszel 2204 hektárt jártak be a vetőgépek, ekko­ra területen került földbe az őszi 'búza. Július 6-án ha­raptak először búzába a kombájnok, s talán ezen a napon, július 26-án be is végezzük az aratást. Tizen­három E-jelű saját géppel dolgozunk a mezőkön, s mint évek óta mindig, ezen a nyáron is kaptunk segít­séget a szlovákiai Závoda község téeszétől: négy gépet küldtek barátaink a jászsá­gi földekre. Persze, vissza­adjuk a segítséget... Sorolja: a termelőszövet­kezet valamennyi tagja — lélekben, jelképesen vagy tényszerűen — készült az idei aratásra. Aggódás nél­kül, a leendő kenyérre gon­dolva teszik, végzik mun­kájukat a kombájnosok is. Kipróbált, régi aratók — fia­talok, idősebbek, vegyesen —, akik még a kézikaszálás fortélyait is ismerik. Egy rend elől, kettő-három-hat mögötte. Régi rege... Hanem a mai, modern aratás, az más. Hoszú ez a tábla, van vagy ezer méter is, vélem. — Van bizony — mondja kísérőm. — Éppen annyi. Hetvenkét hektáros búza­föld ez, nem sok idő kell hozzá és „megeszik” a fiúk. Látja, hamarosan ide ér­nek. Messze néző, maszatos ar­cú, kortalan férfi huppan földre az egyik kombájn magasából. Nem madárként persze, inkább olyan komó­tos lassúsággal, mint amikor az ember szemével irányít­ja a lépéseit, s gondolatban talán nem is ott van. ahol lépked... így ballag felénk egy kis pihenőre Fiala Béla. Odalép a ballonhoz, vizet endeg egy literes üvegbe s már kortyol is. — Fordulóként leadok vagy liternyi folyadékot — emeli le az üveg csutoráját a szájáról. — De már, ha jól látom, az utolsó menet kö­vetkezik. Igaz, főnök? A párttitkár bólint. — És hány fordulót tett az idén összesen? — kérde­zem Fiala Bélától. Nem vá­laszol azonnal, látom, magá­ban számolja a számtalant. — Csak az elsőt és az utol­sót tartom számon, a többi­re nem vélekszem. Mással vagyok én ott főn, a kabin­ban elfoglalva. Hogy mivel? Azt csak az tudja, aki ara­tott már életében ilyen öreg masinával, öt esztendős ez a gép — mutat kombájnja fe­lé —, de mégsem cserélném el másikért. Magam kezelem, magam ápolom, én vigyázom az álmát, hallgatom dohogá- sait. Ismerem a hangját, minden rezdülését! Amúgy rendesen a műhelyben dol­gozom, de a betakarítás ide­jén a határban. No, nézzük meg közelebb­ről azt a gépet. Tápodjuk a tarlót, néhol bokáig ér, néhol magasabban meredeznek a búzamező tüs­kéi. Olyik szakasz nagyon hepehupás, ám ennek a gép­fajtának nem lehet emelni- süllyeszteni menet közben a vágóasztalát. Így mondja Fiala Béla, miközben odaérünk, az árva gephez. — Kezessé szelídült — ütögeti tenyerét kombájnja burkolatához a férfi —, csak lelke nincs, egyébként akár beszélgethetnénk is, menet közben. — Hosszú egy-egy forduló, mire, kire gondol nyereg­ben ülve? — Családra, pénzre, jobb napokra — válaszol s köz­ben fölhág a lépcsőkre. Be­indítja a motort s az utolsó fordulóhoz kanyarítva gé­pét, beáll a maradék tábla legszélébe. Futok a kombájn mellett, tanúja a nagy pilla­natnak. Közben a többiek is meglelik helyüket, s már in­dul is a karaván. Fiala Bé­la szól valamit az emeletnyi magasból, nagy a dübörgés, nem hallom, végül mutoga­tásaiból megértem: menjek, üljek föl mellé, a fülkébe. Egyszemélyes ez a kalitka — a sebváltó kar fölött gug­golva szorítok helyet ma­gamnak. Meglódul a gép. Vágóasz­tala leereszkedik, motollája előtt fejet hajt s eltűnik a dobban ezernyi kalász. Mondják, Napóleon egy­szerre hat dologra ' tudott koncentrálni. Dehát ő csá­szár volt. kiváló hadvezér. Fiala Bélának, a harminc­kilenc éves kombájnosnak legalább tizenkét dologra kell ügyelnie egy adott pilla­natban. Szemeiből, kezének mozdulatából a négy méter széles vágóasztalra, a talaj felszínének egyenetlenségei­re, a magtartályra, a víz- és olajmutatókra, a kalászvisz- szahordó szerkezetre, a szal- marázóra. Keze odanőtt a kapcsolókhoz, a kormány­hoz, a sebváltóhoz... Hogyan csinálja? S közben persze, figyeli a kombájn útját, a társak gépeit, az ég mada­raira is jut néhány pillan­tása. Messzenéző szemeivel most a délutánba hajló, szürkéskék eget kémleli. Jaj, csak addig ne legyen eső, míg be nem végzi ezt a for­dulót. Eső azonban nem születik ma ezen a jászsági világon, sem ég alatt, sem föld fö­lött. Por és hőség annál in­kább. Kapaszkodom a veze­tőfülke ajtaja peremébe, egyre inkább érzem a kény­szerű guggolás minden át­kát. Száll a por, száll a pely­va, lassan magam is olyan poros-szürke leszek, mint Fiala Béla, a kombájnos itt, mellettem. Döccen a kombájn — egyenetlen a talaj. A motol­la ritmikusan tereli a kalá­szokat, a gabonaszárakat s mögöttünk, mintha óriási hajnyírógép dolgozott volna, kopár marad a> búzatábla. Kiabálunk egymásnak, túl­harsogjuk a dübörgést, bár, azt gyanítom, a kombájno­sok nem szószátyár embe­rek. Fiala Béla sem az. Fél­szavakhoz szokott munka közben, vagy csak kézjelhez, fejbiccentéshez. Most és itt, a kombájn fülkéjében is szűkén méri a szót. Kérdé­seimre úgy felel, mintha magamagának mondaná a választ. Miért is lettem kom­bájnos? Hányadik aratásom az idei? Megfizetik nekem ezt az embert, gépet próbá­ló melót? — Korán megismertem az aratás hangulatát, szépségét és keménységét: apró gyer­mekkoromban a cséplőgé­pek mellett tébláboltam nyaranta, még törekes fiú is voltam. Jászfelsőszentgyörgy az én falum, ott van most a feleségem és két fiam, rá­juk gyakran gondolok. A na­gyobbik csibész tizenhat éves, ezen a nyáron nem egyszer ő volt mellettem a segédkombájnos. Másodikos ipari tanuló a szolnoki 606. számú intézetben; mezőgaz­dasági gépész akar lenni. Mint az apja... Naponta öt­hatszáz forintot kerestem az idei aratásban szóval, nem sokat. Tizenkét-tizennégy órai munkáért kapunk eny- nyit. A feleségem boltveze­tő, kisebbik fiam ősszel megy az általános ötbe. Nem látom őket, csak ha haza­ránt a busz, este. Elmúlik a nyár és nem mehetek seho­va, ide, a mezőre köt a mun­ka. De örömmel vállalom, mert megszerettem a fegyel­met az évek során. — Van rangja a kombáj­nosnak? — Volt. Manapság csak onnan tudják, arattam, ami­kor meglátják a port, az iz­zadt piszkot bőrömön. No, ez is robotolt. Nincs már ak­kora tekintélye a kombáj­nosnak a kocsmában sem, mint volt vagy tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt. Igaz, én nemigen kocsmázok, egyéb szenvedélyem sincs, mint a család, a kert, a jószág. Most megállítja a gépét s bekapcsolja a sárga jelző­lámpát: megtelt a másfél köbméteres tartály, jöhet a szállító szerelvény. Megérke­zik a pótkocsis MTZ. A magszállító csövön vastag sugárban ömlik az arany- barna búza. A tábla végén élesen for­dulunk s beáll a kombájn a végső egyenesbe. Fogyanak a méterek, kö­zeledünk a tábla pereméhez. Fiala Béla abbahagyja a szót, most minden idegszá­lával gépének mozdulataira összpontosít. Valami áhitat keveredik a poros levegővel, s fölöttünk, az égen, mintha ezt a kombájnt üdvözölnék isten madárkái, a cikázó fecskék. Zúg, dübörög a gép, forog a motolla — s hirtelen elcsöndesül minden. Már a levegőt harapják a kések, már elfogyott minden kalász előttünk. Kész, vége. Leugrunk a gépről, kitö­röljük szemünkből a port és a verejtéket. Fiala Béla a gép alá hajol, fölvesz egy marék, kiszóródott búzasze­met. — Ezt elteszem — gyűri zsebébe tenyere tartalmát. — A huszonharmadik aratásom emlékére... Besze Imre A Szolnok és Vidéke Afész tiszavárkonyi paftírvágó üzemében pénztárgép-szalagokat ké­szítenek. Egy műszakban ezer 37,5x70 milliméteres szalagot állít elő a négy dolgozó (Fotó: Mészáros) Árutorlódás Záhonyban Magyar—szovjet külkereskedelmi szállítások Ipari Top-lista ’88 (Folytatás az 1. oldalról) A legizgalmasabb lista ta­lán mégis az, amelyre az or­szág ötven legjövedelmezőbb ipari szervezete került fel. Az első tíz közé öt külföldi részvétellel működő kft, há­rom ipari szövetkezet, egy magyar—japán részvény- társaság és mindössze egy állami vállalat (Herendi Porcelángyár — 10. hely) ke­rült. Az ötvenes listán két megyénkbeli cég, a Mezőtúri Ruhaipari Szövetkezet és a Szolnoki HISZ található. Előbbi az 59. helyről lépett előre a 35.-re, utóbbi viszont 31. volt 1986-ban, tavaly vi­szont majdnem kicsúszott az első ötvenből (a 49. helyen végzett). Jóllehet az eltérő szerve­zeti formák és az eltérő gaz­dasági háttér miatt helyen­ként csalóka lehet a helyezé­sek automatikus összevetése, egy ilyen rangsor mégis tük­re a megye iparának. Beszé­des, árulkodó tükre. Érde­mes előtte elidőzni egy ki­csit. L. M. L. Magyarországon jelenleg 4154, ezen belül Záhonyban 1380 vagon Szovjetunióba küldendő magyar áru: búza, zöldség, konzerv, gép és be­rendezés vár elszállításra, il­letőleg átrakodásra, a rom­lékony árut tartalmazó hű- tővagonos szerelvényeiknél azonban nincs fennakadás — mondotta Jevgenyij Litvi­nov, a Szovjetunió magyar- országi kereskedelmi képvi­seletének helyettes vezetője azon a sajtótájékoztatón, amelyet szerdán a Szovjet Kereskedelmi Kiállítási Köz­pontban tartottak. Elmondta, hogy a két or­szág áruszállítási forgalma évente 10 milliárd rubel, ez azt jelenti, hogy mintegy 17 millió tonna különféle árut kell elszállítani. Ennek túl­nyomó többségét — az idén 14,3 millió tonna árut — vasúton szállítják. A hatá­ron gyakran van torlódás, ennek az az oka, hogy a szállítási igények és lehető­ségek a két országban elté­rőek. Ez év első felében az egész évre tervezett áru­mennyiségnek mintegy 46 százalékát szállították át a határon, ezen belül a szovjet export 54, a Magyarország­ról származó szovjet behoza­tal 34 százalékra teljesült. A vasúti árutovábbításban az utóbbi időben vagontorló­dás keletkezett, mert a ma­gyar vállalatok hatalmas mennyiségű árut, köztük nagy mennyiségű szezonális cikket, gabonát, gyümölcsöt szállítanak. A szovjet fél a folyamatos fogadás ellenére sem győzi ezt a hatalmas ütemű munkát, így, bár a torlódások mostanra némi­leg csökkentek, még mindig sok a rakodásra váró áru. Az utóbbi napokban a tár­gyalások és az egyeztetések nyomán az átvétel felgyor­sult, és 2—3 héten belül nor­malizálódhat a helyzet. Így a magyar fél várhatóan rö­videsen feloldja a korábbi, kényszerhelyzet szülte áru­forgalmi szabályozást, pon­tosabban korlátozást. A hő­ség miatt egyébként az élő­állatszállítást egyelőre leál­lították. Ülést tartott a TOT elnöksége Vita az árrendszerről A TOT elnöksége szerdán Budapesten Szabó István el­nökletével ülést tartott. A testület tájékoztató jelentést vitatott meg a jövő évben várható adó-, támogatási- és árrendszer változásokról, majd a vitára bocsátott anyagot elemezte. Az elnökségi vita kérdés csoportok köré összponto­sult. A vállalkozási adó egy­ségesítéséről többen kifej­tették, hogy ugyan a norma- tivitás alapjában véve az or­szág gazdasági életében in­dokoltnak látszik, ám rövid távú merev bevezetése a tsz-ek jelentős részét újabb hátrányokkal sújtaná. Az adatok szerint ugyanis a kö­zös gazdaságok vagyonará- nyos nyeresége az ipar át­lagánál mintegy 40 százalék­kal alacsonyabb, ennélfog­va az azonos elbírálás — mégha utólag kiegyenlítéssel is kecsegtetnék a tsz-eket — nem látszik járható útnak. A termelőszövetkezeti kör romló jövedelmezőségi vi­szonyok között tevékenyke­dik. Az idén érvényes sza­bályozás során is olyan mél­tánytalanságokat volt kény­telen elviselni, hogy azok, illetve az újabb szigorítások mellett az érdekvédelmi szervezet nem mehet el szó nélkül. A tsz-eknek mind nagyobb része került a vesz­teséges üzemek közé és az élenjárók fejlődése is lelas­sult. Az elnökségi vita egy másik lényeges pontja az volt, hogy nem vált valóra az a kormányzati döntés, amely szerint az idén a me­zőgazdaság által fölhasznált anyagok, eszközök árai to­vább nem nőnek, sőt, csök­kennek. A számítások en­nek ellenkezőjét igazolják; ezek a többletkiadások az idén várhatóan többmilliácd forint nagyságrendűek lesz­nek. Ez újabb terheket rótt erre a gazdálkodói körre és nagy kérdés, hogy ezt a ked­vezőtlen hatást miképpen tudják belső erőforrásaik átcsoportosításával, vagy külső beavatkozással mérsé­kelni. Az agrárolló további nyílása immár egy olyan fejlemény, ami az érdekvé­delmi testületnek újabb te­endőket, feladatokat ad. A vitában, amelyben részt- vett a Pénzügyminisztéri­um, illetve a MÉM képvise­lője is, az árak mozgását több oldalról elemezték. Az elmondottakból kitűnt: bár a 'tsz-ek áruinak 4—5 szá­zalékos termelői ár-emelke­dését prognosztizálták az első félévre a minisztériu­mok szakemberei, ám ez nem következett be, — en­nél szerényebb mértékű volt a felfutás — így a gazdálko­dók viselték a felhasznált anyagok, eszközök áremel­kedésének többletterheit. Át­hárításukra lehetőségük nem volt, hiszen a bel- és külke­reskedelmi értékesítés lehe­tőségei körülhatároltak. Az elnökségi ülésen egyes vé­lemények szerint a jövőben a felhasznált anyagok árá­nak emelkedésével párhuza­mosan nyomban termelői ár-kiigazítást kell végrehaj­tani, és ezeket következete­sen érvényesíteni kell. Má­sok szerint az adózás mérté­kének megváltoztatása hoz­hatná magával a nagyobb jö­vedelmezőséget, és ilymódon lehetne 'kiegyenlíteni az el­szenvedett hátrányokat. A kérdéskörnek volt egy olyan összefüggése: mi van akkor, ha erőteljesen csökkenteni kell — a nem kellő érdekelt­ség miatt is — a mezőgazda- sági termelést. Egyáltalán, indokolt-e manapság arról beszélni, hogy az országnak nincs szüksége a jelenlegi mennyiségben a közös gaz­daságok áruira. Általános volt a vélemény, hogy ugyan indokolt a termelési szerke­zet kiigazítása, népgazdasági szinten, mint valutaszerző lehetőségre, a gabonára és húsra továbbra is szükség van, eZek mással nem he­lyettesíthetők. Az idén több­ször is adódott túltermelés is szóba került: az elnökség a termelők lehetőségeinek pontosabb körülírását sür­gette, mivel általában hosz- szú távú programok alapján, dolgoznak, és nincs lehető­ségük hirtelen irányváltá­sokra. Az intervenciós fel- vásárlási rendszer megerő­sítése is számításba jöhet. Az elnökség a vagyonér- dekeltség, a részesedési jut­tatások. a beruházási támo­gatások terén és más témák­ban is kialakította vélemé­nyét, amelyet a továbbiak­ban még több fórumon meg­vitatnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom