Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

8

Irodalom, művészet

1988. JÚLIUS 23.

Börcsök Mária:

Értekezlet

— Tisztelettel és szeretettel köszöntőm az osztályomban tanító kollégákat — szólal meg a katedrán Kovács Ferencné, az I. A. osztályfőnöke. — Mindenekelőtt szeretném megköszönni azt az áldozatos munkát, mellyel igyekeztek felzárkóztatni az általános iskolából hiányos tudással érkező tanulókat. Sajnos elég sok van belőlük! És ami ennél is rosszabb, az én osztályomba került a legtöbb válási árva, szedett-vedett gyerek.

— Miért nem mondtad az igazgatónak, hogy nem vagy szemétkosár? — kérdezi Oláh Józsefné egy halom helyesírási dolgozat fölött. — Én bizony a helyedben kiverném a balhét.

A biológus, aki minden percet kihasznál, hogy pulóvert, sálat kössön a férjének, megjegyzi:

— Ugyan! Kár cirkuszolni. Minden osztály tele van hátrányos helyzetű gyerekkel.

— Ráadásul gyengeképességűek, passzívak, lusták — helyesel az orosz szakos Bodnár Böbe is. — Nem érdekli őket semmi más, csakhogy mielőbb szétrakhassák a lábukat.

Kovácsné biccent:

— Évről-évre több probléma van a lányainkkal. Ezeknek a problémáknak jórésze a zavaros családi háttérre vezethető vissza. Ezért a mai értekezletet a tanulók szociális helyzetének feltárására szeretném fordítani. Engedjétek meg, kedves kollegák, hogy röviden ismertessem a családlátogatások során szerzett tapasztalataimat. ADONYI ARTEMISZ — veszi fel a noteszát. — Normális családban él. A lakásuk is normális. A tanulónak önálló ágya, könyvespolca van. De — magunk közt szólva — igen nagy volt a rendetlenség. Pormacskát is láttam itt-ott.

— Jóságos isten — gondolja dr. Zsadányi Éva, a bronzvörös történelemtanár —, nálam is találnál egyet-kettőt. Dehát tegnap is könyvtárban ültem késő délutánig, utána pedig a Bandi várt.

Kovácsné tovább olvas:

— BABJAK ZSANETT. Panellakás. Panel-bútorok. Minden olcsó és közönséges. Az anyuka is. Piros haj. Piros köröm. Óriási fülbevalók.

— Akkor nem vagyok meglepve, hogy Zsanett úgy néz ki, ahogy kinéz — vág bele Oláhné. — Egyszer észrevettem, hogy ki van lakkozva a körme. Édes fiam, mondtam neki, te összetéveszted az iskolát a vöröslámpás házzal. Elő az acetont, és gyorsan lemostam. Nálam mindig van aceton, nem érdekel, ha bányarémnek tartanak a lányok. Nekem nem a népszerűség a fontos. Nekem az a fontos, hogy neveljek.

— Igazad van — mondja Ko- vácsné. — Csak sajnos nem minden tanár gondolkodik így. Van, aki minden disznóság fölött szemet huny, mert jó fejnek akar látszani.

— Oláhné élénken bólogat:

— És ennek az a következménye, hogy a gyerekek vérszemet kapnak. Hallhattátok, mi volt a diákparlamenten. „Ne kelljen egyenköpenybe járni. Legyen az iskolában kozmetikus!” Kérdem tőletek mertünk volna mi ilyesmit követelni annak idején? Mertünk volna olyan maskarákban járni, mint ezek? Vagy festeni a szemünket?

Zsadányi Éva hátrafordult:

— Mondtad, hogy 1956-ban érettségiztél, Manyi. Akkor a szemfestés még nem volt divat nálunk. És nem volt rockzene, nem voltak excentrikus popsztárok. Ha akartál, se nézhettél volna szexet a moziban. Az újságosbódék nem voltak tele félpornó képekkel, az utcasarkon nem árultak színes albumot a szeretkezés művészetéről, és így tovább, estig sorolhatnám. Miért várod, hogy az a 180 fokos fordulat, ami azóta végbement, épp az iskolában ne érződnék, a legfogékonyabb korosztályok között? Hogy matrózruhás, ártatlan szüzek üljenek a padban?

— És te örülsz annak, hogy nem azok ülnek?

— örülök vagy nem: ez a generáció más, mint a miénk. És mi is

mások lennénk a mai körülmények között. Ezért nem szabad örökké magunkhoz hasonlítgatnunk őket. A „más” egyébként sem jelenti azt, hogy „rosszabb", bár a kortárs nemzedék mindig „rút szibarita váz”-nak tűnik az elődökhöz képest. Magyartanár vagy, neked magyarázzam? Neked hozzak példákat arra, hogy minden erkölcsi eszme egy másik ellenében győzedelmeskedik, és ennek a másiknak a képviselői — akik szintén meg vannak győződve saját igazukról — nem láthatják nagynak az ellenfelüket. Ezért szentek, hősök, zsenik mindig csak a történelemben vannak. Minden kor úgy érzi, „romlásnak indult”.

— Lenyűgöző az eszmefuttatásod. Nincs semmi baj. Az értékek devalválódása csupáncsak látszat. A házasság intézménye szilárdabb, mint valaha.

— Hosszú ideig tartott, míg az emberiség kiharcolta a szabad párválasztás jogát. Amíg erkölcsi törvénnyé lett, hogy csak az a házasság tiszta, amelyik szerelemből köttetett. Számunkra ez ma már evidens, de akkor bizony sokan féltették tőle a társadalmat, a családot. Hiszen érezték, hogy ebben a tételben az a további tétel is benne foglaltatik, hogy csak az a házasság erkölcsös, amelyikben a szerelem megmaradt. Márpedig az, hogy meddig marad meg, egyénenként változó, és akaratunktól független dolog.

— Oláhné kacag:

— Ismerős szöveg. Pár évvel ezelőtt Oláh is előállt vele. Szerelmes a gépírónőjébe. Nem tehet róla, akaratától független dolog. Mondtam neki, az ember azért ember, és nem állat, hogy győzzön az ösztönei fölött. Ő nem akar győzni. Elválik tőlem, és elveszi azt a nőt. Ha megteszed, kidobom a fiad az ablakon, és én is utánaugrom. Ez hatott. Tudtam, a fiáért nagyon odavan. Inkább a kurvával fog szakítani. Ha minden asszony ezt csinálná, minden asszony a sarkára állna, nem volna ennyi zátonyra futott élet.

Kovácsné fülében idegesen remegnek a piros kövű, pici arany függők:

— Elkalandoztunk a tárgytól. Ha beleveszünk ilyen vitákba, estig sem leszünk kész. Pedig énrám délután még igényt tart a férjem.

Bodnár Böbe gúnyosan elhúzza cakkosra festett, lila száját. Kovácsné pedig folytatja:

Fodor András;

Atavizmus

Nyilván már a legelső törvény, a sejtosztódás rejtelme ott belül, tnely eldöntötte, férfivá

legyek,

vagy éppen az anyám rajzolta ki magáról a nekem rendelődő, a majdan megkívánt leánykép hullámvonalát:

a halánték s az arc közt a járomcsontok tágasra nyíló, befoglaló szelíd ívét.

S homlok alatt a két szem örökös készenlétben váró, szemérmes-nyíltan szétfutó jeladását, a bizalom bevallott mosolyát:

Lelepleztél, igen, mindig is bennem tükröződtél. Születésemtől fogva a rokonod vagyok.

— DÁNIEL KATI. Komolyan oda kell figyelni rá. Az anyjának élettársa van.

— Jé! — kiált a biológus meglepetten. — Nem is látszik meg a kislányon. — De azért leteszi a kötést. Tollat vesz elő, és a zsebköny- vébe hatalmas V-belűt ír Dániel neve mellé: veszélyeztetett.

— Ne tegyétek el az Írószerszámot. Dénes Tünde is problémás eset. Csonkacsaládban él. Az anyja lányanya. Az erkölcsi fejlődés következtében, aminek Éva titulálta, ez most nagy divat. Akinek nem sikerül férjet fogni, más férjével csináltat gyereket.

Böbe felcsatlan:

— Honnan tudod, hogy Tünde anyjának nem sikerült férjet fogni? Lehet, hogy eszébe se volt. Nem mindenkinek vágyálma a házasság. Nem mindenki óhajt egy férfi függvényeként élni.

Kovácsné ránéz. De csak ennyit mond: — Dénes Tündével tehát többet kell foglalkoznunk.

A testnevelő, aki eddig végtelenre állított pupillával meredt a semmibe, megrázza kulcscsomóját:

— Mi az, hogy többet kell foglalkozni? Mit értesz ezalatt? Huszonhét órám van egy héten tizennyolc helyett. Ezenkívül kondicionáló tornát, kosáredzést, anyám- kínját tartok mások kölykeinek, mialatt az enyémek kulccsal a nyakukban mászkálnak az utcán. Velük ki foglalkozik? jVIi a fészkes fenét akartok még tőlem?

— Kértem már, kollégák, hogy hagyjuk a meddő vitákat. Az idő mindnyájunknak drága. Mindjárt kicsöngetnek, és rohannom kell haza. mert jön a férjem, és még fogalmam sincs, hogy mit főzzek neki.

— Ne törd a fejed rajta! — legyint Böbe. — Ha otthagyott a francba, minek zabáltatod.

Kovácsné főtt csirkebőrszínű nyakán forintnagyságú foltok gyulladnak ki:

— Nagyon jól tudod, hogy nem hagyott ott. Csak az örökösödési ügy miatt váltunk el, de őszintén ragaszkodik hozzám.

— Köszönöm az ilyen ragaszkodást. Mindenki tudja, hogy megnősült. En a helyedben nem süt- nék-főznék neki, hanem úgy rúgnám tökön ...

— Nagy a szád, Böbe. Te bezzeg repesnél a boldogságtól, ha az adjunktus úr följárna hozzád. De fütyül rátok. Még a tartásdíjat sem fizeti.

— Mert nem tartok igényt a tartásdíjra. Ügy állapodtam meg vele.

— Ügy állapodtál meg vele, hogy mire megszületik a gyerek, elválik, és elvesz. Legalábbis evvel traktál- tál minket a tanáriban. Aztán egy- szercsak megváltozott a szöveg: neked nincs szükséged házasságra. Az emancipált nő nem akar egy férfi függvényeként élni.

A

biológus megcseréli a kötőtűit: — Ügy látszik, én nem vagyok kellően emancipálva. Csak egy hétre utazott el a férjem, de nem tudok mit kezdeni magammal egyedül.

— Én tudok. Nekem nem hiányzik egy férfi a lakásból — jelenti ki Böbe. — Ha hiányozna, férjhez mennék. Múltkor is fűzött egy jóképű taxisofőr. De nekem elég, ha felugrik néha éjszakánként. Nem óhajtom mosni a gatyáit.

— Meg aztán említetted, hogy nős, és három lánya van.

— A te férjed talán nem volt nős, mikor megismerted? Bőgve panaszoltad, hogy milyen óvatos, alig mer felhívni, nehogy gyanút fogjon a felesége. De aztán szerencséd lett. Rákot kapott a nő.

A biológus szeme könnybelábad.

— Dénes Tündénél tartottunk. Ki van még hátrányos helyzetben? — kérdi ijedten Zsadányi Éva, de senki nem figyel rá.

Valami zárlattól — mintha fojtogatják, s tört gégeporcot hörög fel valaki — ugatni kezd a csengő.

A régi Tabán

Apáti Miklós;

Adott sokat

(B. János úr verse)

Van neki leánya nem is egy. de három tőle tanulhatom, hogyan kel! megállnom unokáim közt majd, s hogy osszam szét magam, hogyan lesz a nincsböl, s munkából a „van”.

És lett neki immár bosszú virrasztása, földrehajló ege, setét barázdája, szertehagyott s őrzött férfi-barátsága, rakott házainak földi s égi mása.

Neki a kanál im levest ád és dolgot, látni innen, ahogy versén elborongott: költő a munkást és munkás a költőt együtt éltesse mind e létet betöltő szabályszerű Űr, ki mindenből ád bőven annak, aki munkál, s eszmél heverőn. ■

Adott sokat, ha kért, nyilván mert kegyelte:

Istenből s Asszonyból lett neki csak eggye.

És persze Hazából, nehogy kifelejtsem, mint ez az ország őt a költői rendből.

Kucsmás paraszt

Gyurkovits Tibor;

Búcsú

Lehetett volna jobban is Most mindegy hogyha robban

is

ez az egész a szerelem a fény a faleveleken a nyár a nyúl a nyavalyás ajtókon a kopogtatás most mindegy hogyha robban

is.

Lehetett volna jobban is.

Gobby Fehér Gyula:

Az ujjak mozgása

Az asszony a karosszékben ült, figyelte a lánya gyakorlatát. Ügy tett, mintha olvasna, de teljes figyelmével a zongorajátékot követte, időnként bólogatott vagy megrázta a fejét, ha téves hangot hallott. A gyerek Kabalevszkij Táncát gyakorolta, már negyedszer futott végig rajta. Nem nézett hátra, a kottát bámulta, de a szemén látszott, hogy mereven előretekint, a hangjegyek már ismerősek voltak, nem követte őket.

— A kart vállból irányítsd — mondta az asszony. — Folyamatos mozgást végezz, az ujjaid mozgása sokkal könnyedebb legyen.

A gyerek nem válaszolt, folytatta Kabalevszkij darabját, de kétszer egymás után melléütött.

— Vigyázz, mit csinálsz — mondta az asszony. — Ne az órát figyeld, amíg be nem gyakorolod tökéletesen, ne is nézz a mutatókra.

Az óra is a zongorán állt. Kisméretű, piros számlapú óra volt, a másodpercmutató hosszabb volt, mint a nagymutató, és szemmel láthatóan mozgott. A gyerek rá- pislantott, majd kényszerítette magát, hogy a kottába nézzen.

— Tartsd úgy a csuklód, mintha alma volna az ujjaid között — mondta az asszony. — A tanárnő is figyelmeztetett, hogy ne lógasd le a billentyűk alá a csuklóidat.

Félretette a könyvet, és előrehajolt, hogy jobban lássa a lánya kezét.

— Ügy, úgy — mondta. — Most valamivel jobb volt. Az ujjaid mozgása egész könnyű legyen. De az ütések megfelelő erősek. Ez a fontos.

A kislány ütemesen hajladozott a széken. Mikor végére ért a gyakorlatnak, lapozott, de az anyja közbeszólt.

— Ne hagyd abba — mondta. Ne hagyd abba, amíg valóban nem tudod a gyakorlatot.

A gyerek szembefordult vele.

— Meguntam nagyon — mondta,. — Engedd, anyu, hogy most másikat játsszak.

Az asszony megrázta a fejét, a gyerek sóhajtott, visszlapozott, és elölről kezdte Kabalevszkijt. Az anyja összehúzott szemöldökkel figyelte, aztán felvette a könyvét, olvasott pár sort. Mikor a gyakorlat véget ért, fölnézett.