Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
1988. JULIUS 23. Irodalom, művészet Huh István versei: Reménnyel veretve Csepergünk záporozunk jaj nem-szeret már minket az isten A didergő szívünket megrepeszti Azzal is megelégszünk már ha nyomorúságra ítél minket Az utolsó falatot a halál veri ki a szánkból És mi megsirassuk az elmenőket mintha mi mennénk el innen Izzanak a véres naplementék s fényes a véres-szájúak szája A halandó már nem veszélyes Csak mézes-mázos ragyogást teremjen az ostobák sokasága Szakad az eső a megfeketedett fellegekböl Mi hullunk a mi szivárgunk az aszott földbe Hogy ez a vérszegény világ általunk boruljon zöldbe Csepergünk záporozunk jaj nem szeret már minket az isten Hiába öntözzük dézsába csorgatott vérünkkel a reményt Nem követi már arcunk a Napot féljük a fényt Amit már túl adagoltatok a cincogó lapulevélnek Elpárologtak a fekete-lukak lettek a csillagok Jaj nem-szeret már minket az isten Gyászt fakasztó félelemmel lepecsételte a szánkat Halállal bebalzsamozta madár szívünket Hét szűk-örök-évvel-vert életűek lettünk Heródes kufárjai a templomból kiveregettünk Jaj nem-szeret már minket az isten Mert a tengerek felől érkező fellegekből A gyász-fehér hópihe milliói készül a végső bevetéshez Vak-repülés a szennyezett föld felületéhez Emlékszem életem kezdetét megverték hetedhét háborúval S az embereket egy kéményen át az égre lehelte a hőség Kis bárányfelhőkké lettek a meredt-szemű égen A virágok párzása idejekor amikor a kikelet Utánozni szokta Jézus feltámadását Emlékszem amikor tenger voltam a nagy forró szomjúság Azt akarta hogy fellegeket álmodjak a gyémánt égre S én a száraz leheletű tájak fölé Álmodtam magamat friss tenger-szagú felhőszakadásnak Csepergünk záporozunk jaj nem-szeret már minket az isten Hallal balzsamozza madár-szívünket És gyászt fakasztó félelemmel lepecsételi a szánkat Jaj nem-szeret már minket az isten Jegenyék méltósága Figyelnek hallgatóznak a fák Milyen híreket hoz a szél Csikorog-e a rozoga világ Görnyedt hátán a tél Jönnek-e a nagy változások Száműzni a rusnya csendet Rémísztik-e a nyavalyások A fényre toppanó rendet Jön-e a fény sztrádáiról lesöpört Szókimondók világa S visszatér-e a meggyötört Jegenyék méltósága Alföldi táj — Na még kétszer j átszel el — mondta. — Ha még kétszer el- játszod, valamelyest benne lesz az ujjaidban. Bár nekem lett volna zongorám valamikor. Nem sóhajtoztam volna mellette. A gyerek nem válaszolt, játszott tovább. Az asszony a szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját. Mögötte lemeztartó rejtőzött, majdnem dugig volt lemezekkel. Egyet kiválasztott, elolvasta a föliratot, majd rátette az asztalon levő lemezjátszóra. A kislány kétszer vé- gigpötyögtette a gyakorlatot, aztán rátért Bach egyik rövid, etűdjére. Időnként az órára pislantott, aztán visszafordította fejét a kottára. Az asszony olvasott. Mikor a gyerek befejezte, ő is letette a könyvet. Megvárta, míg a kislány elrakta a könyveit, akkor maga mellé ültette. — A kezedre nem ügyelsz eléggé — mondta. — Pedig tehetséges vagy. A tanárnő is mondta, mikor megkérdeztem, mennyire jutottál. Az ujjaddal zongora nélkül is gyakorolhatsz. Ahogy tanítottak az iskolában. A gyerek játékosan ütögetni kezdte az asztalt. Az anyja bólogatott. — Ügy, úgy — mondta. — Csak szorgalmasan. Ezt még akkor is csinálhatod, ha közben tanulsz, vagy ha a tévét nézed. Fölállt, hogy megindítsa a lemezt. Mikor az első hangok felcsendültek, rámutatott a borítóra. — Most meghallgatjuk Fischer Anni játékát — mondta. — A világ egyik leghíresebb zongoristája. Éppen ujjainak fantasztikus ügyességéről híres. A gyerek nézte a lemez tarka borítóját, de nem szólt. A szájával játszott, kibiggyesztette majd visz- szaszívta ajkait. Az asszony félrehajtott fejjel hallgatta a muzsikát. — Chopin f-moll zongorahangversenye, opus 21 — mondta. — Hallgasd csak! Most lép be a zongora. Hallgasd csak! A gyerek nem mozdult, az asz- szony ránézett, az ujjával mutatta, mikor hangzik föl a zongora. — Így kell játszani — mondta. — Hallgasd csak. A Maestoso, az első tétel cifra zongorafutamai hallatszottak a hangerősítőből. Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét. — Gyönyörű — mondta, és lelkesen magához húzta a gyerek fejét. — Gyere, együtt hallgatjuk. Képzeld el, mit csinál az ujjaival, hogy kicsalja ezeket a hangokat. Majd te is így fogsz valamikor. Hallgasd csak. A lassúbb második tétel következett, a Larghetto. Ezt csöndben ülték végig. Mikor lejárt a lemez első oldala, az asszony megfordította. — Nekem, sajnos, el kell mennem — mondta. — Vár a varrónő. De te hallgasd meg a harmadik tételt is. Hasznodra válik. Az erdő nem volt túlságosan • messze a falutól. A kék dombok közé fulladt dűlöút hamarosan elérte az első, rítka.san sorjázó fákat, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a rét szédülten szanaszét tévelygő kecskefűzőitől, hiszen maguk is fűzek voltak, csak a közülük fölérző illat volt egészen más. nem a vizenyős lapály édeskés fol.yóillatát kavarta itt a szél, a kezdődő dombság föld- és mohaízű hűvöse csapott az. arcodba, s a lombokból nem az alkonyi gébics fájdalmas- keserű, magányos nyekergése szólt, hanem a tülekvő, bábeli madáf- sereglet vásári perlekedése. Észre se vetted, és már a kígyószürke gyertyánosban gázoltál, tapostad a sárga, mély horhos porát. A szódásüveg-szürke fényben el- satnyult az aljnövényzet, megdermedtek a bogarak, röptűk elakadt, a táncoló por lüktetését nem hívták elő a bevetülő íenypásztmák. A domb derekáig tartott ez a víz alatti, nyomasztó várakozás. Az utat addig szinte lélegzet nélkül tetted meg. Mígnem végre fölszakadt a nedves alagútmély, s befogadott a lázasan szétindázó. mohás árnyaktól suttogó tölgyes. Akármeddig elbarangolhattál itt, hegyre föl. völgybe le, és nem értél a végére mégse e csöndes mormolásnak. Akárha a tenger zúgott volna a füledbe. A tenger, amit szépszerével sohase hallottál, hacsak kagylómélyi mor- molás formájában nem. A pusztai csordakút visszhangos csobbanása adhatott volna még képzeletednek némi fogódzót, ha a rosszízű büszkeség nem akadályozott volna meg végképp benne, hogy elfogadd. A fiú egy álmodó mozdulattal az égnek fordította az arcát. Ügy érezte, a permet a bőrére csapódik, s pattogzó mázként az ajkára szárad a só. Hanyatt feküdt a gyíkok járta fűben, szemben a semleges kék égbolttal, amely a sustorgó levelek mögül feszült figyelemmel lesett le rá. Átengedte érzékein a napsütötte júliusi délután minden békéjét. Itt hevert le a déli verőn, a tisztás kezdetében, ahova elhallatszott az öreg -— magában, amikor senki se hallotta, bizalmas vakmerőséggel így nevezte a vénséges vén tölgyet — sustorgó zsörtölődése. Az árnyékba nem merészkedett. A fa látszatra semmiben nem különbözött egy közönséges tölgytől, még csak nagyobb se volt a társainál. Talán a fák is úgy vannak vele, gondolta, mint az emberek, egy idő után nem növekednek, csak a kérgük lesz vastagabb, az ágaik göcsörtösebbek, a törzsük bütykösebb. így múlnak el az évek, az évtizedek, az évszázadok, de talán még az évezredek is ... Ezer év, elképzelni se tudta, mennyi lehet. Egyáltalán, van-e kezdete, és van-e vége? Ha gondolatban kitűzzük is mindkét pontot, attól még nem biztos, hogy azok a - valóságban is léteznek. Álmodni könnyebb, a lehullásra kész. egymásba mosódó pillanatok olyankor úgy reszketnek egymás mögött, egyik a másikhoz érve. akár a szélben szédelgő őszi levélrengeteg. Ritkásan át-áttünedezik közöttük egy, apró alakokkal benépesíA zene szólt, míg az asszony fölhúzta a cipőjét, és átnézte a táska tartalmát. Szó nélkül távozott, az ajtót is csöndesen tette be maga után. A gyerek mozdulatlanul ült. Várt. Az Allegro vivace közepe táján új téma jelentkezik, a zene élénkebbé válik, a vonósok hangosabbá. A zongora hangjai ör- döngős gyorsasággal követik egymást, sokszor kizengenek, mintha nem is egy hangszer, hanem a vonósokkal versengő másik zenekar szólalt volna meg. A gyerek szótlanul nézte a lemez lassú forgását, egyszer csak fölállt, és leemelte a lemezről a tűt. A forgás megszűnt. A kerek tányér közepén sárga címke volt. A kislány kézbe vette a lemezt, figyelmesen nézte. — Hungaroton — olvasta hangosan. — Egyaránt hallgatható monó- és sztereotechnikával. Szorosan összezárta ajkait, és földhöz vágta a. lemezt, de a puha szőnyegen semmi baja sem esett. Űjra fölvette, és az asztal sarkához ütötte. A műanyag kettévált, szétesett. A kislány először az egyik, majd a másik darabot ütötte oda, aztán addig verte a különváló részeket, amíg apró szilánkokra hullottak szét. Akkor hirtelen abbahagyta, leült a díványra, és mozdulatlanul bámulta a fekete szilánkokból álló halmazt. A hangszórókból halk sustorgás hallatszott. tett. látkép. A röptűkben megdermedt tűhegynyi, apró madarak feketén rajzolódnak ki a különös, valószínűtlenül kék ég előtt. A pusztát gyérszálú, álmatagsárga fű lepi be. A hangyanagyságú alakok lovaik nyakára görbédnek, lobog a lovak sörénye. Utááánam! Az érthetetlen régiségű szavak mélyéből ez villámlik föl. Ha nem is érted, azért tudod, mit jelent. A hangzók, bár nem te mondod ki őket. megroppannak a fogad alatt, akár a szélfútta porszemek, az ízük is olyan, mintha nem álmodban forogna ez a szél, hanem itt volna Oláh János: flz erdő körülötted valóban, ledöntene a lábadról, s végiggörgetne a lejtős domboldalon, akár a katángkóró elszáradt bozontját. A nyelved hegyére nyírkéreg édessége fut, az orrodat a szikkadt lótrágya penészillata facsarja. A fölcsapó fűcsomók, a szétfröccsenő göröngyök a lovak csánkjára csapódnak. Aztán a rohanás és a megállás rázkódásában összemosódik a fű a fűvel, s feltárul előtted a mikroszkopikus részletek csapdája. Csak előre mehetsz, akár egy varsa egyre szűkülő szája, vonz a kényszer, míg egészen azonos nem leszel a látvány szenvtelen hálólüktetésével. A puszta egy óriási szigeten terül el sziklás, késpengeélű partvidék védelmében. E parttól partig tartó földrésznyi birodalom fejedelme te magad vagy. Az ország szívéből, e hullámzó dombság rejtette ezer éves tölgyfa árnyékából figyeled alattvalóidat, akiket mind. bármilyen sokan vannak, névszerint ismersz, de akik téged egyáltalán nem ismernek. Először öreg Gyula vezette el ide. Ugyanilyen forró nap delelője végén. Az öreg ment elől. Nehezen járt, de ő nem merte megelőzni. A bordó, ráncosra száradt kérgű somfabot fölverte az útról a port, amelynek opálos felhői szinte életre keltek a forróságtól kábultan vibráló levegőben. A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. így csinált helyet magának. A fiú tisztes távolságból figyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszkedett, majd lezökkent a földre. Nem támaszkodott félkönyékre, mint a mezei emberek általában, hanem úgy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szokott az ember, és ott is csak akkor, ha beteg. Az arcára ráhullott egy összepöndörödött levél, de nem söpörte le. A fiú ekkor fordított hátat, óvatosan kereste a visszautat, megpróbált észrevétlenül tűnni el. Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdött füvön kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került elő. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden. A lombsuhogásra figyelt, hátha kihallik belőle valami, de a személytelen, távoli hangzavarból egy gúnyos nevetés foszlányain kívül semmi nem rémlett elő. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb árnyéka az arcába vetült. Leereszkedett a fűbe. Nem félt. mégis szorongva hunyta be a szemét. A csönd, s a mozdulatlanság mikroszkópja alatt a legkisebb zaj. a legclvélettebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű perce- gése, a hangyák vándorlása a homokszemek között, a fűszálak tövében úgy robajlott, olyan nyomasztóan és tapintatlanul, mint valami fegyvercsörtető díszszemle. Aztán ezek a jelentéktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gondolatok visszahúzódtak csigaházukba, megdermedt a képzelet kaleidoszkópja. A parányi lovak megálltak szökellés közben a levegőben, sörényük elakadt a széltépte lobogás bogán, a nyílvesszők fölfüggesztették röptűket, a csatakiáltások elhaltak a fekete torokmélyben, csupán a Sötétség terebélyesedett akadálytalanul. Sikamlós leplei mohón rebbentek szerteszét. A robbanás váratlan zaja a homloka tájékán hatolt be egyenesen az agyvelejébe, és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás varrótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé téve a hallás hosszadalmas, nehézkes műveletét. Talpra ugrott. Nem kezdett azonal menekülni. Megadóan tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált szabadulni tőle. Érezte, hogy odafent hirtelen zajos lendülettel, akár egy körhinta, ingadozni, forogni kezd a lomb. Nem ért rá megkeresni az utat, egyenesen belevetette magát a lejtőn terpeszkedő bozótosba. Ügy futott. mintha nem is futna, nem érzékelte a mozdulatokat, az arcába csapódó ágak okozta karmolások fájdalmát, semmit. A homokszín 'szél az inge alatt verdesett, s olyan magosra röpítette, hogy egyetlen pillantással képes volt belátni a dombtetőt. Kicsavarodva végig a tisztáson ott feküdt hanyatt az ezer éves tölgy. így holtában most már valóban igazi óriásnak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást Az egykori öles törzs heyén néhány lándzsaszerű szilánk meredt az ég felé. olyan fenyegetően. mintha át akarná döfni az eleven hártyaként reszkető égboltozatot. , A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakaitott ki a hirtelen lezuhant este tömbjéből, már egvütt ült a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sötétedett be. hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen-éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyájába, amikor becsattant. mögötte a léckapu üvegsímá- ra fogdosott kallantyúja. család komor, szemrehányó várakozással ögadta. Az aggódó tekintetek fölébresztették .penne a bűntudatot. Nézte a nagyapa ősz, időtlen kak tuszarcát, a barnás, szikkadt föld- türemléseket utánzó bőrt, a moccanatlanul mélyre húzódó szemet, amelynek tekintete semmit el nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallgatás kényszere most természetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már. fölösleges volna hát bármit elmondania. Összeállította: Rékasy Ildikó Piac Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Tóth Tibor festőművész Szolnokon, az SZMT székházában rendezett kiállításának anyagából válogattuk. A tárlatot az érdeklődők július végéig tekinthetik meg.
