Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
8 Irodalom, művészet 1988. JÚLIUS 2. Bán Zsuzsa: Ha már ennyi időnk O van a vonatindulásig, megmutatom neked a szülővárosomat — mondta újdonsült férjének az asszony, és elindultak kézen fogva egyik utcán a főtér felé. Nem voltak már egészen fiatalok, sok szenvedés, csalódás után találtak egymásra, és sok mindent kellett elmesélniük. Lépkedtek egymás mellett, és az asszony visz- szaemlékezett fiatal lánykorára, amikor még ebben a városban élt. Minden ház ismerős volt, s az emberek, akik kinézegettek a vasárnapi utcáFa az ablakokból, szintén. Pedig az a pizsamás öreg bácsi, aki párnát is rakott a könyöke alá, és egy cigarettát szíva merengett le a városra, nem lehetett ugyanaz, akire lánykorából emlékezett. Az a valamikori pizsamás öreg régen a temetőben lehet már. De olyan csalóka az emlékezés! A gyerekkocsit toló fiatalasszony gyerek lehetett még, most mégis úgy tűnt, hogy akkoriban is látni szokta errefelé, amikor itt élt. Vannak régi házak, melyek azóta is ugyanolyan roskatagok. Csoda, hogy nem dőltek össze még. Hiszen lánykorában is csak a szentlélek tartotta lábon őket. Vakolatuk málladozik, talán nem is jobban, mint régen, az ablakokon függönyök, tehát laknak bennük, s nyilván ugyanazok a családok. Minden városnak van egy úgynevezett főtere, amelyre büszkék az ottani lakosok. Hát így ennek is. Valamikor árnyas park állt a közepén, körülötte körforgalomban közlekedtek a járművek. A park olyan volt az emeletes, régi házak között, mint egy oázis, nyugalmas sziget. Nyugdíjasok jártak ki ide sakkozni, beszélgetni, szerelmespárok adtak itt egymásnak randevút, és alkonyatkor néhány csókot is. Kisgyerekek játszottak a park kavicsos útjain, míg fiatal anyjuk büszkén és fontoskodva recepteket és kötésmintákat beszélt meg hasonló fiatal anyákkal. Amikor a főtérre kiértek, a hideg futott végig az asszony hátán. Körben a házak rikító színekre festve, mintha valaki megbolondult volna, és egy éjszaka, míg senki nem látta, odafestette volna bomlott agya színeit. Pedig nyilván sok tanácsülés előzte meg a házak felújítását, tatarozását, tervezett színeit. S egy egész város szenved és szégyenkezik aztán miatta. Vad. eltúlzott, csiricsáré színek. Pironkodva állnak a régi szép házak ezekben a bohócruhákban. — Hát... — kezdte az asszony, de elakadt a lélegzete — ez volt a főtér. De amikor itt laktam, nem ilyen volt. A házak... A házaknak méltóságteljesebb színe volt, és sokkal szebbek voltak úgy. És a park... Park nincs. Egy nagy térség, amit állítólag sétálótérnek készítettek el, egy puszta betontérség, padokkal szeszélyes „művészi” összevisszaságban. Itt-ott egy-egy betonteknő- beültetett virágokkal, növényekkel, és ujjnyi vékony törzsű fácskák, melyek egyelőre rosszul érzik magukat itt. A régi park, az árnyas, nyugodalmas sziget a város közepén, eltűnt. S a tér kihalt. Üresen ásítoz- nak a tűző nap alatt a rendetlenül szétszórt padok, nincs, akinek kedve lenne leülni rájuk. Hiszen ha megtenné, ő lenne az egész látnivaló — bokrok és fák híján — a főtéren. S kinek lenne kedve ott ücsörögni a napsütésben átforrósodott padokon? S miért? Hogy gyönyörködjön a rikítóra festett öreg házak szégyenében? Volt a közelben egy cukrászda, ahol igen jó fagyit lehetett kapni, az asszony emlékezett, hogy a régi parkban szokták elnyalogatni annakidején. Most úgy megzavarodott, hogy hirtelenjében azt sem tudta volna megmondani, merre is van az a cukrászda. — Ö, menjünk innen! — sóhajtott szomorúan, és a férfi arcán is csalódás borongott a főtér látványától. Egy másik úton indultak vissza az állomás felé, az az utca volt régen a korzó, a vasárnapi sétáló utca. Eltekintve attól, hogy az úttestet végig feltörték, a házak és a kirakatok azért a régiek voltak. A levegő is frissebb volt valahogyan, és itt jobb kedvre derültek. — Régen — mondta az asszony —, lánykoromban itt sétált vasárnap szinte az egész város, családok, gyerekekkel, szépen kiöltözve, lányok, egymásba karolva, és fiúk, akik szerettek volna megismerkedni velük. Akkoriban volt divat a bő nyári szoknya, a kike- iményített alsószoknyákkal. Volt egy széles, piros övem, és színes nyári blúzaim. Hosszú, szőke hajam volt, és vasárnaponként olyan boldogan sétáltam itt. Fiatal voltam, azt hittem, enyém a világ. Fiatal voltam és csinos, hiszen láthattad a fényképeimen. — Te most is szép vagy — szorította meg a férfi a kezét, és belenézett az asszony zöldesbarna, csillogó szemébe. Az asszony hálásan mosolygott vissza rá, és a férfihez igazította lépteit. — Ha az ember élete olyan lenne, mint egy könyv, amelyben visszalapozhatnánk, ha kedvünk lenne hozzá! — mondta sóvárogva. — Visszalapoznál most? — kérdezte a férje. — Igen, a te kedvedért, hogy megmutassam, milyenek is voltak azok a régi, nyári vasárnapok, amikor itt sétáltam én is. Szeretném, ha láthatnád, mennyi hit, bizalom volt bennem akkor, amikor fiatal voltam, s azt hittem, enyém a világ .. . Váratlanul történt, hogy hirtelen megelevenedett az utca. ők megálltak egy kapualjba kicsit behúzódva, az asszony úgy érezte, varázslat történik vele. A hosszában végig feltört úttest elsimult, nyoma sem volt rajta a földhányásoknak és a piroscsíkos korlátoknak. Vasárnapi tömeg hömpölygött előttük, a hatvanas évek ruháiban. Házaspárok, egymásba karolva, ilyent mostanában ritkán látni. Gyerekek, ünnepi ruhában, fagylaltot nyalogatva, a maiaknál sokkal f fegyelmezettebb és nyugodtabb gyerekek. És fiatalok. Lányok, bő, színes szoknyákban, a nyakukban többszörösen megtekert színes gyöngysorokkal. És fiúk. Rövidujjú nyári ingekben, lebarnultan, rövidre nyírt hajjal. Csapatosan sétáltak a lányok után. Egy csapatban három lány közeledett, középen egy szőke, hosz- szúhajú. A többi lánynak akkor divatos dauerolt, rövid haja volt, egyedül őneki volt sima, derékig érő haja. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de amikor odaértek hozzájuk, a lány csengő hangon felnevetett. A nap belesütött zöldesbarna, szép szemébe, és a nevetése olyan ragadós volt, hogy az asszony és a férje is elmosolyodott. A következő pillanatban azonban már könny felhőzte az asz- szony szemét. Mert találkozott valamikori fiatal arcával, a lánnyal, aki valaha volt. Találkozott régi hitével, gyanútlanságával^ régen elszállt nyár levegője burkolta körül, mint egy simogatás. Még utánanézett a három lánynak, még látta középen a könnyű léptű, virágosszoknyás szőkehajút, aztán hirtelen, mintha hűvös szél támadt volna fel, megborzongott. Az úttestet látta meg feltört, mély sebével, a piroscsíkos táblákkal, csúnya földhányásokkal. Egy lélek nem sétálhatott azon. Ki tudja, talán csak egy pillanat volt, egy pillanatnyi szédület az egész. Ott álltak egymás kezét fogva a régi sétáló utcában, kirakatok sora előtt, ő és a férje. — Nem tudom... — mondta kiszáradt torokkal az asszony —, valami történt velem az előbb ... — Igen — felelte a férfi, és furcsa volt a hangja. — Képzeld el, egy pillanatra olyan lett minden, mint régen, ahogyan meséltem — mondta az asszony lehajtott fejjel —, azt hittem, látom azokat a régi embereket, azt a régi vasárnapot. Itt sétáltak, és ... és magamat is láttam. — Két lány között mentél, hosszú, szőke hajad volt, és amikor ideértetek, felnevettél... — Hogyan? Te is láttad? — Láttam — mondta a férfi —, széles, piros öv volt a derekadon, és a szemed ugyanolyan volt, mint most. — De hát ez... ez lehetetlen — suttogta az asszony —. — Hiszen csak meséltem róla, és azt hittem, egy pillanatra újra látom is. De hogy te ugyanazt.. . — Nem érdemes ezen tűnődni, kedvesem. Ilyesmi megtörténhet. Hiszen annyira szeretlek, és én is annyira szerettem volna elképzelni, milyen voltál lánykorodban, amikor még nem ismertelek. Elindultak vissza, az állomás felé. Sok minden kötötte öSsze őket eddig is, de most valahogy még erősebbé vált a kapocs. Tudták, hogy erről többet nem beszélnek, de emlékezetükben mindörökre ottmarad. Az asszonynak eszébe eszébe jutott, azt mondta, bárcsak olyan lenne az élet, mint egy könyv, melybe akármikor visszalapozhatnak. És eszébe jutott sok szép nyári nap, amikor kint olvasott a kertben. Ha eltűnődött valamin, a szél játékosan felborzolta a lapokat, visszalapozott, mintha kíváncsi lett volna valamire. Vajon ez a nyári nap most, ez a szél is, ezt tette most vele? Veszel! Lajos: Dal szárnyán. Bényei József: Nappal jön Verdes az idő szárnya takarj be éjszakára asszonyi melegeddel őriző két szemeddel Takarj be pirkadásig nappal jön napra másik s félelmeim fakadnak sugarában a napnak takarj hát egész napra szükségem van hajadra estéiig a szemedre asszonyi melegedre Kulcsár Tibor: 9 újrakezdem hát a tavasszal újrakezdem hát a tavasszal régi csatámat a szavakkal mit abbahagytam gyáván resten ott folytatom ahol elkezdtem mint ahogy a barackfa ága újult hittel borul virágba nem gondolt tavaly lehullt lombra új gyümölcsöt hozni a gondja úgy jövök most új dallal én is — nemcsak magamért értük szólok kikbe száz gyökérrel fogódzók akik meghallják akik értik kiknek a szó nem puszta játék akik tudják 'ránk itt mi vár még akik hiszik, hogy kell a szó még rügyek szerelmek forradalmak szép évszaka te segíts engem hogy kimondjam hogy megkeressem azt ami fáj azt ami éget amitől féltek minden népet legjobban mégis csak a fajtám kimondjam úgy ahogy akarnám kimondjam azt is ami biztat reményeinket álmainkat hogy aki megért mellém álljon aki keres az rám találjon P s akit szeretek legyen társam e tavaszra váró világban Pelle János: Eg/ halálra ítélt füzet vallomása 1951 januárjában születtem, a fűzfői papírgyáriban. Szüléimét nem ismertem, de állítólag egy daliás nyárfa teste lakozik bennem, attól sárgultak meg a lapjaim. A borítóm valaha kék volt, de az évek múlásával az is megfakult, alig lehet 'kibetűzni a hátamra nyomott feliratot: „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét vé- ded!” Raktárakban hevertem, aztán' egy józsefvárosi ÁPISZ-bolt polcára kerültem, kék papírkötegek és címkék társaságába. Szeptemberben özvegy Kápolnai Ferencné vett meg a fiának, aki akkor töltötte be a hatodik életévét. Meg voltam győződve róla, hogy egy gyerek írja majd lapjaimra a leckéit, s ugyanúgy végzem, mint a társaim: a következő télen gyújtást csinálnak belőlem, s eltüzelnek egy kályhában. Nem így történt: a véletlen kegyéből matuzsálemi kort éltem meg. A tois Kápolnai felém se nézett, mert eggyel több füzetet vétetett a mamájával, mint ameny- nyire szüksége volt az ábécé gyakorlásához. így aztán özvegy Kápolnainé vett gondozásba, s elrakott a kombinált szekrénybe, a törülközők alá. Kellemes, száraz he- helyem volt, azt hittem, itt kihúzhatom a következő tanév kezdetéig, s megláthatom, mennyire haladt előre a kis Kápolnai a szépírásban. De ezúttal is csalódtam, mert özvegy Kápolnainé egy téli estén, amikor a fia már aludt, váratlanul elővett, és az asztalra fektetett. Egy fényképekkel teli kartondobozt tett mellém, akit eddig még sohasem láttam, mert a fiókban lakott, a kis Ferenc kinőtt ci- pőcskéivel együtt. Az asszony fö- lém hajolt, s szálkás betűivel felírta első lapomra azt, hogy FÉNYKÉPALBUM. Utána pedig hosszú töprengés után papírra vetette, miért látta szükségét annak, hogy ilyen szokatlan irányt adjon sorsom alakulásának. „Hétéves lett az én kis Ferikém. A háború végén született, az apja nem láthatta meg őt, mert özvegyen hagyott. Tőle csak néhány tábori lap maradt. Még az esküvőnkről sem készült fénykép. Ezért 'határoztam el, hogy megkérem a szomszédot, minél többször fényképezze le Ferikét. De már alig emlékszem, hogy mikor és hol készültek a képek, ezért beleragasztom őket ebbe a füzetbe, hogy el ne felejtsem. Nézegesse ezt a füzetet az én kis Ferikém, ha majd én nem leszek, és jusson eszébe, hogy mennyire szerette őt az anyukája.” Amíg özvegy Kápolnainé kiment a konyhába, hogy megkeresse a halenyvet, körülnéztem a szobában. mert még sosem volt időm alaposan szemügyre venni. A sarokban, a kályha mellett a kis Feri aludt, fölötte szentkép lógott. Krisztus az Olajfák hegyén. Láttam egy kétszemélyes ágyat, két széket és egy éjjeliszekrényt, mindegyikük kopott és szegényes volt. Később a konyhában is jártam, de az sem volt különb: a szekrény oldala lepattogzott a kis Feri rúgásaitól, s a függöny is megfakult a sok mosástól. A lakásban volt még egy másik, kisebb szoba is, de abban egy albérlő lakott, ezért oda sosem kerültem. Az első kép, amit az asszony belém ragasztott, újszülött korában ábrázolta Ferikét. Azt írta alá, hogy: „Háromhetes a kisfiam. Született 1945. február 23-án, két kiló hatvan deka súllyal. Istenem, tartsd meg őt sokáig!” A többi fotón látni lehetett, miként állt föl meg indult el a gyerek, s mindegyik alá valami hasonló szöveg került. özvegy Kápolnainé késő estig bíbelődött velem, s elégedetten tett el a törülközők alá. Tudtam, hogy ezután úgy vigyáz rám, mint a szeme fényére. Vártam, hogy újra elővegyen, de vagy fél évig békében hagyott. Ezalatt jól megnéztem a képeket. Az egyiken Kápolnainé kalauz- egyenruhában állt, karján Ferike, körülötte a remiz dolgozói. Látszott, hogy valami jeles alkalommal vitte be a gyereket a munkahelyére. A civilbe öltözött kollégái ünneplőt viseltek. Talán május elsejei felvonulásra indultak. őszintén szólva nem csodálkoztam azon, hogy az asszony csak néhanap vett elő. Rengeteget dolgozott, hol hajnalban, hol délután indult szolgálatba, de az is előfordult, hogy éjszakai műszakot vállalt. Ferike napközibe járt, de anyjának így is temérdek gondja volt vele, mert örökösen betegeskedett. Ilyenkor egy házban lakó asszonynak kellett könyörögnie, hogy vigyázzon rá. Könyvlapok Veszel! Lajos: Ágak-bogak
