Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
1988. JÚNIUS 25. Irodalom, művészet Czigány György: Reflexió Voltál-e valaha? — holott a veled-lélegző jegenyék itt élnek veled-egy biztos mozdulatban, csak én csodálkozom a Vérmezőn: virulása telhetetlen; ragyog s ragyogtat a természet önzése tehetetlenül — mi részlete vagyunk, észrevétlen pillanat; mégsincs más öröm: elmondani valakinek — tudjuk, valakit meghallgatni, aki tudja. Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap Lement a nap. De nem. Még látható. Csak voltaképpen ment le, még az égbolt tenyéröblében tartja ezt a másik, megtévesztésig hasonló napot, akár egy homokóra felső üvegcsészéjét, melyből már kipergett a voltaképpeni. És lent a lámpák csattogásai a drótkötélen imbolyogva, a huzalok e természeti hangja, mit nem vezérel más, csupán a szél. Ezek már más beszédek, ezek az önmaguk mögé lecsúszó helyettesítések, a vissza~vissza integettetések, ezekkel már sietni kell. Lassan szaporodtak a lapjaimon . a képek és a bejegyzések, özvegy Kápolnainé képet szerzett Ferike úttörőtáborozásáról, első áldozásáról ,sőt még az igazolványképeit is a lapjaimra ragasztotta, ó mindig a háttérben maradt, s ahogy a fia nőtt és erősödött, ő úgy fogyott és száradt össze. Röpült a? idő. Hirtelen azt vettem észre, hogy Frike katonasapkát visel, s a csapatzászló szegélyét fogva, ostobán bámul a lencsébe. Talán már arra a lányra gondolt, aki az esküvői képen tűnt fel. Ezt a szőke, kifestett teremtést Kápolnai Ferenc valahol az Alföldön ismerte meg, mert közben buszsofőr lett belőle, és az országot járta. Szép kis gazdaságot, jókora házat kapott hozományul, a templomból jövet sugárzott róla az elégedettség. özvegy Kápolnainé eleinte gyakran utazott le hozzájuk látogatóba, aztán valahogy elmaradt tőlük. Az unokáiról készült felvételeket még belém ragasztotta, de alig lapozta fel. Csak Ferike gyerekkori képeit nézegette. Régen nyugdíjas volt már, s hogy megéljen, valahogy, eltartókat hozott az elköltözött albérlő helyére a kis szobába. Az utóbbi időben napjában többször is elővett, a konyhába is kivitt, így aztán nem csoda, hogy egy kis zsírfolt esett a borítómon. Ezt egy csöppet sem bántam, de azt nem szerettem amikor özvegy Kápolnámé az eltartóinak is mutogatott. Ez a fiatal pár egy gyereket is hozott magával, olyan hétévesfélét. Nem szokásom hallgatózni, de egyszer megütötte a fülem, hogy az öregasszony halálát kívánják, vagy legalábbis azt, hogy lakjon a kisebbik szobában, mivelhogy a második gyereket várják. Kápolnainé sírt egy sort, mikor megmondták neki, hogy az asszony terhes. Bezárkózott, és újra elővett, hogy vigaszt merítsen belőlem. Már éppen rászánta magát, hogy helyet cserél a fiatalokkal, mikor tüdőgyulladással ágynak dőlt. Az a szomszédasszony táviratozott Ferikének, aki annak idején rá vigyázott. özvegy Kápolnainé hetvenöt éves karában halt meg. A fia a» halálos ágytól egyenesen a lakásba jött, hogy felmérje az örökséget, összevesztek az eltartóval, mert valami ezüst cigarettatárcát keresett rajta, ami valaha az apjáé volt. Ami engem illet, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ezt a tárcát a lakásban. De Kápolnai Ferenc, aki nyomokban emlékeztetett már csak a hajdani Ferikére, mindenképpen ragaszkodott a tárcához, „nem annyira az értéke miatt, hanem mert családi emlék volt.” Erre az eltartó elővett engem, s lecsapott az asztalra. „Ha minden- árom emléket akar, hát itt van ez!” Eddig még sohasem bántak velem ilyen durván. De ez semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett. Kápolnai Ferenc megragadott, s egy rántással széjjeltépett. A sarokba vágott, majd szitkozódva kifordult az ajtón. Több mint egy napja haldoklók már itt, a kidobásra szánt újságok és csomagolópapír között. Halálos sebet kaptam, csak annak örülök, hogy valami csoda folytán a fényképeknek nem esett bajuk. De tudom, ők sem kerülhetik el a sorsukat, s csak azért fohászkodom, hogy fájdalommentes haláluk legyen. Attól félek, hogy ürülékkel borítva, vizeletben ázva lehelem ki a lelkem. Füst és hamu szeretnék lenni. Talán felkap egy kóbor szélroham, egy ember szemébe sodor, és kipréselhetek belőle egy könnycseppet. N incs még öt óra, amikor baritonos ultrahangján megszólal a kaputelefon. A Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a nap. Mit mondjak, nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplélek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagy elmenni trógerolni. No de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésére alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó, bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez szerintem magánügy, el kell ismernem, beletrafált. Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szarrágók közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcénkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nyugvó kezük, benyúlni a stoppqs lányok szoknyája alá, miközben fapofával bámulják az utat, és csonkig ég szájukban a magyar Marlboro. Az igazságos Mátyásról elnevezett kacskaringós szerpentinen autózunk, s a Tulaj egyre jobban lelombozódik, mert nem veszem a lapot, nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idiótasá- gokon, amiket szórakoztatásomra talál ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egészet... Villaként „előadott”, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célszerűtlenség házikápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP- Mammon hitel- és kölcsönlevelek- kel kitapétázott oltárt is. Jól tudom persze, hogy panelben felnevelt irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak vissza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam, maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosóhosszúságú vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen kinézetű alakokat. Akkor még igyekeztem megérteni, ezeket a gyes-es, vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két csemetéjükkel lakták be a családfő esti hazatértéig a hat-nyolc szobás minikastélyokat. Mostanára csak irigységem maradt. Mire mindezt végiggondolom, mert hogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy" a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik éjszakai nyugalmuk felől. A csomagtartóból zöld, csatos üveg kerül elő, a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még csak fél hat, „egy kis kaparós reggeli beöntésre” kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott, mint az később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt hozzám hasonló culágernek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt, szóval a katonai zsávolyos és az Adidas-me- legítős érettebb korú fiatalemberek, nos ők is tulajdonosai az épülő társasháznak. Tódor János: hogy mit csináljon a tulaj a borával, majd köp egyet. — Rühellem az ilyen kicsinyes jenkiket — dörmögi. — A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok. aztán fájront... A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás arcú Pista — köztünk a legidősebb: túl az ötvenen — maga a megtestesült nyugalom vagy fásultság, sarus Rákosrendezőn. A megátalkodott vasutasok kitartása szól belőle: — Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk a keserűségünket. Alkalmi munka Persze, ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos beszédmódjukból, alkalmazotti kézszorításukból (mindketten állami hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abból a sürgető igyekezetből, ahogy a „beöntés” után rögvest munkához is láttak. Én nem kapkodok, tudom, hosz- szú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánl- gatja a mesternek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast „valódi” nyúlból. A kőművesek fintorognak, úgy látszik még ennél is bővebb az üzemi konyha válaszétka. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is „hogy ne okozzunk gondot a mamának”, a többség győz, és a vadas ugrik. Benne járunk már a hatban amikor megérkeznek sorstársaim, öten vannak, hárman a budai „rabszolgapiacról”, vagyis a Moszkva térről, ketten pedig egy közeli munkásszállásról. Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük. Unalmas, egyhangú meló, de legalább nem fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat. Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészített műanyag-marmonkannából közbe-közbe a két kistulaj töltögeti a borti A kőműveseknek. Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épp hogy csak odapillantanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak. Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens. káromkodik egy cifrát, belefoglalva. — Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen. sóherokkal még sehol sem találkoztam — fejti ki véleményét a tetovált karú Laci, akivel én is — aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok — egyetértek abban, hogy „itt kell ezeket hagyni a francba”. Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a Faházba megy a csapat. — Egyelőre... — teszi hozzá a csupaizom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imiével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a tüdőszanatóriumot. Laci és Imre kihozzák az első kört, .sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla. Béla nem szűnik meg háborog- ni. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejteni engedi, hogy volt már alkalma négy örökösnek tűnő fal között is eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől. — Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pedig lassan felépül a kacsalábon forgó palotájuk, hogy a melós is ember... — kezdi újra, mindenekelőtt fejben huszonegyez- tünk, és lemosta a társaságot. Mire visszaérünk, javában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek, a Tulaj a Lada csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porcelán eszcájg, jégtől párás kőbányais üvegek, meg amit akartok... A Tulaj, mint valami kiérdemesült főpincér örül a teli 'szájú csámcsogásnak. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek-e esetleg én is. Köszönettel elhárítom: már nem vagyok éhes. E ngedünk Pista bölcsességének, igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk. Ugrik a pénz, meg aztán mi a fenét lehet kezdeni egy félbevágott nappal? Keverjük és hordjuk a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok elfordítják a fejüket, ha valamelyikőnk a marmonkannához indul. — Látjátok, gyerekek a türelem lóvét terem — mosolyog tiszteletbeli brigadérosunk, Pista, amikor atyai igazságossággal, osztja szét köztünk a megszolgált summát. — Teszek én az ilyen türelemre — füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, a meg nem alkuvó, de most senki sem figyel a szavára. Pákolitz István: Várakozás Hátamegett kicsit megmosolyogják a köpcös ópapa-jelöltet, ki a várakozás rügyező napjaiban minden érzékszervét mozgósítja: virágbaborult almafákat nézdegél, Zsonduló méhek muzsikájára fülel, emberszabásúbb holnapot szimatol, elbóbiskolva rózsatestű kisdedet simogat, leány- és fiúneveket ízlelget - rejtezkedö hatodik érzékével napra-nap módosítja a dátumokat, jósolgatva a várvavárt Érkező eljövetelét. I Barka Ferenc: Csendélet Összeállította: Rékasy Ildikó Mezei István: Falurészlet
