Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
8 Irodalom, művészet 1988. JÚNIUS 11. Csorba Győző: Gonoszkodik a test Gonoszkodik a vén test: handabandáival szemem fülem figyelmét magára kanyaritja óránkint és naponkint tesz fel kérdéseket az okot és a célt és az értelmet kutatja gonoszkodik a vén test: pórázra vett kutyák falkáját hajkurássza gondolataim körbe növök egyrlényegessé ki tengely és közép és csúcs éá mag s egyéb mást bagatellizálok négymillíárddal együtt rám is kiosztatott e szörnyű csoda-század szégyene dicsősége egyetlen rögdarabról se mondhatok le még élek: birtokolnom kell az egész világot egyetlen rögdarabról se mondhatok le még élek: mind a világért rajtam a felelősség mi történik a földben a vizek mélyein a föld alatt s mi az elérhető egekben erősen érdekeljen és szóljak is bele (cipőm ruhám ügyébe legbenső dolgaimba) gonoszkodik a vén test: nyűgös kényes hiú szeretne bőröm börtön-falaiba bezárni C de régi jó szokása szerint nem tűri a lélek s nagy mozdulással ki-kivág tömlöcéből Illés Endre: Az álom játékai A ■■■I ház legrejtettebb zuga az istálló mögötti kis- kamra volt. Az általam ismert világ félelemkeltő sötétbugyra. Oda nem láttam senkit belépni, magam meg sem kíséreltem, hogy bejussak. Mesélték, én nem emlékezhettem rá, hogy két évvel ezelőtt még világos és szellős hely volt, mert a hátsó kertre, kalandozásaink, végső határa felé nézett egyetlen ablaka.. De az ablakot be- deszkázták, és mióta az istálló üresen állt, mióta az udvaron nem cammognak a nagy muralovak, azóta átvette a kamra szerepét, abból pedig lomtár lett, ahová a ház népe elfelejteni való álmait hordja. A kétségbeesés vitt be az ajtaján. El voltam keseredve nagyon, mert az ebéd óta tartó bújócskában még egyszer sem sikerült úgy elrejtőznöm, hogy fel ne fedeztek volna. Én voltam legtöbbször a hunyó, vagyis engem találtak meg leggyakrabban elsőnek. A Szabó gyerekek már nevettek rajtam, Mariska pedig nem akart velem együtt bújni. Ez fájt legjobban. A bizalom hiánya, a ki nem mondott, de megmutatott gyanakvás, amely teljes valómra vonatkozott: velem nem érdemes közösen kezdeni, mert túlságosan ügyetlen vagyok, s aki velem tart. az ráfizet. Ezt fejezte ki Mariska szeme, és a Szabó gyerekek ismétlődő röhögése bizonyította, hogy igaza van. A délután folyamán kipróbáltam minden ismert rejltekhelyet: bújtam a nagy eperfa mögé, fölmásztam a góréba. letakartam magam lópokróccal a hét éve nem használt abrakoltatóban, becsusszan- tam a kutyaólba, elmentem a kert végébe álló régi szalmakazal tyúktollas alagútjainak legvégére is. Mégis megtaláltak. Mintha nem lenne hely a világon, ahová nem látnának be a keresők. így kerültem a kiskamrába. Mikor becsaptam magam mögött az ajtaját, nem láttam semmit. Kinn ragyogott a nap. ide csak néhány résen át szűrődött be fény. Először csak a port éreztem meg, amit az ajtónyitás kavart. Aprószemű, finom és selymes tapintású por volt, állandóan tüsszentésre ingerelt, de rettenetesen szégyel- tem volna ha ismét felfedeznek. A szabó fiúk röhögésére gondoltam, Mariska szemére, és behunyt szemmel, mozdulatlan testtel vártam, hogy elüljön a por. visszanyerjem látásomat. A kamra telistele volt régi holmival. Minden tárgyat, amely annyira a házbeliek szívéhez nőtt, hogy sajnáltak eldobni, használni meg már nem lehetett, tehát hihetetlen mennyiségű kacatot zsúfoltak ide. Középütt apám morzsológépe magasodott mindenek fölé. A szomszéd kováccsal együtt készítette, mindketten hitték, hogy megalapozták sikerüket, mert az önjáró morzsológéppel — ez lett volna a neve — rengeteg pénzt fognak keresni. Még én is reménykedtem, hogy valami hasznom lesz a gépből, pedig alig lehettem négyéves, amikor elkészült. Hónapokig tartó izgalom, mindennapos kopácsolás és szaladgálás kísérte létrejöttét. Azt hiszem, titokban anyám is remélte, ebből lesz valami mert nem emlékszem, hogy valaha is ellene szólt volna a munka által okozott szemétnek, pedig azóta se hallottam, hogy egy jó szót ejtsen apám találmányairól vagy tárgyairól. Az önjáró morzsológép félelmetes látvány volt új korában is. Az átlagos emberi magasságnál nagyobbra sikeredett, kükoricanyelő tölcsére körülbelül két méter magasban me- redezett, de apám és a kovács egybehangzóan állították, hogy ennek pontosan így kell állnia, mert a góré magasságának megfelel, vagyis csak a létra elé kell állni vele, és az ajtónyílásból egyenesen bele lehet hajigálni a csöveket. Gondolom, ez ellen semmiféle kifogás sem merült volna fel. az önjáró morzsológép azonban még egy szépséghibával rendelkezett: sem próbaüzemeléskor, sem a hetekig tartó javítások után Hím volt képes egyetlen csövet sem tisztára morzsolni. Vett le szemeket a csövekről, de sohasem mindet. Ha szűkebbre állították a hengerei közötti nyílást, félig meg is darálta a kukoricát, csövestül, mindenestül, de még akkor is máradt a csődarabkákon szem. Ha tágították, akkor is tele volt sérült, kettéharapott szemmel a kosár. a másikban pedig akkor is sárgállott a csutkák pirosán a kitartóbb kukorica. A kiskamra leggyakoribb látogatója anyám volt. Csorba lábasok és fazekak, lyukas edények, szakadt sziták, nyeleden merítőkanalak, törött köcsögök, fületlen korsók és kancsók, számomra teljesen ismeretlen rendeltetésű háztartási tárgyak tömege torlódott össze a polcokon, lógott a fajon, és hányódott halomba dobálva a sarokban. Mellettük- árválkodott néhány lábatörött szék és a használatlan varrógép, amelyet apám már többször megkísérelt kisajátítani. mert állítólag lábbal hajtott vízipumpát lehetett volna belőle alkotni, de ezt anyám mindahányszor megakadályozta, mert ő még hitt benne, hogy egy igazi mester. de ezt természetesen emelt hangon, különösen hangsúlyozva mondta; egy igazi mester játszva megjavítaná és visszaadná eredeti rendeltetésének. Ha arra várt. hogy ezzel munkára ösztökéli apámat, nagyon téGobby Fehér Gyula: Egyedül vedett. Ha meg mi arra várunk, hogy anyánk által varrott inget vagy nadrágot vegyünk magunkra, akár meztelenül is járhattunk volna. A kamra védtelenül fogadta magába a minden rendszer nélkül beléje hordott tárgyakat, és mindjobban megtelt a sértődöttség és elhagyatottság hangulatával, teljesen átitatódott az elmúlás bizonyosságával. Lekuporodtam és vártam, hogy elüljön az ajtónyílás által felkavart por. Hátam nekivetettem az önjáró morzsológépnek, hősiesen tűrtem, hogy egyet-kettőt taszítson rajtam göcsörtös lábaival, amelyeket önjárásra sohasem használhatott föl, túlságosan nem is mertem mocorogni, egyrészt a kereső miatt, aki már hangosan kurjongatott az udvaron, hogy „látlak, látlak”, pedig még senkit sem pillantott meg. csak riasztotta a bú- vókat, mint a kuvik a lombokba húzódott madarakat, másrészt meg féltettem a lábaimat, hiszen itt minden lépésnél nekiütközhettem az éles szélű törött edényeknek vagy a rájuk vetett fűrésznek. Csöndben tűrtem hát a morzsológép dörzsölést, és a szemem lassan hozzá is szokott a homályhoz. Kinn már megtörtént az első „leütés”, hallottam amint a hunyó és a fölfedezett versenyt futnak,' hiszen a h”nyó csak akkor váltja ki magát, ha a helyénél elsőként csap a falra. A kurjongatásából tudtam, hogy ez meg is történt, de nem mozdultam, diadalt akartam aratni, megmutatni az egész bámuló társaságnak hogy engem nem képesek megtalálni. Mind jobban meggyőződhettem róla, hogy- valóban nem képesek, mert múlt az idő, s a csöndben virrasztó tárgyak között gubbasztva hallottam azt is, hogyan járják körül többször is az udvart engem keresve. Büszkén vigyorogtam halva kiáltozásukat, s elképzeltem, hogy Mariska milyen arcot vág, mert nyilvánvalóan bebizonyítottam ügyességemet. Tulajdonképpen már akár elő is jöhettem volna, de amilyen fájdalmat okoztak nekem, mikor lebecsülték képességeimet, olyan gondot akartam én okozni nekik, hadd keressenek, hadd kérdezgessék egymástól, vajon hova tűnhettem. Valóban kerestek, a Szabók vezették a műveletet, éles hangjukon vezényszavakat rikoltottak, hol az utca felé, az első, vagy ahogy mi neveztük: a tLszta udvarra, hol pedig hátra, a második, vagyis a gazdasági udvarra terelték a keresőket. A hangok vidáman csengtek. Az egész társaság élvezte a keresést. Most rólam volt szó, a nevemet kiáltozták is, először csak a hunyó: „gyere elő, megadom magamat, hallod, gyere elő”, ezt a refrént ismételgette de utána az egész csoport átvette tőle a szöveget, még a Szabók hangját is vi- íágotean hallottam: „gyere elő, vége a játéknak”, kiabálta Misa, a nagyobik. Nevetni se mertem nehogy megzavarjam a kamra csöndjét, csak vigyorogtam, és éreztem, hogy ez az én percem, most mindenkinek én vagyok fontos, még Mariskának is. Aztán a kert felé távolodtak a hangok, és én boldogan dőltem neki az önjáró morzsológép görbe lábának, mintegy föllélegezve, most lesz néhány percem, amíg visszatérnek, amíg belátják, hogy nem vagyok a kert fái mögött se, a lombok között se, tehát nem szegtem meg a megbeszélt búvási határokat. Nagy szégyen lett volna, ha a kertben találnak, hiszen minden játék előtt pontosan rögzített szabályokat fogadtunk el, amelyek meghatározták azt is, hol a játék határa, hiszen ha nincs előre eldöntve, akkor a bú- vók akár a mezőkre is kimehettek volna, tehát a keresőnek semmilyen esélye nem lett volna. De én itt voltam, a kamrában, vagyis a megadott határok között. Hangtalanul kuncogtam ezen, mert behallatszott, hogy valamin veszekszik a társaság. Biztosan rólam volt szó, de már a kert fái között mászkáltak, nem értettem minden szót. Aztán csönd lett. Olyan hirtelen, mintha elvágták volna a beszélgetést. Füleltem, de nem hallottam semmit. Gondoltam, taktikát változtattak. Most hang nélkül akarnak meglepni, lopakodnak fától fáig, búvóhelytől búvóhelyig. Sokáig vártam, hogy meghallom lopakodó lépteiKet, óvatos mocorgásukat, mikor elhaladnak az ajtó előtt. Ügy terveztem, megvárom, amíg elhaladnak, s hátulról lepem meg őket, hogy ne is lássák, honnan léptem elő, merre bújtam. A kiskamra máskor is jő szolgálatot tehet, amíg föl nem fedezik, hogy alkalmas búvóhely. Addig csak az enyém, más nem is tud majd róla, ajtaját meg sem nyitja. De hiába várakoztam, csak a tyúkok kúráltak az udvaron, egyszer a kutya is ugatott, de fölöslegesen dobbant meg a szívem, egy szekér zörgött végig az utcán, azt fogta. Semmi sem moccant A réseken már nem aranylott be a napsugár, ahogy múlt az idő, erősödött a homály a kamrában. A szemem már hozzászokott a sötéthez, de lassan minden fény kihunyt. A tárgyak tömege növekedett. Rá kellett jönnöm, hogy a többiek már régen elfelejtettek, abbahagyták a keresésemet, nem is törődtek velem. Biztos voltam benne, hogy a Szabó gyerekek indítványoztak más játékot. Kicsalták a többieket a kertbe, majd a kerítésen át a másik utcába, és ott elterelték' a figyelmüket az újonnan ajánlott játékkal. De miképpen feledkezhettek meg rólam? Százszor is végiggondoltam: én soha nem hagytam volna, hogy Mariska vagy a többiek játék közben eltűnjenek. Még a Szabó gyerekeket se hagytam volna. Kötelességük lett volna lánmát csapni, szólni a felnőtteknek, kiabálni a szüleimnek. Elszöktek tőlem. Becsaptak engem. Ügy tört rám az egyedüllét, mint egy hatalmas fekete hullám. Már a kezemet sem láttam a sötétben. Féltem megmoccanni. Ügy dobtak oda az elhagyott és hasznavehetetlen tárgyak közé, mintha én is közéjük tartoznék. Mint egy alkalmatlan holmi. Éreztem, hogy a sötétben gúnyosan figyelnek az elhajított tárgyak, amelyeket emberi kéz hozott létre, de emberi kéz csorbított meg, tört el, koptatott és használt, sértett és ütött, és emberi kéz hajított halomba, mert nem volt hajlandó javítani és ápolni, használni és simogatni, mert árvaságra ítélte őket. A társtalanság és a kirekesztettség áradt felém ezekből a sötétbe olvadó tárgyakból, hogy többszörösére növelje saját . társ- talanságomat a kirekesztettségemet. HHHHH iközben rémülten és mozdulatlanul ültem a sötétben, nehogy mocorgásommal magamra haragítsam a mind jobban fölém magasodó világot, be kellett látnom, hogy eljutottam az egyedülvalóság végső tornácára, ahonnan nincs kiút. Ez volt udvarunk legmélyebb gödre, a mindkét végén csukott Nagy Kanyon, amely tehetetlenül ütközött a vak deszkák kerítésébe, a világ utolsó falába. Minden kisgyerek két világban él, a valóságban és az álomban. Geológiai vonulatként lassan gyúródik fel bennük az a vízválasztó, mely két tartományra osztjá az életünket: a rebbenékeny titkokra és a lefelé húzó, súlyokat ismerő, földi létezésre. Hadd írjak le egy bűbájos lélektani kísérletet a gyerekek álmairól. A négyéves kisgyerektől azt kérdezi a vizsgálódó orvos: «— Ha anyukád a szobában van, ő is látja az álmodat? — Igen. — És ha én lennék a szobádban, én is látnám? — Te is. — Miért látnám? — Mert ott van. Az ötéves gyerek felelete: — Az álom a takaróm alatt van. Oda bújt. A hatévestől kérdezik: —• Mikor álmodsz, hol van az álmod? — Előttem. — És ha anyukád bent van a szobában, ő is látja az álmodat? — Nem, ő nem láthatja. — Miért? — Nem tudom. A nyolcéves magyarázata: — A szememben van az álom, azért nem láthatja senki. A kilencéves: — A fejemben van, csak én láthatom. Századunk nagy gyermekpszichológusa, a svájci Jean Piaget, a genfi egyetem és a párizsi Sorbonne professzora, száz meg száz hasonló, megejtő, titkokat fellebentő „mikrofelvételt” írt le könyveiben. Azokat a kedves, bátortalan botladozásokat figyelte, hogyan ölt testet egy kisgyerek szürke agy- sejtjeiben egy-egy fogalom, olyan rejtélyes fogalmak is, mint az álom. Majd tovább figyelte őket, amikor a kisgyerekekből nagyobb gyerek lesz, hogyan húzódnak visz- sza önmagukba, mert egyre jobban érzékelik a körülöttük felépülő valóságos, idegen világot. (Az
