Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. JÚNIUS 11. Irodalom, művészet 9 Tornai József: Hold, holdfény, holdfényem így lettél holdfény hirtelenKövekkel a szíveden, a váltadon belevetetted magad a sodrásba. Akkor jött föl a hold. * Egy áradat lett az ég meg a víz: lüktető, megsimítható ragyogás. Könnyű nekem. Állok a magasparton, lekiáltok: hold, holdfény, holdfényem, látok, látlak, hív a szemem, nem zuhanok az üvöltő forgásba egyedül. Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit Szenti Ernő grafikáiból válogattuk. Dúsa Lajos: Albert Zsuzsa: Tájkép Termel a nyár. Zöld Engem — magamnak köpenyükben Szavaink szalagban hajlonganak a fák, mint őrült az ajtó mögül s a szélben az igyekvő málna rejtekhelyükből kiugranak. pirosra villantja magát. Szeretet tigrise szeretet keselyűje A drót a kerten körbeszalad, ó tiszta víz tüskét vicsorít, megfeszül, hangtalan partok között virító! hisz méhraj üzemel morogva a haszon kasfalán belül. Akinek látsz én az vagyok. Tiltással lényegül a szépség Szemed a tükröm. áruvá, s lelkünk fázni kezd, Ki szebben mutat amíg a nap lila bankóit engem magamnak zsebre vágja a nyári est. azt szeretem. álom a fejemben van, csak én láthatom.) De én nem Piaget tudományáért idéztem meg mikrofelvételeit a gyerekek álmairól — a magam álmát kívánom elmondani. Olaszországból utaztam Bécsbe, kocsin, át Vorarlbergen, át Tirolon, fárasztó, hosszú út volt, előző éjszaka nem aludtam, késő délután értem Bécsbe, itt jó (barátok vártak, estére jegyet szereztek az Operába, Mozartot énekelték, zenélték, a Szöktetés-t. Nagyon fáradt voltam, de Mozartról nem lehetett lemondani. Fáradtságomhoz illő, kellemes jegyet kaptam, egy páholy mély öblét, a második sorban egy párnázott széket. Még éberen, gyönyörködve hall- gattam-hallottam a száguldó nyitányt, a világos C-dur hangzatokat, a törökös zenében megszólaló cintányért, triangulumot, dobot, majd a lány átváltását, a kinyíló sok fényt — halántékomban még doboltak Vorarlberg ijesztő szerpentinjei, Tirol hegyei, mélységek és tünékeny vízesések — s én itt ültem az Operában, a páholy homályában és a zene fényességében —, 'bőrömben a tavaszi út kábulata, szépséges léhelete — eddig a valóság. A zenében villogó fények előtt lehunytam a szemem. Elaludtam. Tudtam, hogy Mozartot hallgatom. Álmomba beszivárgott a zene, átitattak Mozart dallamai. Egy csodálatos, ismeretlen Mozart-ope- rát hallgattam — a Szép Helénát. Az opera — álmomban — azt a titkot közölte velem, hogy Heléna már házassága előtt megszökött hazulról, ez volt az első szökése. Kalandból kalandba keveredett, majd egy török pasa háremébe került. Egy nagy kertben tartották fogva, zord, öreg őrök őrizték. — Fel-felnyitottam a szemem, a zene azon nyomban a szempillámra ereszkedett. Tovább aludtam. — Most már tudom, hogy aludtam, mint Piaget gyerekei a kísérleti mikrofelvételeken. Ültem a páholy mélyén, azt a zenét hallgattam, amit a többiek. Olyan volt az álmom, mint a négyéves gyereké. Megosztottam a világgal. Majd a látvány közelébb jött hozzám, fellépett az emeleti páholy peremére. A hatévestől azt kérdezték: „Hol van az álmod? — előttem.” De ezt az álmot már csak én láttam. Hová bújt szép Helénám? A szemembe, a lehunyt szempillám mögé. S már nemcsak a szememben volt, a tündöklő álom kiterjesztette két szárnyát a fejemben. Csak én láthattam. Helénát egy fiatal férfi ostromolta szökőkútként felszökő áriáépesi, a szerkesztő megkeseredett ember volt. Mint nem egy kollégáját, egykoron őt is irodalmi becsvágy fűtötte, regényeket és színdarabokat szeretett volna írni, hogy a világ elé tárja emelkedett szívét és lelkét. Éveken át alkotott szorgalmasan, de műveit a kiadók és a szerkesztőségek rendre visszaküldték. Tömérdek biztatást és bátorítást kapott, hogy így tovább, írjon csak szorgalmasan; de Lépési, mint szakmabeli, pontosan tudta, hogy a szerkesztők a pokolba kívánják kéziratait. Ráadásul még az a lehetősége sem volt meg, hogy tulajdon kiadójában álljon bosszút elszenvedett sérelmeiért. Azok a szerzők ugyanis, akiknek műveit lektori jelentéseiben diadalmasan ledorongolhatta volna. Lépési kiadójának még a tájára sem mentek, s ha egy anyag az íróasztalára került, annak megjelenését az igazgatóság már jó előre eldöntötte. De ha saját neve alatt nem is publikálhatott, művészi ambíciója előtt mégsem határtalan tér nyílt: mint „kiadói néger” az évek során számos munkásmozgalmi regénynek és emlékiratnak volt a diszkrét társszerzője. Lépési lassan beletörődött, hogy sorsa meg- pecsételtetett, s mint elferdült jellemű mazo-exihibícionista, idővel örömét lelte abban, hogy az ő tolláival mások ékeskednek. Még az is előfordult, hogy egy általa szerkesztett, több kiadást megért emlékiratban az ő kínjában fogant elmeszüleményéi komoly tudományos vitákat váltottak ki; ekkor úgy érezte, hogy már életében halhatatlanná vált. Amikor a hatvanas évek végén Lépési kezébe került a legújabb, rá kiszignált kézirat, szokása szerint először figyelmesen elolvasta a címét és a szerzőjét. Parázsból láng. Dokumentumregény, írta K. J-né. Mielőtt még belemélyedt volna a századunk húszas éveiben játszódó regénybe, a szaklexikon után nyúlt, hogy megismerkedjen K. J. pályafutásával. Megtudta, hogy a szerző férje az illegalitás sötét évei után napfényre lépve több alkalommal is miniszteri tárcát vállalt, s 1959- ben bekövetkezett haláláig számos közéleti tisztséget viselt. Csak ezután kezdte el olvasni a paksa- métát, mely nem volt sem jobb, sem rosszabb annál, amit szerkesztői pályafutása alatt megismert és megszokott. A szerző egy újpesti munkáslány öntudatra ébredését ábrázolta egy cémagyá- ri sztrájk során, s bemutatta, miként lesz egy fiatal és kacér teremtés társnőinek öntudatos képviselője, a gyártulajdonos tőkés és a megalkuvó szakszervezeti vezetők ádáz ellenfele.. A sztrájk végül a frakciósok mesterkedései ellenére sikerrel zárul, s a főhősnő szerelmes lesz felső kapcsolatába, egy feketelistára tett lakatossegédbe, akivel nemsokára össze is házasodik. A férfi láthatóan nem más, mint K. J. — s a regényből kitűnik, hogy a két, egymásnak teremtett ember a továbbiakban kéz a kézben folytatja harcát a szebb jövőért. Lépésinek a vártnál kevesebb goridja akadt a kézirattal. Igaz, az első fejezetek döcögősre sikerültek, s több naivitás és ténybeli val. Maga Heléna is tündérhangon megszólaltatott áriákkal felelt. Mindezt inkább sejettem. A képeket láttam, a csodálatos képeket. Mitológiát. Istennőket. Később aranyalmát. Néha tapsoltak. A páholyból a többiek időnkint kimentek, majd visszajöttek. Én maradtam. Nem riadtam fel — álmodtam egy Mo- zart-operát. Folyamatosan álmodtam. Varázslatos volt. Álomban találkozni Mozarttal, álomba beszivárgó zenéjét belélegezni, ezt a fénylő, titkon szomorú, váratlanul nagy messzeségekre kitáruló vízesésként szétporló zenét — álomban is megrendítő élmény volt. Valaki a vállamra tette a kezét, váratlanul. Az egyik jószívű páholytárs volt. Az előadás véget ért. Akik ott ültek velem a páholyban, sajnálhattak és megvethettek. Nem sejtették, milyen nagy kincset viszek haza magammal a bécsi Operából. Egy ismeretlen Mo- zart-operát, a szememben égett, az agyamban élt. Évekig hallottam. — Mi az álom? „A valósággal való kapcsolatvesztés” — feleli Piaget, Freuddal vitázva. Összeállította: Rékasy Ildikó tévedés ötlött a szemébe, de azután a szerző belejött az írásba, mondatai legömbölyödtek, stílusa kicsiszolódott. A művet ezen erényei dacára sem lehetett sem igazi dokumentumnak, sem pedig valódi regénynek nevezni, ám jobo híján mégiscsak el lehetett olvasni anélkül, hogy megfájdult volna tőle az ember feje. Lépésinek a szerkesztés során nem kellett megcsillogtatni írói erényeit. Lektori jelentésében csak némi rövidítésre és néhány apróbb, ténybeli tévedés kiigazítására tett javaslatot. A szerzővel való megbeszélésre annak lakásán került sor. Lépési felment a Sas-hegyre, s a meg- adot időpontban csengetett a villalakás ajtaján. Idős, szemüveges hölgy nyitott ajtót. Botra támaszkodott, de még egyenesen tartotta magát. Ahhoz képest, hogy Lépési értesülései szerint nemrég töltötte be a nyolcvannyolcadik életévét, fürgén mozgott, az arcán Pelle János: Parázsból láng pedig olyan izgalom tükröződött, mintha randevúra készülődne. K. J.-né hellyel kínálta vendégét, majd visszavonult, hogy kávét tegyen fel a számára. Ezalatt Lépési megcsodálta a lakást, melynek bútorai kivétel nélkül az ötvenes éveket idézték. Szemügyre vette a hatcsöves, világvevő Orion rádiót, a könyveket és emléktárgyakat, s gyönyörködött a hallt díszítő olajfestményben, mely egy gépállomás avatását örökítette meg. Miután K. J.-né visszajött. Lépési megitta a kávéját, s előadta kifogásait a kézirattal kapcsolatban. Az apróbb javítások mellett javaslatot tett arra, hogy a frakciósok bomlasztó tevékenységéről szóló részeket hagyják ki, mert e felesleges kitérő csak késlelteti a cselekmény kibontakozását. Lépési fel volt készülve rá, hogy a szerző hevesen tiltakozik majd e javaslat ellen, de legnagyobb meglepetésére egyetértett vele. — Szegény Zelma húgom, aki olvasta a kéziratot, gyakran mondogatta, hogy húzni kellene belőle egy kicsit. Okos, művelt /teremtés volt, nagyon örült volna, ha megéri, hogy ön igazat ad neki. Gyakran vitatkozott velem arról a Weishaus Aladárról is. ö is ismerte, s mindig azt mondta, hogy egészen értelmes és feltűnően jóképű ember volt Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy Lépésinek a meglepetéstől elállt a szava. Más szerzőkkel szerzett tapasztalatai alapján teljes képtelenségnek tűnt, hogy K. J.-né ilyen könnyen beleegyezik kézirata megrövidítésébe, az meg egyenesen hihetetlen volt, hogy egy ilyen régi illegális harcos hízelgőén nyilatkozzon egy hajdani frakció vezetőjéről. — Na és mi a véleménye a szerelmi jelenetekről? Tudja, a testi szerelem már az én ifjúkoromban is hozzátartozott az élethez, s ostobaság úgy tenni, mintha a mozgalomban csupa szent vett volna részt. Az erény különben sem más, mint a bűnre vezető alkalmak hiánya, mondta La Rochefoucauld, ez a bölcs janzenista. Mindazonáltal nem gondolja, hogy egy kicsit túl pikáns az a részlete, amikor a munkáslányok elcsábítják a sztrájk feladására buzdító üzemigazgatót? — Ebből a részből egy sort sem szabad húzni, Ida néni. Az olvasók éppen ezt igénylik, csak sajnos ezt az idősebb szerzők nemigen értik meg. De hadd kérdezzek most én valamit. Régen halt meg a kedves húga? — Két évvel ezelőtt — válaszolta K. J.-né, s egy berámázott, régi fényképet vett le a háta mögül a könyvespolcról. A képen három, egymáshoz feltűnően hasonlító nővér volt látható. — Ez itt Ida — mutatott egy fiatal, mintegy húsz év körüli lányra. K. J.-né —, ez a bakfis, ez Zelma, ez a kislány pedig a Stefi. Hat év különbség van a lányok között... ugye olyanok vagyunk, mint az orgonasípok? Attól kezdve, hogy K. J.-né megmutatta ezt a családi fényképet, Lépésinek megmagyarázhatatlan gyanúja támadt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy K. J.-né valójában már meghalt, s a húga vette át a szerepét. Ez az elegáns megjelenésű, fesztelen viselkedésű idős asszony annyira elütött az eddig megismert szép számú veteránözvegytől, mint egy kitelepített arisztokrata hajdani cselédeitől. Lassan a szerkesztő rögeszméjévé vált, hogy rájöjjön, ki írta valójában a Parázsból láng című kéziratot. Sikerült kiderítenie, hogy K. J.-né húga, Zelma tanárnő volt egy budai leánygimnáziumban. Talált egy régi tablót, mely arról árulkodott, hogy francia nyelvet és irodalmat tanított, s ez a tény erőt adott Lépésinek a további nyomozásra. Egy ismerős mentőorvos révén sikerült azt is megtudnia, hogy Zelma, aki sohasem ment férjhez, nyolcvan- három éves korában halt meg szívrohamban, a sas-hegyi villában. Ez fontos körülmény volt, mert egy kórházi halálesetnél jóval nehezebb meghamisítani az elhunyt nevét. S hogy miért vállalkozott a csalásra Zelma, aki különben a néhai miniszter halála óta élt együtt a nővérével? Nyilvánvalóan a nyugdíjat és a szolgálati lakást kívánta tovább élvezni hátralévő napjaiban. Lépési körülbelül idáig jutott a nyomozásban, amikor a kiadója gondozásában megjelent a Parázsból láng. Cáfolhatatlan bizonyítékkal nem támaszthatta alá a szerzőre vonatkozó gyanúját, egyébként is viszolygott a gondolattól, hogy leleplezze a nővére nevében élő és író Zelma nénit. Végül is miért ne éljen tovább a miniszteri özvegy nyugdíjából a húga, aki csakugyan úgy fest, mintha a nővére, Ida lenne? épesi így egy szalmaszálat sem tett keresztbe a valószínű névbitorló ellen, s már el is feledkezett az ügyről, amikor tizennégy év múlva, nemrég a Tv-híradó egyik adásában rövid riportot látott a II. kerület egyik legidősebb asz- szonyáról, akit századik születésnapján úttörők és a tanács képviselői köszöntöttek. K. J.-né — mert ő volt a jó erőben levő matróna — barátságosan mosolygott bele a kamerába. Ezután Zelma néni — vagy már Stefi? — elfújta a tortája tetején díszelgő gyertyaerdőt, és röviden nyilatkozott a riporternek, majd a sporthírek következtek. Czigány György: Vázlat egy monológhoz Nem egyszerre halunk meg: szakadatlanul. Hiszen egyetlen pillanat Noé bárkájában zsúfolódik össze minden kacat - a biztos múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb. Néhány egyszerű emlék a folytonosság ügyetlen hitével kecsegtet még: most! - valójában csak ez terel, mint barmát pásztora - e mérhetetlen jelenlét - a jelen idő; e kegyetlen hatalom vágtat oda s vissza, míg újra egybekel, ami lesz, a mindig távolibb, s ami volt, a folyton közeledő.
