Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
1988. JÚNIUS 18. Irodalom, művészet 9 Weöres Sándor*: Ars poetica Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség; akkora, mint a többi. Fogd le a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. •7S éve, 1913. június 22-én született Weöres Sándor. Tóth László: Kinyitom, kitárom... Zs.-nak Kinyitom létem ablakát, kitekintek rajta: rád. Megnézlek téged odakinn, megnézem, élsz-e, vagy-e még, vagy köddé váltál régesrég. . Szétfeszít s összefog a kín. Kitárom létem ajtaját kitekintek rajta: rád. Fényre gyűl a világ bennem, felzeng a néma, s lát a vak, majd beragyogva általad a teremtést újrakezdem. — Gyere, ülj le, nem dobunk ki — mondta a középső Janicska lány, és szódát töltött neki. — Én csak meg akarom magyarázni, miért váltunk el... Én szeretlek titeket... ti vagytok az én lányaim, sokat szenvedtem miattatok, gyötrődtem, hozom a sok pénzt, hogy jobban éljetek... — henteskezét a térdén nyugtatta, és kedvesen körülnézett. — Anyánk, a te feleséged mindjárt jön ... csak kisdedeket tanít hittanra, ö nagyon vallásos, és most kisdedeket tanít hittanra, jön mindjárt. No — gondolta Janicska —, most majd megbarátkozom a gyerekeimmel, mindig rendesen fizettem értük a tartásdíjat, én tartom el őket, majd szeretnek engem — gondolta Janicska, a hentes. Nagy szatyrából kilós húsokat emelt elő: — Ezt majd megsütitek... ezt majd megfőzitek ... Elébük dobta a szatyrából az ő hentesanyagát, két nagy körmöt, egy csülköt, oldalbordát, hosszú karajt meg rövidet. A gyerekek nézték a hentesárut — mennyi hús! Ott remegett a konyhaasztalon a nyersanyag. — Anyátok majd megsüti — mondta Janicska, előretöppedve a széken. A három gyerek, az ő három gyereke csak nézte a húst. A lila-piros húsanyag ott feküdt az asztalon, mint túlfűtött rubin. Ezt csak be kell tenni a sütőbe. Ezt paprikásán meg lehet falni! — Nos — mondta eléggé megfontoltan a legkisebb, tizenöt éves lány —, ez remek hús. Mit csináljunk vele? — kérdette a nyurga lány. — Egyétek meg. — Mi nem tudunk a nyers hússal mit csinálni. — Na, ne bolondozzatok, megsütitek, megeszitek... — Ennyi hús! — mondta a középső lány, mintegy lelkendezve, mintegy lefitymálóan. — Nem kell nektek a hús? — Janicska dühös volt. — De ... de ... — mondta a legidősebb. — De... ennyi húst nem tudunk egyszerre megenni! Mit csináljunk vele? — Egyétek meg! Ez jó hús, remek hús — mondta Janicska, széttárva henteskezeit. — Nagyon finom. És én vagyok az apátok. Tudjátok. Azért hozom, hogy jóllakjatok. Hogy bepofázzátok. No. Tudjátok, mi régen, anya meg én — szerettük egymást. Akkor születtetek. Nem akarom, hogy éhezzetek. Nézzétek, velőt is hoztam, ezt anya megfőzi, remek velő, kiloccsan, ezt nagyon fogjátok szeretni ... Jó zöldséggel megfőzitek ... remek leves lesz belőle... mondta Janicska, és a kék szemű lányaira nézett. Azok csak álltak a húshalmok előtt — a véres anyag ott feküdt a konyha deszkáin. — Dögölj meg — mondta halkan a legkisebbik lány. Babafrizuráját megigazította, a zsírpapírba csomagolt húsokat elkerítette. Janicska hazatért. Csóválta a fejét, hogy a lányai mennyire kedvetlenül fogadták a húsadományát. Alig tudott elaludni. M ost átmegy a parkon, határozta el. Most át. Most csak a fák, a fű, bokrok ... Vadvirágok. De hol vannak már vadvirágok? Nyáron kellett volna, belefeküdni a fűbe, besüllyedni a virágok közé, ha elhaladt a park mellett, lila, fehér és sárga szőnyegeket látott a távolból, ezt a három színt a zöldben, milyenek lehettek a lila, fehér és sárga virágfejecskék, közelről, egészen közelről, a fürtök, a szirmok, a porzók, a vadvirágok között sok a sátorosvirágú, ízlelgette a szót, sátorosvirág, talán illatoztak, biztosan illatoztak^ méhek jöttek az illatra, darazsak, hártyás szárnyacskájukon átsütött a nap ... Mikor látott ilyet? Talán gyerekkorában, a réten... Gyerekkori rét? Volt ilyen? Ma emlékezni fog, ma nem gondol semmire... Mi a különbség? Emlékezni? Gondolni? Az első csupa kellemesség, szépség, belefeledkezés? De hiszen a legfőbb jók közé tartozik, hogy felejteni tudunk. Másként nem lehetne élni, emlékekkel... Biztosan kiszűri az emlékezet, ami könnyű, dallamos, színes, eleven, hagyni kell, hagyni, hogy ő válogasson, és nem gondolkodni. Igen. Felocsúdott, szétnézett. Parkban van, egy parkban. Elvadult ez a park, rendezetlen, nem telepítettek bele virágágyásokat, kerti virágokkal, hagyták békében zöldellni a tágas tisztásokat, nőni a szabálytalanul csoportosuló fákat, burjánzani a cserjéket, bokrokat. Néhol kitaposott ösvény vezet, egyetlen utat betonoztak le, ez szeli át a parkot, meg egy kis patak, keresztben. Ideális hely, nem is tudta, mihez, csak megállapította, ideális, mihez is, sétára, pihenésre, hogy bámulja az ember ezt a megmaradt kis természetet itt, amott már toronyházak látszanak, a fűtőmű, áruházak, buszpályaudvar, mindezt a parkból lehasított területre építették, de még így is elég megmaradt belőle. Elég, hogy cseppet elveszhessünk benne. Azonban kinek van ideje sétálgatni, az ember dolgozik, bevásá- sol, aztán a lakás, vacsora, a ruháknak, magunknak a rendben- tartása, s aludni is... Minek? Hpgy megint mehessünk, kezdődjék minden elölről, hogy elfogadhatóak legyünk, hogy megfelelő módon, külsővel tudjunk megjelenni mindennapi harctereinken, könnyebben mosolyogjunk, jó arcot vágjunk, ne látsszék, hogy remeg a gyomrunk, feszülnek az idegeink, kapkodva keressük az odaillő szavakat — hogy irgalmat nyerjünk. Irgalmat? Ez talán túlzás. Irgalmatlan az élet, a világ, a kis és nagy megaláztatásokkal, a szúró, sértő szavakkal, a becsapa- tásokkal, az örökös fáradtsággal, csalódásokkal, a mindig újrakelő reménnyel, irgalmatlan? Kegyetlen..'. Ezek közt mi a különbség? A kegyetlenség még ad egy kis kibúvót, nem tapos el egészen. És ha jobb lenne, ha egészen ... Nem akkor nem láthatná ezt a parkot. A levelek milyen sokszínűek, vannak baljósán sötét lombú fák, a fenyők, gyertyaként merednek a többi fölé, a kedves vadmeggyek fölé, azok üdék, egyszerűek, barátiak az apró, szívalakú leveleikkel, göcsörtös törzsűek, ágúak a hár- sak, bölcs öregekhez hasonlóak, az akácok levelén kiszámolható, szeret, nem szeret... s még annyi minden más látható, nem is tudja a nevüket, persze, a tenyéralakú levelű a juhar, az ezüstösek az olajfák, de ezüstösek a nyárfák is, nyáron mindent belepnek vattás, pelyhes termésükkel, messzire fújja a szél... De már nincs nyár. Késő van; ősz van. Ha egészen közel menne a fákhoz, bizonyára felfedezhetné itt-ott, hogy a levelek már megpörkölődtek, már készülNádudvari Anna: Hídon nek elszáradni, leperegni, belesimulni a földbe. Nem megy közel, inkább nézi, milyen sejtelmes a köd az ágak között, a tisztások távolában összesűrűsödve, milyen szép és milyen szomorú. Nyáron kellett volna... De nyáron elutazott, a Balatonnál összejött a társaság, voltak köztük kellemes emberek, igen, egészen sze- retetreméltóak, ahogy évről évre egyre inkább megismerik, talán azok is megkedvelik őt; aztán volt Bécsben, társasutazással, az útitársakon visszafelé csak úgy lógott a sok arany, ő nem tudott aranyat venni, de azért hozott egy-két dolgot... A patakhoz ért. Keskeny kis víz, betonozott partok között szalad a mélyben. Kettő — vagy három? — híd vezet keresztül rajta a park hosszán. Amelyikhez most jutott, fahíd, illetve csak az alja az, kétoldalt valamikor kékrefestett, kopott vaskorláttal, s az ember közöttük egymáshoz illesztett, keskeny faléceken megy át, amelyek már meglazultak, itt-ott megtöredeztek, inognak a léptek alatt. Nem baj. A híd közepetáján oda- állt a korlát mellé, belekapaszkodott, lenézett. A meder mindenféle szeméttel volt tele, fekete autógumi, valamilyen színes kanócok; rozsdás edény feküdt az alján. De azért áttetszőén hullámzott, frissen csobogott a víz e lomok körül, mohaszerű, hosszúszárú vízinövényeket hajlítva maga alá. A levegőbe szagolt, finoman kesernyés illattal telt meg az orra, felegyenesedett, nagyokat lélegzett: még, még! Most kimegy belőle minden, ami nyugtalanítja, minden, ami bántja. Csak a fák, a levegő, a csobogás ... Nincs másnap, és rohanás a busz után, és képmutatás, és fájdalom ... Hirtelen hangokat hallott, vagy nem is hallott semmit, csak megérezte, hogy nincs már egészen egyedül. Megfordult. Gyerekcsapat közeledett a város, a központ felől, néhány apró gyerek, egy banda, tíz-tizenkét éves formák. Ne! Egy pillanat alatt visszatért a remegés a mellkasába, a sírásvágy a torkába, melyektől már azt hitte, teljesen megszabadult. Ezek az undok, rossz kölykök most beléköt- nek, szemtelenkednek, mi mást is tanulhatnának az ilyenek, semmi jót. Nem tudja megvédeni magát tőlük, nincs ereje, és különben is, kikapcsolódni akart, elmenekülni a világ elől, a zöldhöz, a magányhoz, a pittyegő, fázós kis madarakhoz, talán még mókust is láthatna, ahogy mulatságos ugrándozását követné a szemével, biztosan elmosolyodna végre... Már mögötte dübörögtek a meglazult léceken, merőn nézte a vizet, minél kevesebb lehetőséget nyújtson a támadásra, ha csak a hátát mutatja, arcát, szemét nem, nem olyan kiszolgáltatott, nem vehetik észre, mennyire sebezhető. Levonultak a hídról, jól van, elmennek szó nélkül, ezt megúszta. Azonban az egyik mellette állt. Piszkos kis mancsával a korlátot fogta, szorította. Kerek kobakját előrenyújtotta, kis tüskehaj mere- dezet rajta — nyilván nem is oly rég kopaszra nyírták —, a nyaka sötétlett: piszkos vagy csak barna? Széllelbélelt, világoskék dzsekit viselt, piros mackónadrágot, s úgy tűnt, ezek is kétes tisztaságú- ak. Hallgatott. Mit akar, valami egészen, nagy pimaszságon töri a fejét, ahhoz készülődik? Előbb kikémleli, veszélytelenül tehet-e vele bármit, képes-e vagy sem védekezni? Esetleg nem olyan-e, aki kamatostul megtorolja a rajtaesett sérelmet, mert ez esetben — a félelem felülkerekedvén benne a vá- sottságon, durvaságvágyon — inkább dolgavégezetlenül elkullogna. — A testvérem itt halt meg — mondta a gyerek. Micsoda? Nem is a mondat tartalmától hökkent meg hanem hogy elhangzott, egy közlés, csak egy közlés egyszerűen. Mi ez? — Leugrott? A gyerek sorolta: — Nem, itt állt, fogta a korlátot, leesett, beverte a fejét... N ézte kerekre nyílt szemmel. A gyerek visszanézett, csontos arca volt, széles, elrajzolt s ritkás szemöldöke, enyhén tömpe orra. Tekintetében kis csodálkozás is, kis bán- tottság is látszott. — Ne mondd ...' — Nem hiszi el? Ö, a felnőtt, az okos, a már sok mindent látott, nem hiszi el? — Dehogynem! Csak olyan... szörnyű... Mit mondjon? De a gyerek nÄr szaladt el, nem várt semmit. Szaladt, s még beérte a társait, pedig azok már jól felhaladtak a ködbevesző úton, a szálas fenyők alatt. Hamarosan eltűnt az egész csapat Csak az ősz maradt, a fanyar levegő, a vidáman, sietősen fickán- dozó, fényes kis hullámok odalent, a híd. Fodor András: Olykor Olykor azon kapom magam: ez a nagyváros mégis otthonom. Leplezett honvágy árama zsibong át lépcsőkön, járdán, kirakatokon. Látok egy képet s megelevenülve egyszercsak odalép elém, fürdik a perc véletlen örömében, haja, bogárzó szeme csupa fény. Ismer, igen, de sohase beszéltünk s most mint a bátyját megtalált gyerek, kísér, búcsúzva hozzámdöntő arcát, hisz nem titok, hogy mindig szeretett. És nem titok, hogy szerelem, barátság övezetében járva mindenütt, emlékek írják, őrzik, aki voltam, nem veszhet el, mi újra szíven üt. Megvan a régi épület a hegyben. Lombok fölött, a mézarany lapok mögül évülhetetlen ifjiíságom örök-világló izgalma sajog. Összeállította; Rékasy Ildikó
