Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
8 Irodalom» művészet 1988. JÚNIUS 18. nap már kidudorodott i »az égre, gőzölgött a föld, szikkadó kergén ormótlan, gömbölyű • kövek száradtak — megannyi spórától duzzadó gomba. A hajnalpárás távolban magányos csúcs imbolygott; búbján a bordás kilátó őslény csontvázaként kísértette a vidéket. Havilla Vityán szárítóháza előtt állt, s a patak mentén kanyargó utat figyelte; asszony közeledett rajta, aztán felkapaszkodott a szárítóházhoz felvezető, egydarab sziklába metszett Negyvenlépcsőn. Kék kendője virított; imbolygott jártában, mint szélben a búzavirág. Tiszta vászonnal takart sajtárt és színes kendőbatyut hozott; talpa meg-megcsusszant a nedves kőhátakon. A hajnal csendjében lompos, erdőaljban éjszakázott, vedlő kuvasz lopakodott Vityán mellé. Két mellső lábát feszesen előrenyújtva ásított, tompora hegyesen a levegőbe meredt, mintha hátrafelé készülne ugrani.-F- Idetaláltál hát — fogadta Havilla Vityán az asszonyt, aztán a kutyával hármasban betértek a szárítóház palánkkal leválasztott lakható részébe. — Már féltem, hogy elfogott a vízőrség... A minap „hélikopterrel” vizslatták a völgyet keresztül-kasul — kacagott rövidet, elégedettet —, de én csak megmenekültem. — Kárára — mondta az asszony. Közben áttöltötte a tejet, kikanya- rította a sajtár peremére ülepedett tejfölt, s a lábosba mosta ujját. Aztán vizet mert, kilötykölte a sajtárt, s a zavaros folyadékot a kutya táljába üresítette. — De nekem sincs több sütnivalóm. mint a maga kezére játszani, apám... — Az urad? — terelte el a szót Havilla Vityán. Az asszony lecsapta a tejesedényt. — Akár a többi! Iszik, hogy rogyik már le, mint a rossz disznó! Zöld és sárga levet okádott az este is, mint a karom, úgy folyt belőle, oszt most beteg, hogy a ku-, tyák ették a belit! — Férfi — mondta Vityán. — Mit tegyen? Iszik. — Pártolja csak! — fortyant fel az asszony. — Pártolja, na! Nem maga siratja, ha már födik a gödrit! — Elsírta magát: — De már inkább agyoncsapom én mostan, mint hogy kikínlódjam, amíg az Ür valahára!... — Ne tüzelj már! — szólt rá erélyesen Havilla Vityán. — Nem passzióbul csinálja... Csak iszik, akár a többi... Ugyanazért! — Biztos! Ahány férfi csak van a faluban, olyat pisái mind, hogy kiszáradnak a füvek, ahova csurgatják. .. Az asszony szipogott, zsebkendővel gyömöszkölte szemét. Havilla ' Vityán széket tolt alája, s bátorí- tón, fogatlan ínyét is kimutatva rámosolygott: — Láthatod, felhőtlen a Hideghágó, látszik a kilátó rajta, hát jó időnk lesz... Kiszárítja az őket, meglásd, mármint hogy a napsütés! . — Nem bízok én már semmibe... — Asszonybeszéd!... Az unokáim? — ök szeretik ... Közel az iskola is, nem kell hegyet másszanak nap mint nap, aztán van mozi is, cukrászda... Nem kecsegtetni akarom, de maga is meggondolhatná magát... Havilla Vityán eleresztette füle mellett az ajánlatot. . A kutya abbahagyta a lefetye- lést, és az asztal felé szagolt. Friss kenyér, fél tábla szalonna, sajt, darabka füstölt oldalas — a kendő-batyu tartalma hosszú pillanatokra elterelte a két ember figyelmét a bajokról. Csenevész vakkantások. elhaló nyüszítések keltek a palánkfal mögül. A kutya ajzottan kapta fel fejét. Havilla Vityán kitépett egy bordányi darabot a füstölt húsból, és a kutyájának vetette. Az asz- szony rosszallóan pillantott rájuk, de nem szólt semmit. — Falsz-e te is? — Csak fogyasszon, ne törődjön velem — felelte az asszony. — Vityán tört a kenyérből, a sajtból, s kerülve az eb tekintetét enni kezdett. Hosszasan, kérőzve puhította szájában a falatot, könyökként kiugró ádámcsutkája nagyokat rán- dult, amikor nyelt. — Az emberek beszélnek? — Beszélnek. — Rólam-e? — Beszélnek — ismételte meg az asszony. — Aztán állandóan számlálnak is bennünket, hogy roseb essen az életibe, hol a néptanácstól jönnek népszámlálni, hol a megyétől, hol a fene tudja ... Érdeklődnek, hogy szokj uk-e az új életet, az új földön í.. Egyszer még magát is firtatták, mondtam, hogy itt él velünk, most éppeg kiment erre-arra ... Hitték is, nem is, mivel hogy élőben magát még sohasem látták ... Azért mondom, ha meggondolja, tudhatja, hogy nem lesz jó vége ennek a maga bujkálódásának... S aztán emelkedik a víz szintje is ... — Attól ne félts te engem! A víztől, éppen attól ne! — Há mitől? — Semmitől... Ember vagyok, itt születtem ebben a völgyben — mondta Havilla Vityán büszkén —, aztán van neked, akit féltsél. Azokkal törődj! — Az már igaz! — gyulladt fel újra az asszony haragja. — Az uram csak nézi az új házat, s látom a tekintetéből, hogy leginkább tüzet rakna rá! Kirí a szeméből... Aztán pályinkát vészén, iszik, s csak bámulja a világot, mint borjú az üres tőgyet... Csak tudnám, Mátyás B. Ferenc: Neonoé még mi következik — sóhajtott keserveset —, csak tudnám... — Ugyan mi? — bátorította Havilla Vityán. — Beleszoktok majd, hiszen fiatalok vagytok, nem olyan vének, mint én ... — S maga, apám? — Mindúgy — legyintett Havilla Vityán —, mindúgy... — Mert hogy jobb volna jönnie! — Tapodtat sem! — Egyszer csak rá kell szánja magát... Itt nem maradhat, míg a Világ. Emelkedik már a víz ... S ha velünk lenne, talán az uram is megemberelné magát... Ketten, velem hárman és a gyermekekkel együtt könnyebb lenne a beleszo- kás az új helybe... Mert hogy hiányoljuk magát, ha tudni akarja — nézett ravaszul az apjára. — Ne bujtogass, lyányom .. Vén vagyok már ahhoz, hogy új helyre szokjak ... Aztán itt... — Elhallgatott, lehajtotta fejét, látszott rajta: latolgatja, folytassa-e. Végül is rászánta magát: — Azt mondják, az ember teszi a földet; a jóké jó, a rosszakét elkerüljed... De fordítva is igaz! Az ember nem barom, hogy helyét váltogassa ... Aki annyi évet leélt a föld egy darabkáján, mint én, ebben a völgyben ... Szóval, késő nekem váltani, édes lyányom, s aztán itt a hitem is... — A miben való?! — csattant fel az asszony. — Tán Istenbe? — Hogy dolgom van még itten — felelte Havilla Vityán gondterhelten —, és meglehet, nincs is már annyi napom, hogy megérjem, amíg az egész völgyet ellepi a víz ... A Negyvenlépcsőt... Itt éltem mindig is, hogyan kelnék reggel, ha nem látnám a napot felgurulni a Hideghágón?... — Nem egész maga, apám — sóhajtott lemondóan az asszony. — Azt hiszi, nekem könnyű volt idegen tájra mennem? És mégis mentem... Az oldalpáron Kiss Attila és Reich Károly rajzai láthatók. — Hát engem már csak vigyenek! — Mondom, akár a többi! Egyet tud: szajkózni! Tán megérem, hogy pályinkáért nyaggat, mert rá vetemedik! — Én-e?! — húzta ki magát önérzetesen Havilla Vityán. — Hetven esztendeig megvótam nélküle ... Most időm se vóna rája... — Az állatokért? — Öérettük is! (A kitelepítést, a költözést Vityán szótlanul fogadta. Csak örökösen derült arca keményedéit meg, akár az agyag, ha kiégett. És tűrte a hurcolkodást, ereje a fiatalokéval vetekedett, rakodott kettő helyett is, cipelt oly hévvel, mint aki egy emberöltőn másra Sem várt. Aztán, amire a hatóságok is megnyugodtak, hogy megállapodott az új faluban az élet, Vityán élelmet pakolt iszákjába, ácsszerszámokat a nagy borjúbőr tüszőbe, s a karjára kapva szeker- céjét, kutyájával együtt visszatért a völgybe ... Tudta, hogy hónapokba telik, amíg a gyűjtőtó szintje felér majd a Negyvenlépcsőig... Ám nem az utolsó percekig kitartani szűkebb pátriájában volt Havilla Vityán szándéka ...) — Megnézed őket? — Fűlik is nekem állatokra a fogam — mondta ingerülten az asz- szony. — Csak tudnám, mit eszen maga azokon a vadakon? — Kellenek! — Méghogy kellenek — legyintett az asszony. — Ugyan mire? Ide fulladni velük együtt? Aztán azt se várja, hogy idekutyagolok unos untalan magához élelemmel... Gondolja meg, apám, és jöjjék haza! — Haza?! — csattant fel Havilla Vityán. — Itt vagyok itthon! — Érti maga, amit mondok. Jöjjön! Hallja, apám? — Ne erősködj, lyányom, hiszen én nem pusztulni jöttem ide visz- sza. .. Mondanám, hogy mire, de úgysem értenéd. Nyugodj bele, tudom, minek maradok ... Ami meg a jöttödet illeti, ne törődj vele. Kis étkű vagyok, amit hoztál, s ami még volt, kitart egy jó darabon ... Te csak az uraddal s a gyermekekkel gondolj, és tartsd a titkomat, hogy rám ne leljen valaki itten. Az uradnak meg üzenem, hogy nyugodjon bele a változásba. Jó földeket kaptatok a hegyen túl, szántót, kaszálót... Mit is bánnátok? — nézett ki az ablakon látszó sziklára. — E zergele- gelőket? A völgy oldalait irtások tarkították, csak a majdani vízszint vonala fölött álltak még a fenyők, jóval magasabban a Negyvenlépcső csúcsán álló szénaszárító-háznál is ... Havilla Vityán motyogott/ valamit magának; magának, öregesen, s mint aki tehertől szabadul meg, türelmesen nézett lánya után, amíg csak követni tudta kék kendős, búzavirágként imbolygó fejét. És azontúl is utána nézett egy darabig; a bővizű patakot kísérő úton nedves bogarak poroszkáltak, de azokat a Negyvenlépcső magasából nem láthatta ... Még aznap áthurcolkodott. Nem mintha nem bizott Volna továbbra is a lányában, de be kellett látnia, hogy többé nem számíthat rá. Nem, mert öngyilkosnak képzeli; ezt észrevette rajta, mikor a búcsúzáskor az arcát kémlelte. Ismerte gyermekét, tudta, hogy meg- hányja-veti, rágódik majd rajta, hagyná is, nem is, ám végül csakis egyféleképpen dönthet: jelenti a vízőrségen, hogy halandó van a Negyvenlépcsön ... „Beletelik egy hónap, kettő — számítgatta —,-de lehet, három is, amire felér hozzám a víz ... Elég időm van, elkészülök — mondta kutyájának —, meglásd!” Azontúl napjai egyformán teltek. Reggel megfejte a kecskét, megetette a faketrecbe zárt állatkákat, maga is falt valamennyit, majd eltorlaszolta a barlangot, és lopakodva felkapaszkodott a vízvonal fölött meghagyott fenyőerdőig ... em számolta, de körülbelül egy hónap telhetett el, amikor hangyánál parányibb embereket figyelt meg a Negyvenlépcsőn (a lánya is ekkor jutott utoljára az eszébe), s hamarosan füstkígyók emelkedtek a szénaszárító házból' az égre. Parazsa éjszaka is izzott; a szélhordta pernye másnap még szitált, mintha fekete hó hullana a völgyre ... De Havilla Vityán sóhajjal sem adózott házának. Szusszanni sem hagyott magának időt, szekercéje naphosszat csattogott, s amire alant, a völgyfenék sziklái között megpillantotta a felfelé araszoló vizet, már fedélzetét ácsolta bárkájának. Varsa Zoltán: Kisvárosi üdvözlet hiány valami úgy történik itt, hogy csak véletlenül s velem megöregszem a sínek között elmúlok, mint a szerelem apám és fiaim helyett integetek magam után átbámulok a vagonok föltépett, kifosztott hasán talán egy tekintet hiányzik talán egy elvesztett mosoly talán, mi nem történhetett véletlen velem valahol húznak a tehervonatok retteg a talpfák közt a fű lapulva gondjaim alatt tekintet, mosoly feketül és mégis: bár a történelem csattog, csikordul a sínen növök szigorúan, feketén s talpfák között törvénykezem AIP* Király Lajos: Mese a Csoda-Kútról Űtnak indultam egy éjjel Hamubasült reménységgel Apám indított az útra Rátalálni Csoda-Kútra Kilenc évig mindig jártam Csoda-Kútra rátaláltam Csoda-Kútban kilenc víz v°lt Minden víznek varázsa volt Kortyoltam Tudás-Vizéből Ittam Örömök-Vizéből Ittam Bánatnak-Vizéből ittam Szerelem-Vizéből Ittam Jóságnak-Vizéből Ittam Szerénység-Vizéből Ittam Igazság-Vizéből Ittam Emberség-Vizéből Ittam B ékesség-vizéb öl S kilábaltam szegénységből Csoda történt gazdag lettem Kilenc szív dobog most bennem Kilenc víz csobog most bennem Aki szomjas ihat menten A Nagy-Csoda akkor volna13 Ha a Kúthoz gyalogolna Sok törtető fáradt ember S visszatérne kilenc szívvel Gyurkovics Tibor; Két család közt Bealkonyult. Mit bealkonyult — koromsötét éjszaka keletkezett. Egyszerűen rászállt a sötétség a városra. Mondhatnánk magyarul —• töksötét volt. Alig lehetett egy-két lámpát látni. No, Janicska délután indult el, késő délután. Hamarjában azt gondolta, befellegzett, itt nem lehet tovább élni, itt éltem a magamét, innen el kell menni. Janicska középkorú ember volt, körszakállt viselt, hogy enyhítse arca tokapuf- fadtságát, jó hentesként. Szégyell- te a kövérségét. Mérte a rendes húsokat, komoly szegyeket és lábszárakat metélt le a vevőinek, közben kicsit szégyellte magát, hogy csupasz arccal méri a húst — tokásan, kövéren. Ezért növesztett körszakállt. Így, körszakállasan indult el a hideg, dermesztő estében, hogy megcsípje a dér, vagy hogy találjon valakire. Inkább elindult, semhogy otthon maradt volna, ahol második feleségével élt vagy tíz éve. Új felesége a kisded unokáját abaj gáttá. A kisded, az unoka lefeküdt a földre, a földön hemper- gett. — Kelj fel — mondta Janicska, a nagyapa, második felesége szerint. Az unoka rá se hederített, szőke haját a padlóba törölte, és nevetett nagyapja intelmein. Szép, világoskék kardigánjában a földet masza- tolta, és vihorászva fetrengett a padlón. — No, akkor elmegyek — mondta Janicska, az ötvenéves húsmester —, akkor nekem te nem is kellesz. — Jé-já, nagyapó! Aki szarik, az a jó! — nyávogta a szőke kisuno- ka, és a földön fetrengett. Janicska mondta: — Kelj fel! Légy jó! Ilyet nem tesz az ember... a kisfiú... — de a kisunoka csak fetrengett a kecskebőr szőnyeg szélén, nevetve ezt a muhálé nagyapát. Muhálé Janicska megsértődött. Vette a téli felöltőjét, összecipzá- razta — és nekiindult a világnak. Nem jutott messze. Felszállt a villamosra, megdörzsölte a lábát a lépcsőkön, mivel hó volt, aztán leszállt a villamosról. És ment egyenesen a régi otthona felé. — Mit keresel itt? — kérdezték a lányai. Az öregember csak álldogált az ajtóban. — No, ha már idejöttél, gyere be ... — mondta a legkisebbik lány megbocsátóan. Hátat fordítva. Janicska bement. Mondta, mi van anyátokkal? A régi lányai nagyot nevettek, mindjárt jön, csak az Isten igéjét hallgatja.
