Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-02 / 131. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JÚNIUS 2. IA tudomány világa ] Helyhez kötött húsevők Ragadozó gombák Tudjuk jól, hogy a növényekre általában az jellemző, hogy testüket a fotoszintézis segítségével építik fel, vagyis a napfény energiájával, zöld klorofilljük segítségével szervetlen anyagokból szerves anyagot készítenek. Ettől az alaptípustól eltér a gombák anyagcseréje: elhalt növényi vagy állati anyagokon élnek. A természet azonban mindig tartogat valamilyen meglepetést. Ezek közül talán a legkülönösebb az, amikor egy növény ragadozó életmódot folytat, pedig az a szó, hogy ragadozó vagy ragadozás, feltétlenül az állatokat juttatja eszünkbe, elsősorban a nagy ragadozókat, mint például az oroszlánt vagy a tigrist. Ismert az is, hogy az állatvilág egyik legfontosabb csoportja, rendje a ragadozóké. De mit is jelent az, hogy ragadozó? Olyan élőlényt, amely elevenen mozgó, tehát élő táplálékát egyenként fogja meg. E fogalom tehát elsősorban nem a táplálék minőségét jelöli, hanem annak megszerzési módját. Az élőlények furcsasága, hogy ragadozás a helyhez kötött növények körében is ismert, noha ezek természetesen nem gyakoriak. A ragadozó — tehát állati fehérjét fogyasztó, húsevő — növények főleg nitrogénszegény környezetben élnek, és az életfenntartásukhoz szükséges fehérje-alapanyagot ra- gadozással szerzik meg. Ilyen például a harmatfű, a Vénusz légycsapója vagy a kancsóka. A leggyakoribb az, hogy e növények a rovarokat, melyeket feltűnő virágukkal magukhoz csalogatnak, különböző módon, például a virág összecsukódásával csapdába ejtik, és emésztő nedveikkel feloldják. Ezek a növények már viszonylag hosszabb ideje ismertek. Ez az életmód lehetővé teszi, hogy olyan nitrogénszegény környezetben is képesek megélni, mint például a tőzeglápok vagy az esőerdők lombkoronaszint- je. Mintegy 450 ilyen virágos növényt ismerünk. Léteznek azonban olyan gombák is — több mint 150 faj —, amelyek megfelelően specializálódott fonalaik segítségével megfognak, majd átszőnek élő férgeket és rovarokat, tehát ezek is ragadozóknak tekinthetők. A gombák meghatározása és rendszertani besorolása gyakran nehézségekbe ütközik. A rendszerezés alapja az ivarosán szaporodó alak, de ez sok gombafajnál nem ismert, így az ivartalan alakot nevezik el, és sorolják be a „ikonidiumos gombák” formaosztályába. Ahogy azonban az adatok szaporodnak, gyakran kiderül, hogy ugyanazt a gombát kétféleképpen is ismerjük, csak nem láttuk a kapcsolatot a két alak között. Nos, a ragadozó gombák egyikénél is ez volt a helyzet: az 1841-ben leírt Nema- toctonus nemzetség kilenc faja közül az egyikről 1971- ben derült ki, hogy nem más, mint egy korhadéklakó taplóféle gomba ivartalan alakja. A korhadó fáról tudni kell, hogy az az élővilág talán legnitrogénszegényebb környezete, ahol a szén: nitrogén aránya 350—11250:1. A korhasztó gombák többféle módon hidalják át ezt a táplálkozási nehézséget. Az elsődleges korhasztók, mint például a gyűrűs tuskógom- faák a nitrogénben viszonylag gazdagabb részekbe (edénynyalábokba) hatolnak be, a taplófélék viszont a sejtjeikben felhalmozódott nitrogént „áthelyezik” a gomba- fonalak aktívan növekedő részébe. A korhadó fában megtelepedő nitrogénkötő baktériumok is hozzájárulnák a gombák ellátásához, sőt felmerült az a gyanú, hogy a tap'lóféiék közül csaknem minden vizsgált faj (köztük a gyűjtött és termesztett laskagomba) képes az apró rovarok és férgek elfogására és megemésztésére, tehát ebből a forrásból egészíti ki nitrogénszükségletüket. Ezzel szemben az olyan gombák, amelyek rendesen nitrogéndús környezetben élnek (csiperke-, tintagomba- és fülőke-fajok), képtelenek a ragadozó életmódra. A vizsgálat úgy történt, hogy a gombát táptalajon növesztették, ahol még a kalapos gombák is rendszerint csak fonalakból álló telepet alkotnak. E telepek mellé apró fonálférgeket helyeztek, és figyelték, mi történik velük. A részletes vizsgálatok alapján a „ragaíiozás” háromféle módszerét tárták fel a kutatók. A késői laskagomba tenyészetében a férgek perceken belül mozdulatlanná váltak, ha érintkezésbe kerültek a gombaforaalákkal. Nem pusztultak el, ha kiemelték, és egy csepp vízbe tették azokat, újra feléledtek. A tenyészetben az történik, hogy a bénult féreghez legközelebbi fonalak gördülni és nőni kezdenek az állat felé, és belehatolnak valamelyik testnyílásán át. Alig 24 óra alatt a féreg testét kitöltik a fonalak, és az egész belső részt megemésztik. A fonalak vizes kivonata is bénító- lag hat a férgekre, tehát valamilyen eddig ismeretlen mérget tartalmaz, ami az összes laskafajban közös. A Resupinátus silvanus a fonalán óraüveg alakú, ra- gadozós váladékkal borított sejteket fejleszt. Ha egy féreg hozzáér ezekhez, odaragad, és a fonalák átszövik a testét. Ez a ragadozási mód azonos azzal, ahogy azt a Nematoctonus-f aj oknál már a múlt században megfigyelték. Két Hohenbuchelia-faj még különösebb módon fogja el áldozatát. A telep fonalán nem képződnek fogószervek, de az Ivartalan szaporítósejtek ragadós felületűek. Ezek tapadnak a férgek külta- karójára, s a belőlük eredő új gombatelep szövi át, és emészti fel az állatot. Ügy látszik, hogy a „ragadozás”, azaz az élőáliati eredetű táplálék elfogásának és közvetlen hasznosításának képessége a növényvilágban szélesebb körű, mint korábban gondolták. Az alkalmazkodás csaknem hasonló mechanizmusokat hozott létre két olyan távoli élőlénycsoportnál, mint a korhasztó gombák és a virágos növények. Ny. Zs. Szélsőségesen kis teljesítménnyel Repülés izomerővel Ügy látszik, a repüléstudományban nemcsak az elérhető legnagyobb, hanem a szélsőségesen kis teljesítmények kérdése is állandóan foglalkoztatja a kutatókat. Erre lehet következtetni azokból az időnként újra és újra szárnyra kelő hírekből is. amelyek világszerte az 1930-as évek táján már nagy érdeklődést keltett izomerő-re- pülőgép-kísérle- tek felújításáról számolnak be. Közismert, hogy az emberi repülés első gondolatai is izomerőmeghajtással képzelték el az ember repülését. S noha minduntalan kudarccal jártak ezek a kísérletek, a gondolat időnként újra és újra feltámad. Részsikereket csupán századunkban értek el, amikor különféle izomerő-repülőgépek — ha nem is nagy magasságba — mégiscsak elszakadtak a földtől, és másodpercekkel, percekkel mérhető időtartamra fent is maradtak. A kísérletek nagyobb lendületet vettek a harmincas években, amikor a motoros repüléssel már sok taTojáshéj új szerepben A majonéznek és más hideg mártásoknak a gyártásakor gyakran okoz gondot az, hogy a levegő egyenlőtlenül oszlik meg a termékben, még ha kettős csavarú csigaprést (extrudert) használnak is. Emiatt a végtermék sokszor nem eléggé egynemű, s az íze is rossz. Ezen segít egy japán cégnek ízjavító és térfogatnövelő adalék anyaga. Ez 10 mikrométer nagyságúra porított, tisztított és finomított, 97 százalékban kalciumkarbonátból álló tyúktojáshéj. A gabonakeményítővel végzett kísérletek azt mutatták, hogy ez az adalékanyag kicsiny légbuborékokat hoz létre a csigaprésben, s ha a nyersanyaghoz hozzákevert mennyisége eléri a 10 százalékot, a végtermék térfogata a két és félszeresére duzzad. Az Indokolatlan vegyszorhasznólat ellen Számítógépes biofarm] Az úgynevezett biokert vagy biofarm néhány esztendő alatt ismert fogalommá vált. Művelői bebizonyították, hogy igen csekélyke területen tudnak dísz- és pihenőkertet, mellette haszonkertet létrehozni, s bebizonyították egyszersmind azt is, hogy mindenféle vegyszer nélkül is szép termelési eredményeket lehet elérni. Más kérdés, hogy az ilyen biokert bizony jóval több törődést, fejtörést, valamint jóval több szakmai és kétkezi közreműködést követel. Slzáv évvel ezelőtt a kisgazdaság alig használt a kocsikenőcsön kívül gyárilag előállított vegyszert (de talán a nagy sem). Az utóbbi néhány évtizedben azonban megtöbbszöröződött a vegyszerek mezőgazdasági hasznosítása. Ma már a termelés egyik fontos és nélkülözhetetlen föltétele, hogy elegendő ég változatos összetételű műtrágya, növényvédőszer, gyomirtószer, üzem- és kenőanyag, állat-gyógyszer és tápszer, sőt az utóbbi években már sokféle növekedést és megtermékenyítést szabályozó vegyszer is álljon a termelést irányító szakemberek rendelkezésére. A ’60-as években kiderült, hogy többféle vegyszer az emberi és állati szervezetben felhalmozódik, és súlyos, életveszélyes elváltozásokat okozhat. A túlzott és indokolatlan vegyszerhasználatnak rövidesen jelentkeztek az ellenzői. Egyre fokozódott a félelem .a vegyszermaradványoktól, ami egyes nyugat-európai országokban oia vezetett, hogy kezdték többre becsülni a férges, de nem permetezett gyümölcsöt a tetszetős, de esetleg vegyszermaradványokkal szennyezettnél. Egyes városokban úgynevezett reformüzletek nyíltak, ahol vegyszer nélkül termelt zöldségeket, gyümölcsöket lehet vásárolni. Számos országban tekintélyes szervezetek alakultak — és alakulnak má is —, amelyek a vegyszerek nélküli termelést írták a zászlójukra. Sokan úgy vélik, hogy a permetezés az egyetlen igazán eredményes eljárás a kártevők, a betegségek leküzdésében. Pedig a modern körülmények között is számos jól bevált, ökológiai szempontból kifogástalan növényvédelmi és talajerőgazdálkodási módszert lehetne jobban hasznosítani, melyek ráadásul olcsók, anyag- és energiatakarékosak és gazdaságosak. Igaz, hogy ezzel szemben általában több emberi munkaerőt vesznek igénybe, ezért elsősorban a kistermelésben, hétvégi kertekben, családi házak kertjeiben hasznosíthatók, ahol a munkaerő mint költségtényező kisebb problémát jelent. A biofarmok most már terjednek a Távol-Keleten is. A Tokiótól 30 kilométerre fekvő Funabasi város nagyáruházában próbaüzembe helyeztek egy számítógépes vezérlésű „zöldségüzemet”, biofarmot, amelyben teljesen vegyszermentesen, és a normálisnál kétszer gyorsabban termesztik a hagyományosnál ugyan 50 százalékkal drágább, viszont egészségesebbnek reklámozott zöldségféléket. Képünkön a biofarm technikusa . a paramétereket ellenőrzi a vezérlőberendezés terminálján. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) pasztalatot szereztek, majd újra felélénkültek a hatvanas években, nyilvánvalóan a repülés háború alatti nagy fejlődésének utóhatásaként. Foglalkoztak a kérdéssel angol, szovjet és japán kutatók egyaránt. Angliában jelentős összegű díjat tűztek ki annak az izomerő-repülőgépnek, amellyel első ízben sikerült zárt, nyolcas alakú hurokrepülést végrehajtani, két. egymástól 800 méter távolságban felállított oszlop megkerülésével. A repülési magasságnak eközben legalább 10 lábnak (azaz 3 méternek) kell lennie. A sok-sok sikertelen kísérlet alapján jogos a kérdés: lehet-e izomerővel egyáltalán repülni? Vannak, akik ezt még derűlátóbban fogalmazzák meg: válhat-e a közeljövőben az izomerő-repülőgépből valamiféle szerény légi kerékpárszerű közlekedési eszköz? Már a madarak repülésének vizsgálatakor elég korán felismerték, hogy a repülésben két jellemző adat nyilvánvalóan nagy szerepet játszik?: az egyik a felületegységre jutó repülősúly, az úgynevezett felületi terhelés, a másik a teljesítményegységre jutó repülősúly, az úgynevezett teljesítményterhelés : madárrepülésnél a teljesítmény természetesen a madár izommunkájából származik. Ezekből a meggondolásokból vonta le a magyar Kármán Tódor azt a következtetést, hogy a repülés problémája a nagyobb súlyú madaraknál jelentkezik inkább, és egy bizonyos súlyhatáron túl élőlény már képtelen a repülésre. Kétségtelen azonban, hogy az a fejlődés, amelyet az aerodinamika az elmúlt évtizedek során elért, némiképp mégis javította az izomerő-repülőgép megvalósításának esélyeit. Nagyszerepet játszik itt elsősorban a súlycsökkentés: eredményeket hozott a korszerű technológia. például a műanyagok, nejlonszerű szárnyborítások alkalmazása. Mégis, a lehet-e izomerővel repülni? kérdést célszerű inkább ekként megfogalmazni : „érdemes-e izomerővel repülni?” E kérdés még akkor is jogos, ha számításba vesszük, hogy ez év márciusában a képünkön látható, pedállal hajtott Daidalosz— 88 nevű különleges repülőgép a krétai Iraklion repülőtéren próbarepülést végzett. E géppel a tervezője — a 3500 éves Daidalosz- mítoszt felidézve — megdöntötte az emberi meghajtású repülő szerkezetek távolsági rekordját azzal, hogy a Krétai-tenger fölött Iraklionból a mintegy 118 kilométerre fekvő Thisxa(Szantorin)-szigetre repült. Pótolhatja az infrastruktúrát Hulladékból biogáz Néhány ázsiai és afrikai országban igen sok helyen a biogáz pótolja az infrastruktúrát, és megteremti egyidejűleg az elfogadható közegészségügyi feltételeket. Megközelítőleg 7,5 millió biogáztelep üzemel például Kínában, s így 500 millió ember főzési energiaigényét elégíti ki. A fejlődő világban 20 000-nél több biogázerőmű működik (1—3 MW villamos teljesítmény között.) Az iparilag fejlett országokban kisebb figyelmet fordítanak a fejlesztésükre. Nyugat-Eu: ©pában megközelítőleg 2000 működik, amelyeket elsősorban a szigorú környezetvédelmi előírások, a hulladékok újrahasznosításának szükségessége hozott létre. E telepek fele helyi felhasználásra villamos energiát termel. Hazánkban a biogáz ügye a lelkes hívők és az élesen elutasítók tábora között hányódik gyakorlati tapasztalatok híján. A biogáz területe interdiszcirplináris tudományos megközelítést kíván, hasznának, gazdasági eredményének kiértékelése pedig rendszerszemléletű számítást igényel. A termelésnek erősen szűkített gazdasági haszna az, hogy a fertőző, kényelmetlenül kezelhető szerves eredetű hulladékokat értékes anyagokká: metángázzá és biokomposzttá nemesítik. A biogáz a szerves anyagok anaerob (tehát levegőtől elzárt) lebomlásával keletkezett metángáz, s a napenergia szekunder és tercier megjelenési formája. Energiatartalma — nagyobb széndioxid mennyisége miatt — alacsonyabb a földgázénál. Égési, tüzelési szempontból viszont a városi gázhoz hasonlítható. Biogáztermelésre bármely természetes anyag (kivéve a vegyipari szerves hulladékot) alkalmas. A gyakorlat bebizonyította, hogy 300— 900 liter metángáz nyerhető egy kilogramm szerves anyagból. A termelés hatékonysága természetesen erősen függ az alkalmazott eljárástól és a berendezéstől. A biogáz a mikroorganizmusok és baktériumok életműködésének a végterméke, ezért a gyártás feltételeit a baktériumok működési igénye behatárolja. A biogáz készítését, gyártását a mikroorganizmusok több közössége végsi, meglehetősen bonyolult biokémiai folyamatokon keresztül. E metánkészítő, hulladékbontó baktériumról rohamosan gyarapodnak a mikrobiológiai ismeretek. Figyelemre méltók a houstoni (USA) yiT lágűrkutató központban, a jülichi (NSZK) atomenergiakutató központban végzett biológiai kutatási eredmények. Napjainkban a biogáztelepeken végeredményben azt a folyamatot utánozzák le, amellyel a Földön felhalmozott szerves anyagokból a földgáz és a kőolaj "keletkezett.
