Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

Irodalom, művészet 9

Az oldalpár illusztrációit Bulkay Julianna grafikáiból válogattuk.

Albert Zsuzsa:

Hideg és szeles

Csapódó ajtók, nyugtalanság a bérbáz folyosói kinyílnak, mint az ég. Nyikorgó ajtók, tört üvegek átengedik a szelet gesztenyefánk: világfa galambváros, rigóváros fényes az eső a leveleken.

A tavasz hideg és szeles de tovább élni érdemes ülnek a parkban az öregek esőcsepp életük lepereg.

kapuból köszöntek vissza. Piroska szipogott, Józsi meg fölmarkolta mindkettőjük táskáját, és becipelte a gyerekszobába.

Az apjuk mérgesen lépett be hozzájuk.

— Nem megmondtam, hogy többé ne barátkozzatok velük? —

A két gyerek a fiú ágya szélén ült, és úgy tettek, mintha mindketten forgalmasán olvasnának. Aztán a fiú mégiscsak fölszegte az állát.

— ök a barátaink — mondta —, már négy éve. Mióta itt lakunk. Miért ne játszhatnánk velük? ,

— Mert apuka így akarja — mondta. — Mondtam, hogy barátkozzatok Szilákékkal.

Piroska fintorgott a könyv felett, de a fiú most is felelt.

— Szilákék gyerekei idősebbek nálunk, nem érdekelnek bennünket. És mi sem őket.

Kövesi szeme megvillant.

— És az nem érdekel, amit én mondok?

Erie a kislány is felnézett, mindketten élénken figyeltek.

— De érdekel — mondta a fiú. — De a Szilák gyerek olyan kövér, hogy csak az evés érdekli. Hiába is hívom játszani, nem jön. A lány meg ...

Legyintett. Az apja megkérdezte:

— A lány?

A fia fölényesen mosolygott:

— A lány meg hülye. Tizennégy éves, és még csak hatodikos. Mit kezdünk vele?

A pofon olyan gyors és váratlan volt, hogy mindhárman meglepődtek.

— Mit mondtam nektek? — üvöltötte magából kikelve Kövesi, és mind jobban fölmérgelte magát. — Ha egyszer azt mondtam: barátkoztok, akkor barátkoztok, az istenit, és kész!

Nem a fiú, hanem Piroska kezdett el szipogni. Először csak halkan, aztán hosszú és köhögésszerű' zokogással sírt. Az apjuk az ajtóig ment, onnan visszafordult.

— Ezeket meg ne lássam itt többé. Nem szabad beengednetek őket. Még ideszoknak.

— Ezek a barátaink — mondta a fiú, akinek bal arca tüzelt a pofontól.

Kövesi kinyitotta az ajtót.

— Lehet, hogy a barátaitok — mondta —, de csak voltak. Ti máshová tartoztok.

5.

Este az asszony az ágyban olvasta az újságot, a férfi az irataiba mélyedt. Egy idő múlva kérdezte csak meg az asszony, hogy miért bántotta a gyerekeket.

— Nem rosszak ők — mondta gyorsan, mielőtt a férje válaszolhatott volna. — Egyikük se rossz.

Kövesi fölnézett az iratokból, félretette a jegyzetfüzetét.

— Nem is mondtam, egy szóval sem állítottam, hogy rosszak — mormogta. — Én is sajnálom őket.

Az asszony közelebb húzódott hozzá, egészen az ágy széléig.

— Hát akkor miért verted meg a Józsit? — kérdezte.

Kövesi legyintett.

— Jobb, ha durvának tartanak, mert azt megbocsátják — suttogta maga elé, csak aztán nézett a feleségére. — Még te is. Azt akarom, hogy a saját körükben nőjenek föl. Hogy ne kelljen annyit kínlódniuk, mint nekem. Ne érje annyi stressz őket.

A felesége csodálkozva könyökölt föl.

— De hát ezek a barátaik — mondta. — Ezeket szeretik legjobban.

Kövesi arca megrándult.

— Éppen az a baj — mondta. — A barátkozás az nem szeretet kérdése. Nem lehet az. Legyenek nekik megfelelő barátaik.

Az asszony megcsóválta a fejét.

— A Szilákék felelnek meg nekik?

A férfi bólintott.

— Most a Szilákék, egy év múlva a Vukicsék, két év múlva más.

ház homlokzati részét még festették a munkások, de benn, a negyedik emeleti folyosón és lépcsőházban már megkezdte munkáját a négy személyből álló takarítócsoport. A negyvenéves Pályi- né irányította a többi három nőt. A festés után ajtón, ablakon maradt fröccsenést, a vaskorlátot és a folyosó kövén, lépcsőjén, fo- gózkodóján* megtapadt foltokat távolították el. A három közül kettő még húsz év alatt volt, a harmadik, középtermetű, karcsú, fekete hajú nő már túljárt á harmincon. Barna bőrű arcán erősen bemélyedtek az orr tövétől a szája sarkáig húzódó vonások, a szemét is árnyék vette körül, mégis az egész arc szokatlanul eleven volt, mintha lappangó tűz égett volna mögötte, és a sötéten csillogó szemekben, s még az olcsó, hosszú fülönfüggők piros kövében is.

— Cili — szólt oda neki Pályiné gúnyos jóakarattal —, már megint itt a fiúd. Kitudta, hol találhat meg. Ott van, ni!

Cili hátrafordult. A lépcsőház torkában sovány, szőke fiú állt. Alsó ajkát megbántottan előre tolta, homlokára, egész tartására rá volt írva a gyenge emberek erőszakolt elszántsága.

—• Na mi az, mi kell, Palkó?

Cili a vaskorlátra csapta a vizes rongyot, a hangja úgy szólt, mint aki a hirtelen támadt unalom ásítását nyomta el. Lassan elindult a fiú felé, s amint közeledett, az megrogyott, a térde, nyaka előrebiccent.

— Tegnap se jöttél el — mondta panaszosan — Becsaptál, én meg estig vártalak.

— Kár volt — felelt Cili derűsen, de a derű mögött a fölénynek olyan hidegével, ami a fiú fejébe kergette a vért.

—• Ha nem akarod folytatni, minek kezdtél velem? Hát ilyen utolsó nő vagy te?

Hirtelen, dühös, de kétségbeesett elszántsággal belekapott a nő duzzadt, kétfelé álló mellébe, ami szinte szemérmetlen hivalkodással ütött át a vékony nyári ruhán.

— Mit markolászol? Nyughass! — szólt rá Cili indulat nélkül, higgadtan Palkóra. Kemény és biztos mozdulattal seperte le melléről a mohó, ügyetlen kezet. —■ Kellenék neked, ugye? De te nem kellesz már nekem, mert nem vagy any- nyi, mint én.

— Hogyhogy nem vagyok... —

— Mit gondolsz, megvettél örökáron? Hát nem vettél meg. Ami volt, volt, de most már vége. Elegem van belőled, semmi részem nem kívánja, hogy folytassuk. Menj innen és ne járj utánam.

Szokják mgg, hogy idomulniuk kell. Jobb, ha még gyerekkorukban a mozgékonysághoz, a változásokhoz szoknak.

Az asszony a földre dobta az újságot, és igazgatni kezdte a takaróját.

— Mire megfelelő? — kérdezte. — Mire?

6.

A repülőtér kora reggeli csúcs- forgalma még tartott. Az emberek ide-oda cipelték a bőröndöket, az ideges tisztviselők széles mozdulatokkal magyaráztak a sorban állóknak. Kövesi a bejárat melletti, üres műanyag fotelok egyikére mutatott. A sofőr letette a fekete koffert, és szótlanul várta, hogy Kövesi kivegye belőle a szükséges iratokat. A sofőr magas ember volt, ősz haján kívül alig jelezte valami a korát. Az arca még teljesen sima volt, szeme körül két-három szarkaláb.

— Most beadhatja — mondta Kövesi, miután kluccsa! is lezárta a koffert. — Aztán hozza ide a csomagcédulát. Addig megiszom egy kávét, hogy fölébredjek.

A sofőr bólintott, és leemelte a koffert a fotelról.

— Megkérhetném Kövesi elvtársat, hogy nekem is rendeljen egy teát? — kérdezte.

Kövesi gondosan becsukta kézitáskájának a zárát is. Á számo- •kat figyelte, hogy a zárat véletlen mozdulat ne nyithassa ki.

— Majd rendel, ha visszaér a cédulával — mondta. — Aztán már nem muszáj sietnie. Ha elindul a gép, maga még elüldögélhet itt. De én sietek. Ideges vagyok, ha várnom kell.

— Azonnal jövök — mondta a sofőr, és elindult a várakozó sor felé.

— Igyekezzen — mondta Kövesi. — Az ember sose tudja, mikor jelentik be, hogy itt a fölrepülés ideje.

Engem te nem hajlítasz meg. Ez még különb legénynek se sikerült.

— De nagyra vagy magaddal, te utolsó! — kiabálta a fiú. Mocskolódó szavakkal folytatta, hátrálva és lefelé süllyedve a lépcsőn. De ezek sem törölték le róla a szégyent és a megalázottságot.

— Hallod, igaza volt annak a fiúnak — mondta Pályiné, és irigyen futott végig pillantása a karcsú. vékony nagy mellű nőn. — Kikezdesz vele, azután lerázod, mint a pondrót. Hát nincs benned becsület?

— Nem becsület dolga ez — felelt Cili olyan sokatmondó hangon, hogy a két lány összenevetett. — Ha nincs továbbra is kedvem hozzá, minek erőltessem?

— De nagyra tartod magad. Harmincnégy éves vagy, a fiú meg legfeljebb huszonhárom, örülhetnél, hogy kellesz neki, nemhogy még te ...

Bihari Kiára:

— ö örüjön, hogy ennyit is kapott belőlem. Különben rosszul tudod a koromat, mert a múlt hónapban töltöttem be a harminc- ötödik esztendőmet — felelt Cili.

Pályiné arca, mintha ez a kihívó őszinteség személye ellen irányuló sértés lenne, elsötétedett. A két lány nagyra nyílt szemmel nézett Cilire. Egyik sem hitte, hogy már ilyen öreg.

Délben a kőművesekkel és festőkkel ültek le ebédelni a házzal szemközti oldalon, a jó meleg, tavaszi naptól átsütött kőre. Szárazát ettek, papírból, szalvétából. Az egyik fiatal festő, Végh Döme Cili közelébe húzódott. Szőke fejéről levette a papírcsákót, kivágott atlétatrikója megmutatta széles, barna zománcú hátát, mellét. Már harmadik napja együtt ettek, és a tapogatózó szavakon keresztül vizsgálták egymást.

— Ízlik? — kérdezte a fiú, és a felvágottra mutatott.

— ízlik — mondta Cili. Szeme a zsíros papiros fölött ráragyogott a fiúra. A mosolytól barna arca kétoldalt bemélyedt. — Mit bámulsz rám, egyél te is.

— Nem bámulom én ... Csak ...

— mormolta a fiú, és félrekapta a pillantását.

— Csak nézzél... — nevetett a lány —, nem esik az nekem rosz- szul. Mióta vagy ennél a vállalatnál?

— Egy hete. Elsején jöttem én Pestre.

— Hány éves vagy?

— Huszonnégy.

— Az jó — bólintott Cili. Nem mondott arról semmit, ez miért jó.

— Van valakid?

— Még nincs — felelt a fiú, s mintha ezért szégyellte volna magát

— Mért nézel mindig? Tetszek neked ?

— Igen, igen — felelt Döme mohó gyorsasággal. — Amióta csak megláttam, azóta.

— Mért nem tegezel?

— Mert maga idősebb nálam. A fiúk azt mondják, tizenegy esztendővel.

— Igaz — mondta Cili. — Ha ez sok neked, máris odébbállhatsz ... kezével megvetően a figyelő lányok felé intett. — Van itt elég csirke, válogathatsz. Azok mindennel megelégednek.

— Hogyhogy? — kérdezte Döme és kis zavarral nevetett.

— Akit én kiválasztok, az ember legyen a talpán — válaszolt Cili nyugodtan. Még erősebben nézett a fiú szemébe.

— Értem — bólintott a fiú, s mintha tüzet fújtak volna a bőre alá, nehezebben lélegzett, de kihúzta ..zéles vállát. Most ő nézett Cili szemébe. — Munka után megihatnánk egy pohár bort együtt.

— Majd estére — mondta Cili

— Nem szokásom munkából bárhová is elmenni. Majd megvársz a szállás előtt. Otthon megfürdök és szépen felöltözök. Te is szépen öltözz, ez a kívánságom.

— Igen — mondta a fiú felin- dultan, mintha ez az óhaj a közeljövő különleges, izgató ígérete lenne. Megfogta a lány csuklóját, megszorította, és hozzáhajolt, hogy megcsókolja a nyakát.

— Nyughass! A tempót én diktálom! — szólt rá a lány, és tenyerét a fiú széles mellének feszítette.

— Jól van, legyen úgy, ahogy akarja — mondta a fiú. Mély, újonnan felébredt érdeklődéssel nézett Cilire, s a szemében láng lobbant.

— Na, Cili megint kiadta a szeretője útját és új fiút választott —

»I

újságolta este a női szállás közös szobájában Pályiné. ’

— Hány éves az új? Tizenöt? Tizenhat! — kérdezte, egy árnyékos szemű ásszony gúnyosan.

— Tőlem plétykázhattok, amennyit akartok, hál’ istennek, van mit. — Cili ránevetett három szobatársára. Fülbevalói halkan csilingeltek. A szekrénye előtt állt és a ruhái között válogatott.

— Nem vagyunk mi rosszakaróid, Cili — szólalt meg a harmadik. nagyon sovány, sápadt asz- szony. — Csak hát elmúltál már tizennyolc éves, szégyen ennyit ugrándozni. Megfelejtkezel arról, hogy eltelt az idő. A te korodban ilyen fiatal emberekkel cicázni, mint..’. Én egyidős vagyok veJ led, de eszembe sem jift, hogy úgy tegyek, mint te. Megjöhetett volna már az eszed.

— Hiszen éppen azért teszem, mert megjött — válaszolt Cili és elnevette magát. — Elég sokáig voltam pojácája a férfiaknak. Elegem van belőle.

— Az a mi sorsunk, hogy tűrni kell.

1 Cili ledobta a pongyoláját, hogy kombinét vegyen fel. Meztelensége tűrhetetlenül kihívó volt. Tarkója a zuhany vizétől még nedvesen csillogott.

— Azért menekültetek el hazulról, mert tűrni kell, ugye? — kérdezte higgadtan és gúnyosan. — Csakhogy elébb kellett volna, mielőtt belerokkantatok a tűrésbe. Most meg lesitek egymást, hogy melyikőtök lép rossz útra.

• — Ugyan már, Cili, ne vádaskodj — szólalt meg Pályiné. — Azt hiszed, mert eljöttek hazulról, az jár az eszükbe, hogy nekivessék magukat a szabad életnek? Mindegyikünknek családja, ezer gond- ja-baja van. Nem mindenki olyan szabad madár, mint te. Nem ítélünk mi meg téged, csak nem tartjuk helyesnek, hogy érett nő létedre magadnál sokkal fiatalabb fiúkkal foglalkozol.

—• Kinevetteted magad — tette hozzá gyorsan az árnyékos szemű asszony. — Kell az neked?

— Aki nevetni akar, hadd nevessen. Mit törődök én vele? — Cili szembefordult a másik nővel, miközben két kézzel hátranyúlt, hogy a szoknyáját bekapcsolja. — Elébb az apám uralkodott rajtam, amíg a tanyán laktam ... Kevesen kaptak annyi pofont meg ütést, mint én. Azután egy magamnál nyolc évvel idősebb férfival éltem, aki, hogy megkapott, egy szót se szólt többet a házasságról. Ivott, mint a gödény, és ő is vert, akár az apám. Azt akarta, hogy járjak vele kocsmázni. Utána egy özvegyemberrel költöztem össze, akinek meg két gyereke volt otthon, kora szerint az apám lehetett volna. Az meg azért ütött, mert fiatal voltam hozzá, és’ igy akarta belőlem kiverni az élénkséget, így akart alázatra késztetni. Azt hangoztatta, hogy akkor vesz el, ha olyan leszek, amilyennek ő akar látni.

— Biztosan, nem becsülted meg magadat — szólt közbe a sovány asszony.

— Jobban, mint kellett volna — vágott vissza Cili élesen. — Míg meg nem jött az eszem.

— Ha még egy kis türelmed van, bizonyosan elvesz az az özvegy feleségül — mondta a sovány asz- szony. — Akinek még felnevelni való gyermeke van, az jól bánik az élettársával.

A másik két nő egyetértőn bólogatott. _

— Jól, persze, hogy jól — mondta szemrehányón Cili. — Akár a kutyával, akit addig szorít, míg bele nem törik, hogy az elhajított botot akár százszor is visszahozza. De volt annyi eszem, hogy kiszabadítsam magam ebből a sorsból.

obbantott a lábával és

D magasra emelte a fejét. — Ezért nem kell nekem magamnál idősebb férfi. Engem ne vezessen pórázon, ne oktasson, ne törjön meg a maga akarata szerint egyik se.

— Ezért kedveled a magadnál fiatalabbat — mondta vádlón és irigy lekicsinyléssel Pályiné.

— Ezért, ha tudni akarjátok. Ezeket én oktatom, én nevelem, kedvem szerint. Azt akarom, hogy úgy táncoljanak, ahogy én fütyülök. Ezért választok mindig tíz évvel fiatalabbat magamnál. A tíz év különbségnek meg kell lenni.

— Tíz év! — szólalt meg az eddig csendben figyelő negyedik nő gúnyosan. — Alább nem is adod? Kilenc évvel meg se elégedsz?

Cili kifeszítette a feszes blúzban a derekát és megint dobbantott.

— Nem! A tíz év különbségnek meg kell lenni. — A hangja gőgösen és magabiztosan szólt. — Egy napot se engedek el belőle!

Összeállította: Kékasy Ildikó