Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
Irodalom, művészet 1988. MÁJUS 7. Jónéhányan indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő években, a felszabadulás utáni magyar irodalom második reneszánszának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indokolatlan, de magyarázható félelem, megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség, vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolható, de megtévesztően ajánlatosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle „adunak” szántak csak minket egy rajtakaphatatla- nul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, de tiszavirágéletű csalinak, amelyre ráharapnak a mélytengeri áramlások elbizonytalanodott nagyhalai? Jóhiszemű, ifjú előénekeseknek, akik — ha csekély mértékben is — elősegíthetik a teljes kórus újraszer- veződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó igazi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy: nem így kell ezt, fiúk, hanem így! — és újra zengjen az új. szocialista magyar irodalom hiánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nélkül? Akármi is volt az elképzelés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizonyítani, hogy nem csupán csalogató előéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Akinek sikerült, annak is csak kétszeres üzdelem árán. Mert a „konjunktúralovag” bélyege mindenkire rásüttetett az akkoriban indulók közül. És sokan még ma is viselik. Olyanok is, akik azóta százszor bebizonyították már, hogy nem szükséges konjunktúra ahhoz, hogy lovagokká legyenek. A Tűztánc című antológia kereken harminc esztendeje. 1958 tavaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért a politikai jelentősége talán nagyobbnak látszott, mint az irodalomtörténeti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállalta. hogy még egyszer összegyűjti a szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez a „zászlóaljhoz” tartoztak, mégha nem is szerepeltek az ,,ős-Tűztáncban". Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmarkánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz művekkel szerepelhetnek a jelenlegi — küllemére nézve is impozáns — gyűjteményben. Nekem a legnagyobb örömet az jelenti, hogy a tűztáncosok szán- doka harminc év alatt mit sem változott: hadat üzenni minden sandaságnak, magabiztosabbakká tenni a legemberibb moccanásokat a világban, ünneprontásra bújtogatni a hamis csinnadratták idején, azaz Petőfivel szólva: „használni, s nem ragyogni”. A perlekedésre mindig kész, közéleti érzékenységgel sújtott, elkötelezett költő éppen a szigorodó társadalmi körülmények között hat a legkevésbé anakronisztikus jelenségnek... Baranyi Ferenc Garai Gábor: Tűz-tánc 2. Eg a palota? Sőt, ég a kunyhó is! Rakéták röppályán egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, födlrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába-, ne süllyedjünk magunk költötte halálba. ■ Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. Gobby Fehér Gyula: A fölrepülés ideje Baranyi Ferenc: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg - madárijesztőnek hiszi. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták - a földbe így került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ba percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. Simor András: Monológ Semmire sem jut időnk. Dolgozni kell, azután pedig tanácsos pénzt keresni. Ordít a gyerek, játszani akar. Az építőkocka-időt nem szedjük ki a dobozából. Van maszekolni-idő, gmk-idő. fusizni-idő. Kedveskedni-tidő nincs. Az öreggel-törődnü-időt eltemettük. Zörög a csontváz-idő, akár akarjuk, akár nem, vele kell mennünk. Hiába szeretnénk előkeresni, még egyszer kézbe kapni, végleg elgurult, kilyukadt a játéklabda-idő. Az autóbuszban hatalmas tömeg tolongott. Kövesi éppen a fél hármast érte el, ott találkozott régi osztálytársával, Strangl Józseffel. Messziről megismerték egymást a sokaságban, mindketten elmosolyodtak. Mikor sikerült közelebb kerülniük egymáshoz, Strangl jókedvűen kiáltotta: — Na, végre megvagy! Már három hete ígérgetem Etelkának, hogy megkereslek, és megbeszélünk egy igazi halászlé-vacsorát. Kövesi tovább vigyorgott, de nem válaszolt. Strangl azt hitte, barátja nem hallotta a szavait. — Gyertek ki péntek este hozzánk. Tudom, mennyire szereted a halászlét, addig meg én kétszer is megyek a Dunára, majd csak fogok valamit. Köztük egy magas fiatalember állt. Kövesi látta, hogy a nyakán nagy csöppekben folyik az izzadság, rögtön maga is izzadtnak érezte magát. Az ingnyaka vágni kezdte, a pantalló mintha szúrta volna a bőrét, Strangl szívesen megkerülte volna a fiatalembert, de olyan zsúfolt volt a busz, hogy semmiképpen sem lehetett helyet cserélni, így a válla fölött kiabált: — Ha meg nem megy a hal, legföljebb veszek a piacon egy pontyot, azelőtt is megtörtént már. Jót nevetett, de Kövesi most nem követte. Arca merev volt. — Megbeszéltük? — kérdezte Strangl. — Pénteken este várunk benneteket. — Nem érünk rá pénteken — felelte Kövesi és kinézett az ablakon. A Futaki út régebbi házaihoz értek, és az autóbusz a súlytól nyekeregve lassított a kórház előtt. — Nem baj — válaszolta Strangl vidáman. — Akkor gyertek szombaton. Vagy gyertek vasárnap. Amelyik nap nektek megfelel. — Most nem érünk rá — mondta. — Ez a hétvége nagyon foglalt. A barátja tovább kiabált a magas fiatalember válla fölött. — Beszéljük meg a jövő péntekre — mondta. — Vagy ha akkor is foglaltak vagytok, beszéljük meg vasárnap ebédre. Talán az lenne a legjobb. Etelka már úgy szeretné kibeszélni magát Rózsával. Csodálkozott is, hogy any- nyi ideje nem jelentkeztek. Az autóbusz újra fékezett a megállónál. Kövesi kénytelen volt meglökni az izzadó fiatalembert, hogy a kijárat felé furakodhas- son. — örülök, hogy láttalak — monta. — Jól nézel ki. Strangl belenézett barátja arcába, ahogy az elhaladt mellette. — Na, de mikor jöttök? — kérdezte. — Már régen beszélgettük ki magunkat úgy istenigazából. Minden bajunkról. Tudod, hogy jóféle hegyi bort szereztem egy kamenicai magántermelőtől? Kövesi elkapta a kijárati ajtó rúdját. Arrébb nyomott egy fekete ruhás öregasszonyt, hogy a lépcsőhöz jusson. — Mostanában foglaltak vagyunk. Rengeteg a munka az új helyemen. Strangl még egyszer utánaszólt: — Te mindig imádtad a halászlét. Meg ha akarod, sütnék is neked halat. Kövesi leszállt a buszról. Jól- esőn rázta meg magát. A kabát gallérját hátrább lökte, hogy a levegő jobban érje. Onnan lentről mondta bámészkodó barátjának, aki már nem is hallhatta szavait, mert az önműködű ajtó becsapódott: — Elkezdtem vadászni. Puskát vettem. 2. Az áruház férfiosztályán öt sorban álltak az öltönyök. Kövesi a sorok között mászkált, válogatott. A kereskedők közül egy fiatalember jött oda hozzá, szolgálatkészen hajlongott. Már messziről barátságosan vigyorogni kezdett, igyekezett jó hangulatot kelteni a vevőben. — Van kiárusításon levő leszállított öltönyünk is — magyarázta lelkesen. — Ha megfelel, ugyanazon az áron akár két öltönyt tetszik venni. És garantáltan minőségi áru, tessék megtekinteni. Udvariasan karon fogta Köve- sit, és az utolsó öltönysor felé akarta vezetni, de ő nem hagyta magát. — Nem érdekel — mormogta. Szeme végigfutott az öltönyökön, de nem látott megfelelő dohánybarnát. — Csak jöjjön bátran — noszogatta tovább a kereskedő. — Higgye el, azok se rosszabbak, és még olcsóbbak is. Boldogan hajlongott és ugrált a vevő körül, mintha a leárazott áru az ő személyes ajándéka lenne. — Dohánybarna ruhájuk nincs — mondta Kövesi. — Oda meg nem megyek. — A fiatalember meglepődött. Nyaka megnyúlt, kíváncsian előrehajolt. — De hát miért? — kérdezte. — Mikor az se rosszabb. Van ott dohánybarna öltöny is. Esküszöm, jó lesz. Csak tessék megtekinteni. Kövesi rosszkedvűen tépte ki magát az invitáló kezéből. — Maga hülye — mondta halkan, de határozottan. — Nem érdekel a leárazott áruja. Engedjen el. Megfordult, és kiment az üzletből. 3. A falat teljes hosszában tükör borította. A kép egy negyvenéves, kövérkés férfit mutatott. A hajában nem túl sok ősz hajszál, mindössze négy vagy öt. De ha megfordította a fejét oldalra, akkor látszott, hogy a tarkóján kopaszodik. A tarság a feje búbját támadta meg, ott, ahol a papok borotválkoznak. Az öreg borbély szolgálatkészen borította a nyakába a fehér lepedőt. — A megszokott módon — dal- likázta, miközben hátul megkötötte a csomót. — Megszokott módon. De Kövesi határozottan rászólt: — Nem a megszokott módon. Az öreg kizökkent munkaritmusából. Megállt a keze. Szemöldöke magasra szökkent a meglepetéstől. — Ahogy parancsolja — mondta végül. — Milyen frizurát tetszik? — Hagyja meg a hajamat teljes hosszában — mondta Kövesi. — Hagyja meg hosszúra, csak itt a halántékomon igazítsa ki, csináljon benne rendet. 4. A gyerekek a kertben játszottak, mikor az apjuk hazaért. Piroska is meg Józsi.is a meggyfa ágán lógtak, a vendéggyerekek meg a fa alatt táncoltak. Éktelen ricsajt csaptak, teljesen beleélték magukat az indiánosdiba, még az üvöltésük is igazinak tűnt. Kövesi rájuk ordított. — Azonnal mars a szobátokba, hallottátok? A gyerekek elhallgattak, a vendégek sietve szedték fel a kijárat mellé rakott táskájukat, és szó nélkül kotródtak kifelé, csak a Tűztánc, másodszor
