Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁJUS 7. A Néplap vendégé Romány Pét, az MSZMP Politikai Főiskola rektora Meddig lehet elmenni a tulajdonviszonyok átalakításában? —■. Vajon ma Magyarországon mit várhatunk, a politikai Vezetés mennyire engedheti átalakulni a tulajdonviszonyokat, a gazdaság szerkezetét? Választ dr. Romány Páltól, az MSZMP Politikai Főiskola rektorától kértünk. — A mai viták sokban emlékeztetnek a ’60-as évek , derekán a szövetkezeti tulajdonról zajlottakra. Mikor a szövetkezeti tulajdon egyenjogúsításáról folyt vita a Társadalmi Szemle hasábjain, fülembe csengtek Rákosi szavai. Felfogása szerint az állami tulajdon volt az ing, a szövetkezeti pedig a kabát, s mivel messzebb van a testtől — e logika szerint —. kevesebb meleget, támogatást kapott ezért a szövetkezet. Le kellett számolnunk ezzel a felfogással, megszületett az elvi-politikai döntés, de gyakorlati érvényesítéséhez még hosszú évekre volt szükség. — Igazine. hogy már ekkor elhangzottak a tőkeáramlás liberalizálását célzó javaslatok is? — Igen sürgető is lett volna a tőkepiac megteremtésével foglalkozni. Pontosabban, foglalkoztunk is vele, tanulmányok készültek, de előbb a szövetkezeti és az állimi tulajdon viszonyát, elszámolási rendjét kellett tisztázni. Az emancipáló döntés megszületése után még évekig lehetett fékezni annak megvalósulását, sőt. az akkor meg nem oldott jogi, szervezeti ellentmondások jelentős része máig sem szűnt meg. — Tulajdonképpen kik ellenezték húsz egynéhány éve a szövetkezetek nagykorú- sítását, a „törvény előtti egyenlőséget’’? — Erőteljesen osztálytartalmú vita volt ez akkoriban, hiszen a tét a parasztság, a falu felemelkedése, a mező- gazdaság emancipálása volt. A jövedelemfelosztási korlátok feloldása, e módszerek megváltoztatása a munkás- osztály érdekeit veszélyezteti — vélték és hangoztatták többen is. Nem is ment egy- csapásra az egyenjogúsítás. A mostani vita arról, hogy mit tartalmazzon a társasági törvény — pontosabban mondva: a társulási törvény —, milyenek legyének tulajdonviszonyaink a jövőben, ugyancsak nagyjelentőségű kérdésekről folyik és nem nélkülözi a gazdasági mellett az ideológiai tártál-, mat sem. Akárcsak akkor, most. is érezhető egyfajta bizalmatlanság, megrökönyödés. — Kiknek a részéről? Vajon hol vannak most a fékek? Hol tartják szocialista elveinkkel összeegyeztethetetlennek mondjuk a magántulajdonnak részvény- és korlátolt felelősségű társaságok útján történő társa- dalmasítását? Nem azért szeretnék neveket hallani, hogy pellengérre állítsuk ezeket a személyeket, hanem. hogy tőlük is kérhessünk interjút, megismerhessük nézeteiket és elveiket, hiszen el sem hangzott ellenérvekkel nem lehet vitázni! — Igen, meg kellene teremteni számukra is a jelentkezés, a véleménynyilvánítás lehetőségét. Figyelemre méltó például a jelenlegi szovjet gyakorlat, az, hogy ott a lapok homlok- egyenest ellenkező tartalmú olvasói levelek közlésére vállalkoznak. Annak azonban mégsem lenne alapja, hogy én most neveket soroljak, hadd jelentkezzenek ezek az emberek maguk a nézeteikkel. Azt azért fontos elmondani, hogy a fenntartásaikat hangoztatok jelentékeny része idősebb, nyugdíjas ember. de nemcsak ők alkotják a tiltakozók, ellenzők táborát. Fiatalokkal is találkoztam. akik az ideákat kérik számon, a szocialista vívmányokat féltik, persze, nem csak a társulások új lehetőségeitől. — Valójában mik ezek a sokat emlegetett, megvalósítandó ideálok? Van-e olyan határ, amit a politika a gazdasági racionalitás nevében sem léphet át? — Vannak ilyen határok, de az biztos, hogy e vonalakat nem számok, százalékok, hanem eljárások, rendezőelvek jelölik ki. Gondoljunk csak a panzió-vitára: ez, hogy egy magánszálloda szocialista jellegű-e még, vajon a szobák, netán az alkalmazottak számától függne? Nem a szervezeti forma a meghatározó, hanem a közeg, amiben az működik. Mit értek közeg alatt? Értem azt — többek között —, hogy a szocialista gazdaságban a termelőeszközök többségének társadalmi tulajdonban kell lennie. A meghatározó állapot mellett viszont igenis legyen minél színesebb a választék, az eredményes gazdálkodásra sok szervezeti forma kínálkoznék és ezt segítse elő a leendő társulási törvény is. más jogszabályok is. Egyébként itt nem egyszerűen a magántulajdon, a lakossági forrás célszerű bekapcsolásáról van szó. Legalább ilyen fontos megtalálni, alkalmazni a közösségi tulajdon hatékony működésének, ellenőrzésének — korunk követelményei szerinti — formáit. — Remélem, hogy ezt közös alapként mindenki elfogadja, de vajon ugyanazt értjük-e mindnyájan társadalmi tulajdonon? Mi a „társadalmibb”, az a vállalat, amely állami tulajdonban van és veszteséget termel, ezzel csökkentve a közös céljainkra fordítható társadalmi vagyont vagy az a magánvállalkozás, amely nyereséges, jelentős adót fizet, és ezzel növeli a társadalmi vagyont? — Természetesen mindenképpen előnyösebb a prosperáló vállalat. Jelenleg az is elmondható, hogy több helyen a „szocialista bolt” megy gyengébben”, gyakorta azért, mert ott a tulajdonos túl messze van ahhoz, hogy felismerje a problémákat, vagy hogy a döntést hozó ki tudja javítani a felismert hibákat. De azért az sem mindegy, hogy a sikeres vállalatnál a nyereséget mire költik, annak mekkora hányada fordítódik közös céljainkra, mennyi kerül vissza a társadalomhoz. — Akkor maradjunk még egy kicsit a kevésbé sikeres gazdálkodóknál. Elképzelhetőnek tartja-e szocialista viszonyok között a krónikusan veszteséges vállalatok repri- vatizálását? — Részvényekkel ? Ki venné meg azokat? Magyarországon bizonyosan senki, külföldre meg azért mégse árusítsuk ki vállalatainkat. — Nem kellene a döntést mégis a piacra, az emberekre bízni? A reprivatizáció gondolatáról ne inkább a nyilvánosság, mondjuk egy tőzsde döntsön? — Ha lenne is ráció egy ilyen elgondolásban, ésszerűtlen volna most foglalkozni vele. A reprivatizálás — azon túl, hogy ki-ki mást ért alatta — a várható eredményeihez képest túl nagy terheket róna gazdaságpolitikánkra, egyáltalán szemléletünkre és a nemzeti egységre. — Mit gondol, ha most a gazdasági helyzet valóban jelentős reformlépéseket kényszerítene ki, többek közt egy progresszív társasági törvényt, amely a tulajdon- viszonyok fejlődését hasonlóan segítené, mint 20 éve tette a szövetkezeti vita, elkerülheti-e az ideológiailag motivált „visszacsapás”? Mindig követnie kell-e egy 72-nek a ’68-at? — Fő az, hogy egy társasági törvény koncepciójából ne faragjunk osztályharcos témát, hisz a részvénytársaságok, korlátolt felelősségű társaságok engedélyezésével, a bürokratikus gazdaságigazgatás kiszorításával elveinkből még egy szemernyit sem adunk fel. Sőt. A gazdaság fejlődésében egyes szervezeti formák megújulása, visszatérése természetes. Ma már nem vitatja Senki, hogy hazánkban a szövetkezeti tulajdon is szocialista tulajdoni forma, de ebből még nem következhet az, hogy Dánia, (ahol ugyancsak nagy a szerepe a különféle szövetkezeteknek és szövetkezeti közös vállalatoknak) szocialista ország lenne. Igaz ez megfordítva is, a tőkeáramlás önmagában gazdasági, nem kapitalista jelenség. Az elnevezésekre, terminológiákra viszont fontos odafigyelni, nehogy félreértsük egymást. Ne ismétlődhessen meg az, ami a háztáji kapcsán történt, amikor a? akkori jogszabályban dívó „kisegítő egyéni gazdasag” kifejezést több nyelvre „privát termelésként” fordították. így az olvasók egyszerűen valami másra gondoltak, mint ami a valóság volt. Nem mindig a fordítók hibájából. F. G. Közelharc a becsületért Tudoon, banálisam hat, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből a- régi slágert: „az ember egy léha, könnyelmű senki, mégis mily nehéz embernek lenni”. A<z épület előtt virágzik a japánbirs, jókedvre hango- lóan süt a Nap. Az élet sokat ígérőén hívja innen az .embereket. Hívja, s vajon mit ad nekik? Ugyanazt, mint eddig? S ha igen, akkor az innen visszatérőknek elég lesz-e a vele való birkózáshoz az itt kapott muníció? A megyei kórház pszichiátriai osztálya a kétség és a remény tárabérlete. Van, aki ideiglenesen a rácsos aibla- kú szoba lakója, van, aki akkor megy le sétálni az udvarra, amikor akar. Mások lesznek a hajnalok — A civil ruhám mindig kéznél van, — mondja egy vállalati osztályvezető. Középkorú, intelligens férfi. — Különben is önként jöttem, pár nap múlva megyek haza. Szívesen beszélek az ide vezető útról, de kérem ne írja meg a nevemet. Az enyémet megírhatja, — szól közbe a társa, — úgy is ismer az egész, város Deák Józsefnek hívnak. Itt dolgozom az osztályon. Azelőtt is gyakran voltam itt. Húsz évig ittam. Két év alatt négyszer voltam elvonókúrán, — de most már, két év óta egy csöpp alkoholt sem iszom. — Egy csöppet sem? — Nézze, belőlünk már nem lesz olyan szociális ivó, aki ebéd után, vagy névnapon felhörpint egy pohánkával, mert akkor törvényszerű a visszaesés. Volt úgy, hogy fél évig nem ittam. Meghívtak egy lakodalomba. Vacsora után bekaptam egy pohárral. — Mi lett belőle? — Az, hogy éjfélre utolértem a többieket, pedig azok már reggel spiccesek voltak. — Naponta mennyit ivott? — A szürke hétköznapok átlaga fél liter pálinka mellett négy-öt liter bor volt. — Rengetegbe kerülhetett. Mit vitt el az ital? — Mondjuk úgy, hogy a Tisza mozit helikopterrel együtt. — Jó summa lehetett... — Ráadásul kétszer elváltam és a fene tudja hány vadházasságom is tönkrement. Mindennek a pia volt az oka. Helyesebben én, mert ittam. A pia mindent elvisz. Családot, becsületet, pénzt. — És most? Válaszából a révbe jutott ember nyugalma csendül: — Tízezret hagytam a boltban két horgászbotért. Meg aztán .vettem egy telket is. Mások lesznek most már a hajnalok, megyek pecázni. — Azelőtt? — Azelőtt a hajnali gond csak az volt, lesz-e reggel két deci pálinkára való, hogy ne remegjen a kezem. De sok olyan embert ismerek, akinek remeg a keze, iszik rendületlenül, de azért azt mondja: ő nem alkoholista, mert még nem volt elvonókúrán. Mintha a gyógykezeléstől lenne valaki alkoholista. — Nem törvényszerű ez az út. Magánál hogyan kezdődött? Elénekelheti hogy „mások vittek rossz utakra engem”? — Amikor tizennégy évesen szobafestő-inas . lettem, jártam a mesterekkel. Akkor ittam először. Mentegetőzhetnék, hivatkozhatnék rájuk, de könnyű kifogást keresni, azt mondani, hogy a haverok vittek bele. De az igazság az, hogy ha nem jöttek, akkor én mentem hozzájuk, hogy mi van fiúk, betegek vagytok, hogy nem iszunk? Azt írja meg uram, hogy az aktív piás önmagától, egyedül nem tud leállni. A legjobb ha mielőbb orvoshoz megy. A kevés is sok — És ne csak akkor menjen, ha rendszeresen nagyobb mennyiséget fogyaszt, —. bólogat a vállalati osztályvezető. — Azért, hogy igyák valamit, soha nem szálltam le a buszról, nem tettem kitérőt. Csak névnapokon ittam, akkor is keveset, meg ha összejött egy kántyaparti. — Akkor hogyan került ide? — Két évvel ezelőtt munkahelyi ügyek miatt depresz- sziós hangulatba kerültem. Rájöttem, arra, hogy ha iszom egy pohár konyakot, akkor megszűnik a kézremegésem. Azután tévénézés közben ittam egy sört, majd többet is. Amikor bejöttem, a főorvosnő azt mondta, gyenge az idegrendszerem, egy fél pohárral sem szabad innom. — Szóval az idegfeszültséggel kezdődött? — Évtizedek óta dolgozom, engem sosem láttak részegen. Aztán olyan feszültBaranya megye és Pécs város iparosai, vállal kozói egy szép, patinás épületben helyezhették el képviseleti szerveiket. Az Iparosháznak elnevezett épületben helyet kaptak műhelyek, üzletek és egy hangulatos vendéglő is (MTI-fotó: Kálmándy Ferenc) sóg jött rám, hogy azt mondtam, nem megyek be dolgozni. A vége az lett, hogy nagyon komoly baj lett volna, ha nem jövök ide. Krízis- helyzetbe kerültem. —• Így van ez, — meditál Deák József. — A szervezet nem felejt, összegyűjti sérelmeit és egyszer majd kiveszi a szabadnapot. Az ital nem gyógyszer. Agykárosodást szenvedhet tőle az ember és még zárt intézetbe is kerülhet miatta. Rács mögött élhet, mint a majom. És akkor már csak arra lesz gondja, mikor van a reggeli, mikor az ebéd... — Sokan azzal érvelnek, hogy az italtól jobban bírják a munkát... Deák József a sokat átélt ember tapasztalatával mondja: — Humbug az! A vállalati osztályvezető osztja véleményét: — Nem igaz, hogy a jó munkás mind iszik. Fordítva van: a rossz munkás a jó ivó. — Amikor fuvaroztunk, engem vitt a cementeszsák, — érvel Deák József. — Most is kijárok szabadnapokon a Tüzéphez, de most könnyen viszem a zsákot. És amióta nem iszom,, nincs balhé, nincs verekedés, nem jön a rendőrség. — Milyen balhé nincs? — Hagyjuk! Sok volt, ne beszéljünk róla, Ittas állapotban sok minden megtörténik az emberrel. Mi meg 'aztán sokszor beiebailagtunk az éjszakába. — A hangulatom is jobb volt, amikor nem ittam, — bizonygatja társa. — Szinte kicserélődött az ember. Az osztály egy másik betege is vállalkozott arra, hogy beszél az idevező útról. Középkorú nő, mérnöki diplomát 'Szerzett. Most szabadulni akar az italtól, a vele járó görcstől, szorongástól. Eddig csöndben hallgatta a többieket. — Először egyetemista koromban ittam sört. Jól esett. Egy ideig csak ritkán ittam, többnyire névnapokon. Amikor családot alapítottunk, apróbb súrlódások köztünk is voltak. Állami gondozott voltam, nem állt előttem kellő családmodell. Lehet, hogy ez is közrejátszott. Mindenesetre, el akartam kerülni az összeütközéseket. Valahogy rájöttem arra, hogy ha iszom, akkor nagyobb a tűrőképességeim. Azután már reggel azért ittam, hogy nyugodt legyek a munkahelyiemen, otthon meg azért, hogy veszekedés nélkül ellássam a családom, aztán meg azért, hogy ne vegye észre a család, hogy ittam Palástoltam, ahogy tudtam. Az idő meg közben egyre rövidült ivás közben és mindig több ital kellett. Nem csoda, hogy jöttek a szervi betegségek. Besárgult a szemem. Csak akkor mentem orvosihoz, amikor már nagyon rosszul éreztem magam. A májvizsgálatnál aztán kiderült, hogy egy csöppet sem szabad innom. t Beteg avagy csavargó? — Miért nem jött előbb a pszichiátriai osztályra? — Azt hittem, hogy ide úgy kerülnek emberek, hogy feldobják őket egy kocsira, majd belökik őket a többi hülye közé. Az eredmény meg az lesz, hogy kapnak dilifecniit. A végén kellemesen csalódtam. Itt betegként és nem csavargóként kezelik az embert. — Nem ismerik az emberek, hogy milyen segítőkész légkör van itt, — szól közbe a vállalati szakember, — Meg aztán még a rendszeresen ivók is elítélik az elvonókúrára kerülőket. Ide lopakodva jönnek beteget látogatni a munkatársak. Leteszik az ajándékba hozott süteményt és gyorsan eltűnnék, — többnyire a közeli presszóba. — Ha kigyógyul valaki, akkor meg jó magyar szokás szerint azzal . kezdik: szevasz, rég nem láttalak, gyere igyunk valamit, — teszi hozzá Deák József. — Az a legnehezebb, amikor először kell ellent mondani. Engem is sokat cukkoltak. Ment a nagy macer, hogy de gyáva vagy, egy pohárral sem metsz meginni? Most már megszokták. Tudják, hogy Dodinak, mármint nekem, maximum két kóla, meg egy kávé kell. Ezért kell odafigyelni a gyógyultakra, mert egyedül nehéz talpon manadniok. Az alkoholellenes klub szerepe ezért felbecsülhetetlen. Ügyelünk egymásra, segítjük egymást, jó társaságot teremtünk. Azt hangoztatjuk, hogy inkább a baráti kört keli lecserélni, mint ismét pohárhoz nyúlni. — Azt is mondják: van aki bírja az italt... Deák József legyint: — A pia földhöz vágja a legerősebb embert is. A bátyám súlyemelő, erős gyerek volt, de az ital őt is legyőzte. Meghalt. Én is bar- lőtt lennék már, ha nem hagyom abba az italozást. Az alkoholizmus betegség, mégis úgy néznek a betegre, mint egy viíágcsavargóra. Akit itt hálózsákba kell tenni, vagy lekötözni amikor deliiriumban van, az ugyanúgy életveszélybe került, ugyanolyan beteg, mint az, akit operálni kell, mégis másként kezeli a közvélemény. Talán ő sem tudja, milyen nagy igazságot mondott ki. Itt ugyanis nemcsak az egészség visszanyeréséért, az élet védelméért folyik a közelharc, hanem a becsület, az emberi méltóság visszaszerzéséért is. És ha a külvilág közrejátszott abban, hogy ez a helyzet gyermekkori, munkahelyi, családi, vagy egyéb okok révén bekövetkezzen, valahogyan fel kellene cserélnie a lenézést a segítőkészséggel, hiszen a kórház kapuján kívül kezdődik minden. Simon Béla
