Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
8 Irodalom, művészet 1988. MÁJUS 14. Marosán György: ohant az idő: még néhány hét és felszabadulok — segéd leszek, sütőmunkás! Minél jobban közeledett a napja, annál több segítséget, annál több irányú szakmai és mozgalmi támogatást kaptam. Az üzem bizalmijával rendszeresebbé váltak a megbeszélések azzal a rendeltetéssel, hogy előkészítsenek a hiba nélküli,'dicséretes felszabadulásra, meg arra is, hogy a szakszervezet tagjává váljak. Ügy gondolom, nincs nagyobb eredmény annál, mint hogy az ember szakmunkássá, önálló keresővé és ezzel egyidőben szervezett munkássá lehet. Meggyőződésem szerint a jobb, emberibb és tartalmasabb élet egyetlen feltétele is! A bizalmi sokszor mondta: „A munkásélet nehéz, harcos és küzdelmes élet. Alkató, a világot megváltani segítő élet vár rád .. . Sose félj szembenézni a nehézségekkel és légy hű bármi is történne veled azokhoz, akik melléd álltak, neveltek és megvédtek téged!" Arra is figyelmeztetett, hogy ha felszabadulok, nem fogok Steiner Viktor pékségében maradni. Más, fontos helyre segítenek majd. Már megbeszélte a miserrel és a helferrel is, a két munkavezetővel, akik ugyancsak segítségemre lesznek. Ezért nem féltek szakmai tudásuk legjavát átadni nekem. A tanoncszerződés értelmében 1923. május 15-én kell felszabadulnom. A munkások azt mondták: megszabadulok a legnehezebbtől. Április elején erőt vett rajtam az izgalom. Április közepe táján olyan munkahetem következik, amikor már minden létező munkafolyamatot végigcsinálok. Az egyik este a miser meglepett: — Na, Gyurka, ma te leszel a miser! Te fogod vezetni a pékséget. Mutasd meg, mit tudsz! Zavarba jöttem. Mondtam neki: — Ne tessék bolondozni velem! — Márpedig úgy lesz öcskös, ahogy megmondtam! Egy éve, hogy mellette dolgozom, ismerem minden mozdulatát. Komolyra fordul a beszéd. El kell hinnem, hogy ezen a napon enyém a miser posztja. Nekikezdek a munkának. Van már elég gyakorlatom, a felelősség súlya mégis nyom. Olyan az, mintha vizsgáznék a miser, de legfőképp atyai barátom, a bizalmi előtt. Az egyik teknőbe bekovászolok, a másiknál, ahol már beérett a kovász, előkészítem a dagasztást. A miser minden anyagot leméret velem. Olykor megkérdi, hogy mennyit használok el ebből vagy abból. Válaszomat jóváhagyja és ezzel biztonságot ad. — A kenyérbe mérd a sót — mondja. A sómérés kézzel történik. Az arravaló szakajtóba kimérem a sót: 2,5 kg. Mielőtt beletenném a kenyérbe, ellenőriz — amit még nem csinált —, leméri a mérlegen, 2,45 kg-ot mér. — Nem baj öcskös! Arra vigyázz, hogy ennél kevesebb, de tíz dekánál több sose legyen. A szükséges két és fél kiló sónál nem játszik komolyabb szerepet öt-tíz deka különbözet. De ennél több vagy kevesebb már igen. A zsemlye tésztája nagyon kényes tészta: se kemény, se lágy nem lehet. A zsemlye minősége lényegében ezen múlik. A közben megérkezett szaktársak körülállták és figyelték munkámat, de szólni senki sem szólt. A mellém- rendelt inast most én dirigálom — úgy, mint ahogy azelőtt a miser dirigált engem dagasztás közben. A miser néha odajött, megtapintotta a tésztát. Észrevételt nem tett — ebből megtudtam, hogy a munkámmal meg van elégedve. Hajnal felé félretett egy darab tésztát, amiből nekem tucatnyi különböző süteményt kell majd kiformálnom. Ezt is az ellenőrzés miatt csinálta. Ebben is megnyertem a tetszését. Reggel felé kalácsot fonatott velem. Ez sem volt véletlen: ő már tudta, hogy a felszabadulásomra öt kilós kalácsot kell sütnöm, amelyet bemutatnak majd az Ipartestületnek. Ennek a megbízatásnak is sikerrel tettem eleget. Nem dicsért senki, nem is veregették a vállamat. Később is csak ennyit mondtak: „Jól van, fiam!” Ezt a fiam szót azonban nekem nagyon kedvesen és melegen mondták. Jólesett. (Részletek) A hét közepén egész éjjel süteményt vetettem, egyedül és teljesen önállóan. Eddig ilyen munkával csak akkor bíztak meg, ha valaki helyett félórára be kellett ugranom. Kenyeret már tudtam vetni és kisütni — ez volt az első, amit megtanultam a kemencénél. Most elő kellett készítenem a kemencét vetésre. Figyeltek. Megállapítottam, hogy a kemence nagyon meleg. Két vödör vízzel lehűtöttem. Inasok dolgoztak a kezem alá. Amit kértem tőlük, adták. Négy órán keresztül vetettem. Ekkor is csak annyit mondtak: „Jól van öcskös!” Ha egy kis szünet adódott, jött az elméleti vizsga: egy mázsa kenyérhez mennyi liszt, mennyi élesztő és só kell? — Száz zsemlyéhez és kiflihez menyi liszt, mennyi élesztő, menynyi só, tej vagy vaj kell? Tavasz- szal, nyáron, ősszel, télen milyen hőfokon kell kovászolni és dagasztani? Peregtek a kérdések, és én feleltem, amit tőlük tanultam. A szaktársak komoly arccal hallgattak — nem szóltak volna bele semmi pénzért se. Néhány hét múlva már velük engyenrangú leszek — szervezett sütőmunkás. Ennek megfelelő komolysággal kezeltek. A bizalmi izgult értem. A miser biztatott: „Ne félj, menni fog. Nem vallunk szégyent veled.” Elérkezett a felszabadulásom napja! Két pékmester jött az üzemünkbe. Mindig előttem van a kép, ahogy a sütőüzemben felkészülten vártam őket. Az üzem közepén álltam. Köszöntem nekik, s ők csak bólintottak. Mintha ott sem lettem volna, folytatták a már kint megkezdett csevegést — a reggeli pálinka után beszédes kedvük volt. A beszélgetés közben megszólalt az egyik mester: — Na, kezdjünk hozzá! Fiam, te vagy az, aki szabadul? — Igen! — feleltem. — Hogy hívnak? Hány éves vagy? A koromat meghallva, szünetet tartott. — Tizenöt éves vagy, és máris segéd leszel? Határozottan feleltem. A vallató pékmester ránézett a másikra; ezután az vette át a szót. Szakmai kérdésekről faggatott. — Ide figyelj, fiam! Ha én holnap felvennélek téged segédnek, hogyan kezdenél munkához? Elmondtam neki azt, amit minden este láttam, csináltam, tapasztaltam. A másik mester hallgatott. — Mondd csak, fiam!... Mi a különbség egy nagy és egy kis pékség között? Hirtelen vágtam rá, hogy csak az arányok különböznek egymástól, a munkafolyamat azonban — és maga a termelés — egyforma. Ezt a bizalmitól hallottam; mégis magyarázta az értelmét. — Ez igen! — mondta nevetve a másik. — Az arányok... A pékség az pékség marad, ahol sütni és vetni kell, nem is beszélve a kovászolásról. — Mennyi zsemlyétek volt az este? Megmondtam neki. — Ki kovászolt és ki dagasztott? Erre is válaszoltam. — Hogyan és mennyi kovászt Marosán György május 15-én lesz 80 éves. Ifjú éveiben állt a munkásjogokért küzdők soraiba. A szocialista eszme harcosa lett, a mozgalom részvevőinek sokat próbáit, győzelmeket, sikereket és csapásokat egyként erős lélekkel, megingás nélkül átélt, kiemelkedő vezetőjévé vált. Sok egyéb írásán kivül két eddig megjelent önéletrajzi kötetében, a Tüzes kemence és Az úton végig kell menni ciraü korrajzában több, mint ezerkétszáz oldalon mondta el életútját, az első lépésektől a magyarországi két munkáspárt egyesüléséig. A pillanatképek, amelyek a Tüzes kemence című kötetből valók, apró epizódok indulásának idejéből, mégis kiérezni belőlük, milyen erők és hatások alakították egyéniségét, jellemét, személyiségét. csináltatok hozzá, és mennyi idő múlva kezdtetek dagasztani? Elmondtam. Rám szólt a másik: — Mérjél csak két kiló sót! Vettem egy szakajtót, és a nagy vasládából kézzel kimértem két kiló sót. Lemérték. Eltaláltam: pont két kiló volt. Kimentünk a kemencéhez. Ott is kérdéseket tettek fel. Melyik a hic kemence? Mennyi fával fűtik be? Mit csinálsz, ha nem sikerül a fűtés, és nem tudod végigcsinálni a sütést? — Leállók vele, aztán kevés, de könnyen égő fával felfűtöm. — Jól van fiam! Sok kérdés volt még, de csak néhányat említettem, hogy fogalmat lehessen alkotni arról, hogyan zajlott le egy szakvizsga, ami nem volt gyerekjáték. — Tudod, hogy sütnöd kell egy ötkilós kalácsot? — kérdezték. — fia megsütötted, holnap délelőtt hozd fel az ipartestületbe. Ott majd megkapod a segédleveledet és a munkakönyvedet. Kezet fogtak velem. Eddig ezt, a munkásokon kívül, más, fontos ember nem tette velem. Jöttek a lányok a házisütésre. Asz- szonyok már várták a vetést. Leugrottam a gödörbe és egymás után vetettem be a házikenyereket. Tudtam, hogy titokban figyelik, hogyan tartom a lapátot, hogyan borítom a lapátra a 3—5—6 kilós kenyeret. A jó szakember ebből is sokat megállapíthatott. Aztán elmentek, s folytatták a pálinkás reggelit. Mindent elkészítettem a másnapi termelésre, majd lefeküdtem aludni. Este a szaktársak kérdésekkel záporoztak. „Mit kérdezett a pocakos? Mit kérdezett a nyurga?” A munkások ismerték a két pékmestert, ők ketten jártak ki tanoncvizsgáztatásra is. szabadulási ' kalácstésztát kis teknőben bekovászoltam, majd bedagasztottam. Míg a szükséges műveleteket végigcsináltam, a szakmunkások ugrattak: „Ügy simogatod, mintha a szeretőd lenne!” A kalács tésztája 5,30 kiló volt. Amikor fontam, körülállták. Nézték, de bele nem szóltak. Felejthetetlenül ünnepélyes pillanatok voltak ezek. Nagy, emeletes kalácsot készítettem — négy fonott részt kellett egymásra raknom. A tészta fonása nem volt egyszerű feladat, mert a fonás sem sűrű, sem ritka, sem laza nem lehetett, s a fonással alkalmazkodni kellett a tészta minőségéhez és mennyiségéhez. Amikor a tésztát fonni kezdtem, ráraktam egy nagy tepsire, tojással vékonyan megkentem, hogy megfelelő színt és hártyát kaphasson. Kelés közben még háromszor kentem be. Amikor a tészta rendesen megkelt, bevetettem a kemencébe. A heifer, a vető, s Szabó Pista bácsi, akivel egész ta- noncidőmet végigdolgoztam, nem mentek haza, amíg ki nem sült a szabadulási remekem. Ök talán még nálam is jobban izgultak. Hiszen jól tudták, milyen nehéz egy ilyen nagy kalácsot úgy megsütni, hogy az jól sikerüljön, nyersen ne maradjon. Olyan kemence kell hozzá, amely már teljesen ledolgozott, de elég meleg ahhoz, hogy szép lassan, meg nem égve, átsüljön a kalács. Bevetés után leültem a kemence szélére, és többször benéztem. Látva, hogy a kalács veszedelmesen sötétedik, nagy elővigyázatossággal kihúztam. Szabó Pista bácsi rám szólt: — No, legény most aztán mit csinálsz? Én erre is felkészültem: nagy csomagolópapírral az egész kalácsot befedtem, a papírt vízzel behintettem, hogy rátapadjon, és le ne essen róla, majd a kalácsot újból betettem a kemencébe. Ezt a műveletet többször is meg kellett ismételnem, mert a kalácsnak külső színre nem volt szüksége, de át kellett sülnie. — Hát ezt hol tanultad, hogy így kell megóvni a kalácsot a megégéstől? — kérdezte Szabó Pista bácsi. — Magától láttam jó néhányszor ... — Jó szemed van, öcskös ... Jenei Gyula: végtelen, reménytelen réteken jössz végtelen, reménytelen réteken jössz, paraszting rajtad, s a naplement glóriája, jössz, mikéntha lassított filmen, végigsimítod a báránypuha felhők hátát, szememre kékfestő éjszaka borul, s egy kicsit bekopog hozzám a halál, ki vagy és honnan? értem vagy ellenem igazítod helyre egyetlen mosolyoddal a megtévedt, fanyar igazságokat, hogy azután, mint álomképet ébredés, kacér messziségbe bújtasd magad? Moldova György Faustus Béla bölcsészdoktor elkeseredetten nézett körül egy plusz két félszobás panellakásán: a gyerekek szobájában keretestől kiesett az ablak, a fürdőszobában eldugult a lefolyó, a falak mentén szorgos egyiptomi hangyák vonultak csoportostul. Bár csak bölcsész- doktor volt és nem kalkulátor, azt ki tudta számolni, hogy fizetéséből nem tud annyit lecsípni, amennyi akár egyetlen hiba kijavítására is elegendő lenne. Elkeseredetten felnyögött: — A lelkem eladnám, ha egy jobb lakásba költözhetnénk. Alig hogy kimondta, kénkőszag szállt fel; már megint elfelejtették Kertészék bezárni a vécéablakot — gondolta, de hirtelen füstfelhő szivárgott be az előszobaajtó kulcslyukán, és a felhőből egy elegáns, középkorú úr alakja bontakozott ki. — Üdvözlöm, Mefisztó vagyok. — Az ördög? —• kérdezte vacogó fogakkal Faustus Béla. — Igen, de nem kell megijedni tőlem: az angyaloknak talán jobb a sajtójuk, mi viszont korrektebb szerződéseket kötünk. Most is ilyen ügyben jöttem. — Miről van szó? — Az előbb felajánlotta a lelkét — mi vevők lennénk rá. Nem tudja elképzelni, jelenleg mekkora a kínálat lelkekben, ebbe az ügyletbe csak azért megyünk bele, mert a cégünk alapítója annak idején az ön egvik ősével már kötött hasonló szerződést. Nos: a leikéért egy rózsadombi villát ajánlanánk fel. — Egy rózsadombi villát? — Igen, ez a szokásos ellenérték. Az OTP-vel van egy megállapodásunk, hogy a Rózsadombon épülő házak nagy részét átengedik nekünk. A villán kívül megkapná ezerévi fizetését is készpénzben — ez talán elegendő lesz rá, hogy ha nem is fényűzően, de tisztességesen berendezkedhessen. Elfogadja az ajánlatunkat?
