Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

1988. MÁJUS 14. Irodalom, művészet 9 Fodor András: Pókfonál Ezüstcsillámok futkároznak rajta, amint bokor s virág közt nyúladoz. A meddő tér köréje szűkül, és nagynak, legnagyobbnak láthatod. Rezdülése az élet rezdülése, a rajta ingó fény: a nap s az éj. A mindenség feszül rá szőttesére, húrja a végtelenségről zenél. Bolondság látni óriást kicsinyben! inti magát a józan öntudat.- Mi lesz ha hozzányúlsz a szálhoz?- Világ szakad be ujjaim alatt. . . Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Győrfi Lajos szobrász­művész kunhegy esi kiállításának _ anyagából válogattuk. Czigány György: Epilógus Ledőlünk a földre s nevetünk eleget, mintha együtt volnánk - s mintha volna más is, mint az, ami éppen eltűnik örökre. Zsigó Elek szép remé­nyekkel érkezett a vidé­ki gimnáziumba. Vörös diplomával végezte az egyetemet és társaságban a sokadik Mecseki után nem kis nosztalgiával emlegette fel azokat az éveket, amikor demonstrátor­ként segédkezett a neves debre­ceni profnál, és amint mondani szokta volt, ha esze van, hallgat a jó szóra: ott marad a tanszéken, ahová annyira, de annyira csábí­tották. De hát jól van ez így. itt az élet, ez a megkezdetten cipó, mindenki akkorát kanyarít belőle, amekko­rára a tehetségéből futja! Márpe­dig egy nyírségi ember — mert hát az volt Zsigó Elek — nem hagyja magát félretolni, ha ke­nyérért kell állni a sort. Nem so­káig élte az agglegények facér életét, jó néhány vonzó tanítvány férjfogó hálójából kikecmeregve végül egy érett kolléganő mellett kötött ki. A gyerek épp időre ér­kezett, a legsandább számítások szerint sem telt el kilenc hónap­nál kevesebb az egybekelés óta. A szülés levezetésére a leendő apa dr. Pákozd Ottó főorvost kér­te fel egyrészt mert így illett ez jobb körökben, másrészt, pedig titokban abban reménykedett, hogy az osztályába járó Pákozd Andrea amolyan biankó-csekként fedezi az ilyenkor járó hálapénzt. Felesége azonban hallani sem akart erről az elintézési módról: pedánsan borítékba rakta azt az összeget, melyet a rutinosabb szü­lőanyák rebesgettek a szomszédos ágyakon és a látogatás alkalmával odaadta férjének továbbításra — lévén a dolognak ez a része férfi­úi feladat. A tisztes summa nagy kísértés volt a boldog apa zsebében. Az ünneplő társaságban többször is megolvasta, és úgy vélte, a né­hány perces jelenlét a szülőszobá­ban semmiképp nem mérhető az ő egyhavi munkájával, így vívódva bár, de kétszáz forinttal könnyí­tett a borítékon. Aztán ahogy emelkedett a hangulat, úgy érté­kelődött le a hálapénz újabb két­százzal — és értékelődött fel sa­ját szerepe, amit Pákozd Andrea lelki épülésében vállalt, végül a maradékot nyújtotta be másnap reggel a főorvos kék Skodájának ablakán. A délutáni látogatáskor kisírt szemmel fogadta a feleség. Mint kiderült, vizitkor a főorvos ezzel az epés megjegyzéssel tette az éjjeliszekrényére a borítékot: — Ha nem tudja, mennyibe kerül nálam egy szülés, kérdezze meg azoktól, akik már megfordultak az osztályon! Hát, persze, hogy ki­pótolta az asszony a megfogyat­kozott összeget és így a ceremónia immár financiálisán is befejező­dött, a jövevényt a társadalom megbélyegzés nélkül emberré fo­gadta. Egy emberrel hát többen lettünk a Földön — ám egy sors másabb pályára tért, miként az Íratott a csillagokban. Pákozd Andrea reprezentatív szépség volt. Nemcsak úgy volt szép. ahogyan gimnáziumi évfo­lyamtársai csinosak, nőiesek vagy szemrevalóak voltak, nem. Az ő szépségében volt valami távol- ságtartóan fenséges, ö volt az, akit a fiúk megnéztek, s miköz­ben elégedetten csettintettek, hogy lám, az emberi nemmel azért a te­remtés csodálatos produkciókra is képes — továbbálltak. Andreát ez nem izgatta különö­sebben. Ügy gondolta, egyszer majd úgyis kilép a habokból, mint Vénus, készen az életre, teljes fegyverzetben — ilyenkor Pallas Athénének is álmodta magát — és akkor majd tessék előállni lova­gok! Mutassátok meg, mit tudtok! Palágyi Béla Boríték A fegyvereiéhez középiskolás ko­rában természetesen az orvosi diplomáját is hozzászámította. Hogy miért természetesen? Mert papa is orvos volt, aztán a sokáig dicséretes bizonyítvány elég ga­ranciát ígért az egyetemi felvétel­hez. .Saját külsejét csak annyiban kalkulálta, amennyiben nem fe­nyegette hátrányai az elbírálásnál, kész. Egyébként mások többet fog­lalkoztak az ő állítólagos szépségé­vel, mint saját maga. Jó, ha tükör elé állt azért néha riadtan szem­lélte hollófekete hajkoronáját, kis­sé pisze orrát, amely csak annyira kunkorodott feljebb a nyílegye­nestől, amennyivel föl tudta hívni magára a szemlélődő figyelmét. De a termete volt az, legalább melyet az átlag halandó legkevésbé tu­dott elképzelni, úgynevezett napi használatra: amint főzőkanállal áll a tűzhely mellett, vagy ruhákat emelget a fürdőkádból ez a pom-i pás emberpéldány, no nem... Egy királynő üljön a trónon a ki­rály oldalán. Ijßfey király egy or­szágban csak egy kell? Ekkor még erre nem gondolt a lány. Később viszont a gyógyszertár­ban, ahol technikaként dolgozott, tűnődésre való időt nem hagytak a szuszogó náthások, krákogó bagó­sok, csoszogó nyugdíjasok. Egyéb­ként sem volt min töprengnie, meggyőződése volt: hogy nem lett orvos, azt a biológia hármasnak köszönhette. Egy átbulizott éjszaka után hívta ki Zsigó Elek és ő egyesre felelt. Év végéig már nem adott javításra időt a tanár és az ötösök mellé becsúszott a hármas, éppen biológiából. Azért elment a felvételire, de Saly pro­fesszor, aki az apját is tanította az egyetemen, azt mondta: „Kis­lányom a te származásod mellé sok ez a hármas ...” Kinga tanti ezzel bocsátotta el az első munkanapon a patikába: „Andreám, tudod, hogy megboldo­gult Dezső bácsit is az unalom ölte meg a fajansz tégelyei között. Veled sem történik semmi az élet­ben, ha nem lesz olyan szeren­cséd, hogy a keserűsót összekeve­red az arzénnal...” Kinga tanti- nak igaza volt: bármennyire is makacskodott Andrea, hogy a lel­két azt nem hagyja megölni a munka által, mégis néhány év után úgy érezte, az a bizonyos kagylóhéj, melyből egyszer Vé- nusként szeretett volna kilépni — végleg rácsukódott. Érdekesvmódon nem tudott ha­raggal gondolni Zsigó Elekre. Az igazság megfellebbezhetetlen tör­vényének érvényesülését látta ab­ban, hogy egyszeri gyengesége ilyen tragikusan ütött vissza: szertefoszlottak álmai, melyek egy kórház csendes, hófehér közegé­ben válhattak volna csak valóság­gá. Ebben pedig a tanár csak esz­köze volt a sorsnak, melyet végső soron ő hívott ki maga ellen. En­nek megfelelően, ha néha össze­futottak a kisváros utcáin, Andrea még akkor is előre köszönt, ami­kor pedig már a tanárnak kellett volna kalapot emelnie. A tízéves érettségi találkozótól nem várt pemmit: azoktól, akik vitték valamire, erre a napra transzformált elégedettséget re­mélhettek a többiek — akik pedig a saját várakozásuk alatt marad­tak, azoktól nyilvános mártírom- ságot. Ö úgy gondolta, kívülálló közömbös szemlélője lesz az egész­nek. A várakozása igazolódott. A férfiak ezúttal is elkerülték. Az osztálytársak feleségeikkel érkez­tek, és az asszonyok azonnal fel­kapták a fejüket, ha valamelyik elcsatangolt férfi nála horgony­zott le hosszabb ideig. Aztán a szépsége ezúttal is üvegbúraként ereszkedett köré; maradt a társa­ságnak néhány lány, akik ugyan­csak nem találtak maguknak me­sebeli herceget — és maradtak a tanárok, ök nem titkolt sajnálko­zással szinte részvétet nyilvání­tottak a derékba tört pályához, de sietve hozzátették; „Az sem volt szép azért, amit a főorvos úr csi­nált Zsigó kollégával!” Andrea előbb tanácstalanul né­zett körbe asztalszomszédjain, az­tán amikor rádöbbent arra az igazságra, amit rajta kívül min­denki tudott a volt iskolájában, kishíján összeomlott. Végül az adott neki erőt, hogy ennek az örömét nem kívánta senkinek odaajándékozni. Az első adandó alkalommal vette a kabátját és köszönés nélkül távozott. Hát, igen a papa ... Andrea tudta, hogy az orvost nem az anyagiasság vezérelte, amikor minden szülés után ugyanazt az összeget várta el a boldogságban úszó atyáktól, ö szinte vallásosan hitt a teremtés megismétlődő cso­dájában minden szülés alkalmá­val és saját földöntúli közbenjá­rását vélte ellentételezni a hála­pénzzel. Andrea nem egyszer ta­lált felbontatlan borítékot regé­nyekben könyvjelzőként, de fió­kok mélyéről is bukkantak elő fe­hér vagy sárga koperták. Ezeket kezdetben odaadta az apjának, ám mikor látta, milyen szórakozottan gyűri a fürdőköpenye zsebébe dr. Pákozd Ottó, megtartotta magá­nak. Aztán egy ilyen borí­ték ... Másnap reggel a gyógyszertárban a kollé­ganők semmit sem vettek észre az előző este törté­néseiből. Andrea beült a helyére a pult mögé és várta a recepttel érkező betegeket. Egy ecsetbajszú, rekedt hangú öreg érkezett és enyhe hashajtót kért. A lány ri­adtan követte saját mozdulatát, amint tétova kézzel nyúlt a mé­regszekrény kulcsa után. — Igen. — Szeretném, ha a szerződés minden tekintetben jogszerű vol­na. Menjünk el valamelyik ügyvé­di munkaközösségbe. A munkaközösségben a vezető: doktor Zweck Jenő fogadta őket, mikor meghallotta, hogy miről van szó, töprengve ingatta a fe­jét. — Kérem, ez egy rendkívül bo­nyolult jogi probléma. — Én már ezer és ezer lelket vásároltam. — De nem az új előírások sze­rint. Először is, ha jól értem: önök vérrel akarják megpecsételni a szerződést? — így van. — Sajátságos elgondolás, kizáró körülmény nem forog fenn, de kell hozni egy igazolást a Köjál­tól, hogy önök nem szenvednek fertőző betegségben és a Vörös- kereszt nem tart igényt a szóban forgó vérmennyiségre. — Meglesz. — Aztán azt is igazolni kell, hogy az ügylet nem esik tulajdon- szerzési korlátozás alá, önnek nincs a birtokában a szabályokban rögzített határoknál több lélek. — De hát az nehezen keresztül­vihető, legalább ötven lélek fő most is a különféle katlanokban, például az ön elődje is, ügyvéd úr. Mit csináljunk? — Néhány lélek tulajdonjogát át kellene íratni valamelyik hozzá­tartozójára, akivel nem él egy ház­tartásban — gondolok itt Belze­bub, Lucifer és Asmódi urakra. — Jó, azt is megpróbálhatjuk. — Továbbá meg kell említe­nem, hogy ezt az adásvételi ügyle­tet — tekintettel a különösen nagy értékre — csak a Bizományi Áru­házon keresztül lehet lebonyolíta­ni. Faustus úr eladja nekik a lel­két, és ön megvásárolhatja tőlük. — Ez legalább tíz százalék plusz! — mondta az ördög bosszúsan —, csak a cég hagyományai miatt me­gyek bele. Az ördög végül is aláírta a szer­ződést, és füstfelhő alakjában el- szivárgott, csak Faustus maradt ott, megtörve állt az ügyvéd asztalá­nál. — Van valami probléma? — nézett fel doktor Zweck. — Halhatatlan telkemet siratom! — Azt hiszi, hogy az ördög be­hajtja magán? Ne féljen ettől, a szerződést magyar papírra írtuk, öt év alatt szétfoszlik az egész. összeállította: Rékasy Ildikó Szepesi Attila: Motetta egy üres napot adj Uram amikor nem történik semmi felüthetek egy régi könyvet Stellarium Rosarium hallgathatom ahogy a szél zúg elfeledt ódon éneket elnézhetem a fecskék röptét Zsebeimből kirakhatom a kutyafogat csigahéjat itt sem vagyok csak mint a fák reggeledem alkonyodom rabtartó nyűgös lelkem nélkül élhetek oly árnyéktalan mint a mezők fűszálai hegyek mélyén a cseppkövek

Next

/
Oldalképek
Tartalom