Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
8 Irodalom» művészet 1988. ÁPRILIS 9. ... A végtisztesség t íz esztendő végtelen hossza mintha tüzes szögekkel lett volna kirakva. Gódorné legalábbis így érezte. Nem volt szerelmes —u»ába, később a nagy elhatározás, a válás idején azt is tisztázta magában, hogy még csak nem is vonzódott hozzá, de hát... At az élet rendje, hogy a lány, különösen, ha már elérte a huszonnyolcadik életévét, férjhez menjen, így hát ő sem utasította vissza a nála kilenc évvel idősebb, özvegy bányászt. Addig őhozzá, a szénválogatóba csak annyi hír jutott el róla, hogy ismert ember a vendéglőkben, kocsmákban, szeret mulatni, szórakozni. Nem egyedül állt ezzel a hajlamával, mindig akadtak cimborái, de hát a magányos férfi nem tehet mást, úgy tölti el az idejét, ahogy tudja, s ahogyan sokan mások is. Teréz annak idején így okoskodott. De akármint is állt a dolog, mindenképpen igent kellett mondania. Árva lány volt, a nagynénjéék nevelték fel á négy gyermekükkel együtt, idővel szűk lett a ház, s ő nem akart tovább is a terhűkre lenni. Meg resteilte is, hogy unokahúgai sorjában párra találtak — kettő otthon lakott a férjével —, míg őt, aki annyira dolgos és szorgalmas volt, a Gódor jelentkezéséig senki nem kérte meg. Jól tudta, hogy a férfit rokonai unszolták a nősülésre. Jövendőbelije lakása a nagyközség sokemeletes házakból álló lakótelepén az idők folyamán olyanná vált, akár valami állati odú. Teréz menyasszonysága hat napig tartó nagytakarítással kezdődött, s még a falakat is ő meszelte át, hogy új élete szép, tiszta otthonban kezdődjék. Az ura nemcsak hogy hálát nem mutatott ezért, de érezhetően fokozódott, gyűlt benne a harag, mint olyan emberben, akit megfosztottak természetes talajától, és arra kényszerítettek, hogy hajlamaitól idegen környezetben éljen. Kíméletlenül mocskolt be mindent, falat, padlót, az új meg új tisztogatás után, azzal az ádáz kárörömmel, mint aki jogos bosszút áll egy szembeszegülő ellenfelén. A mulatozás, részegeskedés csak nagyon rövid időre szűnt meg,- azután éppen úgy folytatódott, mintha még mindig magányosan élne. A durva gúnyolódás és szidalom olykor tettlegességben folytatódott. S bár az asszony erős volt, vaskos karján feszültek az izmok, mégis ő lett a legyőzött, mert ellentétben az urával, nem ütött vaktában, nehogy kárt tegyen a részegen hadakozó emberben. Gódorné harmincnégy éves korára két kislány anyja lett. Amennyire viszolygott azoktól a percektől, amelyek anyává tették, éppen annyira szerette a gyermekeit, akik megadták neki a felhőtlen, tiszta érzés, egy szebb, magasabb világba való menekülés boldogságát. De ezt a világot foggal- -körömmel kellett védenie. Gódor még többet ivott, mint addig, s nemcsak a keresetét herdálta el, hanem egyre gyakrabban követelt pénzt a feleségétől, s ha nem kapott, feldúlta az egész lakást, hogy az előle dugdosott forintokat megtalálja. Gódorné, hogy a szükséges kiadásokra teljen, délutánonként eljárt két-három mérnök lakásába takarítani, onnan rohant el gyermekeiért az óvodába. Nem bánta, hogy ezt kell tennie. A kicsiket egészen a magáénak tudta, s ehhez hozzátartozott az is, hogy kizárólag az általa keresett pénzből tartsa el őket. Ennek a tulajdonérzésnek olyan erős volt a kisugárzása, hogy az ura is felfigyelt rá. Hirtelen rákapott arra, hogy a fizetési napokon néhány hol kisebb, hol nagyobb papírpénzt letegyen az asztalra, túl azon a fokozatosan csökkenő összegen, amelyet egy még homályosan működő felelősség késztetésére a háztartás kiadásaira odalökött a feleségének, s amelyet azután részletekben visz- szakövetelt. Az asszony már nem tudott örülni a soron kívüli adakozásnak, és ügyelt arra, hogy a váratlanul kapott pénzt az utolsó fillérig férje ellátására költse. A külön adományokkal párhuzamosan nőtt Gó- dorban egy furcsa harag. Italos szenvedélye és magánya terhét hurcolva ezek börtönéből tekintett ki a lánykáit simogató, csókolgató asszonyra. S mintha tőle vennék el azt a szeretetet, amelynek a melegére soha nem szolgált rá, s amihez a külön pénzadomány révén sem tudott hozzájutni, ordítozni és szitkozódni kezdett, hogy azt a kedves és szoros alakzatot, amelyben azok hárman szinte egy testet alkottak — összetörje. S minél inkább nőtt az anyjukhoz húzó lánykák félelme és riadalma, s keményebbé az őket oltalmazó asszony ereje — Gódor annál indulatosabban támadt neki. Teréz felfogva ennek az öntudatlan és durván megnyilvánuló irigységnek a veszélyét, az ura előtt már nem is merte megcsókolni, megsimogatni a kicsiket. Házasságának nyolcadik évében Gódor kezdett kimaradozni a munkából. Nemcsak a részeg vasárnapokat követő hétfőkön, hanem más napokon is. Teréz hiába rángatta hajnalonként, hogy kászálódjon ki az ágyból, csupa morgást vagy hirtelen kicsapódó karjának súlyos ütését kapta válaszul. Addig amíg nagyjából teljesítette a kötelességét, az asszony, italozása és durvasága ellenére is dolgozó bányásznak, embernek tekintette az urát. Hiszen a környezetében, s a házban is nem egy feleség élt olyan nehéz teherrel a vállán, annyi tűréssel, mint ő. De amikor Gódor a züllött barátok és az ital csábításának engedve egyre ritkábban jelent meg a munkahelyén és csupán két-három naponként nyitott be a lakásba, hogy végigzuhanjon az ágyán, kemény gyűlölet és akarat támadt fel benne. A végső lecsúszás útja semmiképpen nem érintkezhetett az ő dolgos, kötelességeit ereje megfeszítésével teljesítő életének útjá- val. S a züllöttség szagát, ami undort keltőén szétterjedt a lakásban, a gyermekei nem lélegezhetik be, nem szokhatják meg. Közel két esztendeig tartott, amíg Teréz megküzdött a válásért önmagával és urával. Bármilyen szilárddá is vált az elhatározása, rejtetten mégis ott munkált benne a szégyen, hogy a válóperrel véget vet a családi élet látszatának, s a világ elé tárja a tovább már nem titkolható sebeket. Ez az érzés valamiképpen összefüggött azzal a régi szégyenével, hogy nem egészen fiatalon, a vidék hagyományos értékrendje szerint már mint vénlány ment férjhez. Mintha késői esküvőjéből következne a kötés korai felbomlása is. Mégis amikor Gódor váratlanul egy magányos nőhöz költözött és beleegyezett a válásba, Teréz fel- lélegzett. Az „elvált asszony” állapotát az első napok furcsa res- telkedése után hamar megszokta. A lakás levegője képletesen és valóságosan is kicserélődött, tiszta lett. A kislányok arcáról letörlődött az a félelem, ami apjuk kulcsának fordulásakor a zárban nap mint nap árnyékot vetett rájuk. A meleg, szoros összetartozást nem bántotta meg többé sem az ütni kész düh, sem az ádáz irigység. Teréz most már véglegesen saját magára volt utalva. Nem is kérte a tartásdíj hivatalos, megállapítását, ez céltalan lett volna, amellett felemelő és erejét megsokszorozó büszkeséget jelentett annak tudata, hogy egyedül tartja el a gyermekeit. Azontúl csak olyankor látta GóVári Attila: Hallgató Hagyd, otthon a csendet gyere egymagad simogató ujjhegyeden szavak nyíljanak találtam néhány szót eltettem neked találtam még ezret azt is mind neked csak százat találtam ezret kitaláltam gyűlnek s hiába gyűlnek esőcseppek a sárban dort, ha véletlenül eléje került az utcán. Egv ízben a sarki vendéglő közelében pillantotta meg italosán, amint éppen a földön ülő, az öntudatlanságig elázott cimboráját próbálta talpra rángatni. Az asszony felindultan, dobogó szívvel kerülte ki, nehogy az ura a mások füle hallatára megszólítsa. Úgy szégyellte a züllöttségét, mintha még mindig egy fedél alatt élne vele. s ez őt is bepiszkítaná. Néhány év élteiével azonban Gódor váratlanul becsöngetett hozzá. Zilált, napszámra le nem vetett ruhája nehéz szagot árasztott, sárga, sötét redőktől szabdalt arca, duzzadt, vöröslő orra az iszákosság letörölhetetlen jegyeit viselte. Szótlanul, hosszan nezte gyermekeit, miután betört a konyhába, s végül a kezükbe nyomott egy-egy kis tasak savanyúcukrot. A kislányok, akik most már nem féltek tőle, kemény, egyöntetű akarattal, s látható undorral és megvetéssel lába elé dobták az ajándékot. Gódor nem vette fel a nejlontasakokat, pár pillanatig még határozatlanul ácsorgott, azután némán kifordult az ajtón. Ez a jelenet ugyanígy, nagy időközökben még néhányszor megismétlődött, bár Teréz minden alkalommal megpróbálta kituszkolni és rákiabált erős hangján: — Mit erőszakoskodsz? Annyit csak felfoghatsz, hogy nem kellesz nekik! Még azt se érdemeled meg, hogy rájuk vesd a pillantásodat! Ezután meg ne lássalak itt! Az asszonynak azok a szomszédok, akik olykor benyitottak valamelyik kocsmába, hogy lehajtsanak egy pohár sört, elmondták: Gódor azzal dicsekszik az ivócimborái előtt, hogy ő gondoskodik a gyermekeiről, pénzt költ rájuk. Az idő gyorsan elfutott. Teréz teljesítette azt a belső fogadalmát, hogy iskoláztatja a lányait. Az egyikből óvónő, a másikból tanítónő lett, az idősebb egy agronó- mushoz, az ifjabb egy tanárhoz ment feleségül a község szomszédságában lévő városba, s ott is tartották meg az esküvőt, nehogy a megvetett és gyűlölt, lezüllött apa felbukkanhasson a szertartás alatt. Az asszony nyugdíjaztatása után is tovább dolgozott, eljárt takarítani, több helyre, mint addig. Ku- porgatta a pénzt, hogy amikor a lányaihoz, vejeihez utazik, illő ajándékokat vihessen nekik, s később a nagyon várt unokáknak. Egy napon elhozták hozzá annak hírét, hogy Gódor meghalt. S nemsokára azt is, hogy a tanács szegényjogon temetteti el, mert'a rajta lévő mocskos göncökön kívül nem maradt egyebe. Az asz- szonyt felizgatta az, amit hallott. Szegényjogon! Hát még elmúlásában is meggyalázza, szégyenbe keveri őket ez az ember! Gondosan felöltözött, nagy el- szánással lépett be a tanács épületébe és megkereste azt a tisztviselőt, akihez a szociális ügyek tartoztak. — Nem hagyom, hogy szegényjogon temessék el a volt uramat ... — mondta neki felindultan —, megfizetem az árát a szép, másodosztályú temetésnek. — Ne haragudjon asszonyom, ha figyelmeztetem, hogy az sokba kerül — felelt a tisztviselő. — Miért költené erre a pénzét, jó lesz az elhunytnak úgy is, ahogy mi a többi, hozzá hasonló személyt ... — Az az én dolgom, ha drága lesz a temetés — szakította félbe Teréz, és kihúzta a derekát. — A lányaim után sokkal magasabban állok én annál, minthogy a volt uramat, az ő apjukat koídusmódra hántolják el — tette hozzá felvágott fejjel, kemény hangon. árom nappal később H áz elhívott szomszédokkal és ismerősökkel együtt sötét kabátjában éppen ilyen felemelt fejjel ment a gyűlölt ember üveges gyászkocsira tett, feketére lakkozott, ezüstbetűs koporsója után. A gyászszertartásról meg a temetéséről nemsokára ő maga, de más is beszámolhat a két lánynak, meg a diplomás ve- jeinek, az tisztességgel, a szokásnak megfelelően végbement. Nem kell magyarázkodniuk és szégyenkezve pirulniuk miatta. Ö megtette azt, amit értük az apa dolgában meg kellett tennie. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Sorki Dala Sándor alkotásaiból válogattuk. Oláh János: Az idegen A békés, salakrágta föld meg- adóan súnyt a napon. Hol vörös, hol fekete hepehupában sisteregve lapult a por. Az óriási ócskavastelep fölött föl-fölbúgott a villanydaru motorja. Óvatosan engedte le a csápját, markolta föl a rozsdás hulladékot, mintha attól félne, akármikor visszaejtheti őket. A gyűrött roncsok, mint a pókhálóra a bogarak, olyan bizonytalanul s kelletlenül ragadtak rá a mágnesre. Távolban, az út végén ott ko- morlott a bezárt gyárkapu vasrácsa. Néhány inas ődöngött előtte, bizonytalanul káromkodtak, belebelerúgtak a kapuba, de csak óvatosan, nehogy leváljon a bakancsuk talpa, eltörjön a lábujjuk. Valószínű, a portással veszekedtek az imént, és most így próbálták levezetni az indulataikat. A portás rájuk se hederített. A feje olyan mozdulatlanul virított a kapu melletti üvegkalitkában, mint egv agyagszobor. Kissé ügyetlen munka: a koponya túl lapos, a homlok behorpadt. Benne volt a hanyag mester vállvonása: a célnak így is megfelel. Az inasok megunván a hiábavaló okoskodást, leültek a kerítés betonlábazatára. Egyikük, alacsony, köpcös, szőke alak. afféle hangadó típus, sört vett elő egy reklámszatyorból. Az üveget egyetlen ügyes mozdulattal a kerítés vasán nyitotta föl. Jó haverként a többieket kínálta először. Az idegen, úgy volt öltözve, mint valami elöljáró, öltöny, fehér ing, nyakkendő, messziről figyelte a jelenetet. Kissé furcsának találta, amit lát. A bezárt kapu megtorpanásra késztette. Nem volt biztos benne, hogy őt kiengedné a portás, hiába van hivatalos, egy alkalomra szóló kilépési papírja. Tudta, a gyárnak három kapuja van. Most különösen félt attóli, hogy a távozási szándéka meghiúsul, nemvárt nehézségekbe ütközik. Ügy érezte, képtelen volna elviselni még egy ilyen jelentéktelen kudarcot is. Amíg a másik kapu felé baktatott, sok minden megfordult a fejében, de gyökeret verni egyetlen gondolat se tudott. Ez az ismerős bizonytalanság-érzés csaknem teljesen úrrá lett rajta. Minél jobban gyűlölte, annál makacsabbul tért vissza hozzá, az utóbbi időben már szinte naponta elővette. Ki vagyok én? Mit keresek egyáltalán ezen a világon? Ó, hogyan gyűlölte ezeket a közhely kérdéseket, mégsem tudott hátat fordítani nekik. A sarokba szorították, leköpdösték, kinevették, mint hajdan a kérges kezű, cigarettaszagú, százszor bukott vagányok az osztályteremben. Ügy érezte, most is azok veszik körül. Mennyire szeretett volna, mégse sikerült soha egy szemernyit se hasonlítani hozzájuk. A villanydaru felbúgott, és zörögve elejtette a terhét. Az öntödéből vastag gőzoszlop csapott fel. A köszörűcsarnok egykedvű visítása meglapult a háttérben. A salakút közöttük kanyargóit. A forduló végén már látszott a keleti kapu. Innen belülről semmiben sem különbözött a nyugatitól. Az idegenben felmerült a kétely, csak nem tévedt el? Álmodni sem könnyebb, mintha ébren tévelyegsz a világban, nem, Tokaj öreg fa