Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
1988. ÁPRILIS 9. Irodalom, művészet 9 Hajnal Gábor: Kaptatok Csalános szűk csapásra csábított gyakran a gyerekkor vad magányos kíváncsisága fröcskölő tócsákba gázoltam bozótos süppedékes tájakon a patakban a tisztán csobogó hűs vízben fürödtem a nyárban és jártam a mederben villogó kavicson ősszel avar fanyar szagával hívtak az erdei utak csatangoltam a deres réteken felleges ég alatt a tél is enyém volt mesékkel a kályhakürtőben dalolt a szél és rábólintottak az óriási fenyők fölöttük varjak kerengtek a holdas éjben. De ifjúságomra béklyót rakott rideg korom bénultan néztem évek vonulását aztán konok szívemet a meredek kaptatok lódították gyorsabb dobogásra és konokságom a keserű akarat nem hagyott el eddig soha. Ágh István: Remény-adó A bezárt ajtón ablakon s a betonfalon át zavarhatatlan hullámhosszon sűrű hidegből illegális nyitnikék-csipogás újuló makacs akarattal sgólnak a cementpórusok üvegmolekulák és nagyadók a fák nemcsak itt ez a nyár nemcsak ott az a kert de az is mit a távoli himalájai fenyőfa üzen és nem látni csak hallani ti-ri-ri ti-ri-ri szüntelen visszhangzik bennem a világ e cinke-cinterem Szélben semmivel se. Van úgy, hogy az álom súgja meg, amikor már végképp nincs tovább, hogy mit tegyél. Ha nem figyelsz rá, elveszel. A valósággal szemben az álom mindig önzetlen, minden ellenszolgáltatás nélkül segít, ha segít. Az érzékek idővel eltompulnak, a gyermeki elfogulatlanság kincsei szanaszét gurulnak a világban, és nincs az a zsugori fajankó, aki összeszedhetné, vagy akár csak megőrizhetné őket. Megesik, hogy az egyetlen segítőkész hangot elengeded a füled mellett, és akkor ott maradsz az ájulás zöld zsibongással fűtött, tehetetlenséget sugalló göröngyös csapdájában, mindaddig, amíg valaki föl nem emel, le nem porolja a ruhádat, be nem kísér az üzemorvosi rendelő oljafestékkel lemázolt, külvárosi vizeldéhez hasonlatos előszobájába. Alapjában véve minderről nem tudsz. Eltűröd, mert képtelen vagy másra. Halvány sejtelmek vesznek körül, és nem egészen biztos, amiről beszélnek. Sokáig ülsz a kényelmetlen lécpadon, félrebillent fejjel. Tudod, hogy itt vannak veled, de nem látod a fogfájós szomszéd arcokat, mintha teljesen, de teljesen egyedül volnál. A nővérek vihorászá- sa, műszercsörgés zaja szűrődik ki a bezárt ajtók mögül az L-ala- kú várótérbe. Szeretnél így maradni, szeretnéd, ha sohase kerülne rád a sor, megúsznád kezelés nélkül. Igen, úgy érzed, nincs is már semmi bajod, akármelyik pillanatban fölállhatnál, elmehetnél. A barátságos, megnyugtatóan öreg arc alighanem az orvosé. Beszél hozzád, és nem várja el. hogy válaszolj. Ez minden, ennél többet nem is szeretnél. Azért bízol még benne, mert öreg A káderlapja at arcára van írva. Nem firtatod, mi lehetett a bűne, pazarolta a vizet, a gázt, szabotálta a május elsejei felvonulást, vagy éppen a templomi esküvőjén vesztett rajta. Látszik, beletörődött a száműzetésébe. A fiatalok mind ingerültek, sértődöttek, aljasak, kíméletlenül törekszenek fölfelé. Azzal, hogy, milyen áron, nem érnek rá törődni. Elhagyod magad, mélyet lélegzel a hűvös gyógyszerillatból. Aztán a fehér köpeny mord gyűrődéseire látsz. A szemed az ablakra téved. Egy vézna akác csapkodja mohó leveleivel a füstös üveget. A gyárkapu vasrácsára kóbor újságcafatot ragasztott a szél. Az idegen visszanézett. Ez az önkéntelen mozdulat árulta el. Egyébként kínosan ügyelt rá, hogy ne gondoljon semmire. Nem volt kedve emlékezni. Kidobták, elengedték? Ezek most valahogy mellékes szempontoknak .számítottak Esze ágában sem volt értékelni a váratlanul furcsa szabadságot. Az inasok, mint valami régi jó ismerősre, úgy vigyorogtak rá a rács túloldaláról. Féktelen jókedvükben a nyelvüket is kiöltötték. Most is a szőke, köpcös járt elől. Csak úgy virítottak a szeplői. Végül az üres sörösüveget is feléje hajította. Az idegen nem ugrott el. Föl se merült benne a menekülés lehetősége, de a szükségessége se. Az üveg közvetlenül a lába előtt csattant szét az aszfalton. Hátat fordított a rács vasára tapadt, kárörvendő, ifjú arcoknak, egykedvűségéből a trágár kiáltozás se zökkentette ki. S elindult a helyiérdekű üres megállója felé. A rozoga bádogbódé megvédelmezte az illetéktelen tekintetektől, módot adott rá, hogy belefeledkezhessék az öntudatlan várakozásba. Összeállította; Rékasy Ildikó ita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt aikár egy puha kismacska. Orra tövén apró szep- lőcskék, rövid oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyölké. Dehát végtére is még kölyök volt! A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste, vasággyal egvüt negyvenöt kiló, ahogy múlt- kórjában a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyógyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról érdeklődött. Imádta a szállodákat, s mi taga- gás, az utóbbi időben nem lehetett oka panaszra. Már lassan egy éve, hogy szökésben volt az intézetből, hiába is keresték, a „nagyfaluban” ugyan sohasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már, hogy elnyújtózhassék a tengerkék fürdőkádba, arcát belefúrva a fürdőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kellett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyü- részve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt férfiakat. Esetükben biztos lehetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bánnak vele. Unta már a drasztikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éjszakákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mellette. — Kiviszel a Vidám Parkba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsölgető alsónadrágos- atlétatrikós, hatvan körüli férfitől, aki mielőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepedett, és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kiviszem az én szöszi kis mókusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita orrát megütötte a Fitralon kissé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rágyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt kotorászott, kezét lassan csúsztatva végig a lány hasán. Miközben a férfi lihegve iparkodott, Zitának Petya jutott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az intézetben nevelkedtek, mégis csak egy szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja be- kaszlizták Aszódra, mert Zita miatt megverte Gézát, az ügyeletes nevelőt, amikor az rajtakapta őket. Zita ekkor érzett először valami, a testiségen túlmutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilépő lányt. Zita ■magára terítette farmerdzsekijét, rágyújtott, és megkérdezte a férfitől, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki vállalat főosztályvezetője, a minsztériumba sietett, Zitát a Vidám Park bejáratánál tette ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz büfébe, hogy igyon egy kávét. Unottan kavar- gatta a langyos löttyöt, amikor egy fekete bőrű fiatalember szólította meg. Raul kubai artista volt, konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében lévő térképre mutatva kérte Zitát, hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mindössze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, s Zita ropTódor János: Libegő pántul élvezte, hogy izmos, mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jóformán érintetlenül vittek visz- sza a pincérek. Raulra nehéz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több: csöppet sem volt rámenős, mégcsak a lány kezét sem fogta meg, amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A ülbegőn jutott az eszébe a kopasz kis pasas, aki biztosan ott várja a hullámvasúinál, s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egybként este fellépése lesz, semmiféle közeledést nem mutatott irányában. Mindegy gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legfeljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenvedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran aludt nála Zita, amíg ő az éjszakában dolgozott. Késő délután volt már, amikor visszatértek a cirkuszhoz. Raul bátorítóan intett neki, - hogy kövesse. Oldalt, a rácsos kocsikban tigrisek acsarkodtak egymásra. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tettek a helyükbe. Odabent villanykályha duruzsolt, s a szűk, bolyhos plédekkel letakart heverőn tejfehér bőrű, rövid, barna hajú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncán függő karikagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margaréta jutott rögtön eszébe, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti előadásra. Zita a délután maradék részét a Vidám Parkban töltötte. Még a ciklont is megkockáztatta, halott máskor sohasem mert fölülni ,rá de most valahogy annyira szabadnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mulatság volt, s Zitát szokatlan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetelállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mellett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és felsétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó, a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelmezett neki, és ingyen beengedte. Odabent éppen szünet volt, s a video képernyőjén Bruce Lee verekedett buta képű hongkongiakkal. Felnézett a galériára, hátha ismerősbe botlik. S valóban, Pulyka, a himlőhelyes arcú, színes göncökbe virító „digó” vigyorgot rá az egyik asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos?... — kérdezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két, kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem? — fordult ismét hozzá a „digó". — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket, egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képesek. .. — hadarta egyszuszra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját felemelve, a férfiak felé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljához tartozott, node Zitának túl sok választása nem volt, hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatározta már, hogy szól Egonnak, s az majd kikészítteti ezt a szemetet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága; félt Pulyka bosz- szújától. A lányoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt bemondta az unalmast, pengével dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arcpakolással,, fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húszmárkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé leszel — mondta Zitának a strici. A kőbányai kamionparkolóban mindössze három járgány árválkodott. A törökök befűtöttek, a lány pedig jókorákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette körül, agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyagbaba. férfiak a körülményekhez képest egészein normálisak voltak, nem követeltek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, amikor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazoltatták, vele csak azután foglalkoztak. Tehetetlen dühében sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment ko- szadékfcal összeadod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam rnodani magamban. .. Rózsa Endre:-------------------------------------N agyanyám élete V-alakban kötőtűkön harmatos deret forraszt két fém boldog szomja. Ekként született. X-alakban kötőtűkön gyapjúcsöppöket fűz fel a fény egymás mellé: mézet gyűjtöget. (Czinak Mária emlékének) l-alakban ama tűkön gyászos gyöngyöket szaporáznak zokszó nélkül. Elvégeztetett. A-alakban elporladnak kötőtű-hegyek — keresztbe font karral néz csak pókkal kötöget. p-Simon András: Bolkonszkij hercegnek Amikor a konyhából az égre nézek, az ég nem néz vissza, a csillagok se figyelnek ide. Hétköznapi kínlódásom, úgy látszik, nem érdemel ilyen roppant díszletet. Ez nem az austerlitzi csatatér, és az ég mintha nem is volna végtelenül magas. Az utcában, ahol élek, az álmok nem fölfelé, inkább lefelé szállnak, a garázsig.. A lélek szuszog, nem hagyja el a testet. De most, ahogy az ablakból kinézek, mintha felhők úsznának át a végtelenül magas égen. Hát létezik még ilyen pillanat? őrségi táj
