Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
1988. ÁPRILIS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Tegnap a Szigligeti Színház három művészét tüntették ki: Kézdy György az Érdemes Művész kitüntetést, Meszléry Judit és Fodor Tamás Jászai-dljat kapott. Egy színésznő arcképét szeretném leírni; keresem 'hozzá az adatokat, visszanyúlva a múltba; próbálom emlékeim polcáról előszedegetni mindazt, amit kaptunk, amit kaptam tőle. S megdöbbenve tapasztalom magamon: mily keveset tudok róla. Milyen hálátlan is az emlberi emlékezet — s mily múlandó és illanó a színész dicsősége. Pedig Meszléry Judit so-, kát és sok helyen szolgálta már sikerrel Tháliát. Szerepeinek se szeri, se száma, oldalakra rúgna, ha valaki egyszer mind számba venné őket. S hosszú a sora a városoknak is, melyek művészi pályáján az eddigi állomásokat jelentik. Debrecen, Pécs, Veszprém, Miskolc, Győr, Budapest — és most Szolnok. Nem a sors üldözte, becsvágya hajtotta, a minőség utáni ölthatatlan szomj. Ezért vándorolt színházról színházra. És most végre utolérte a hivatalos elismerés is — kiküzdött élet méltó jussaként. Mert micsoda ív feszül pályáján a debreceni Sirály lelröppenésétől (érdekesmód azza a Kézdy Györggyel, akivel most Szolnokon is összehozta újra a sorsa) a legfrissebb alakításig, Erzsébet megformálásáig a III. Richardban. Kisebb és nagyobb szerepék, de ő sohasem terjedelmük szerint értékelte a rábízott-szerepeket, csupán akkor lázadozott, ha művészileg méltatlan feladatot bíztak rá. Mert érezte: erejéből többre telik. Igen, az erő, kulcsszava ez művészetének, egyéniségének egyaránt. Az erő, amely fenségesen „trónol” királyi asszonyokban; az erő, amely zsarnoki módon hajt maga alá másokat; az erő, amely vulkán módjára tör elő, máskor meg épp szigorú fegyelemben testesül meg a színpadon. Ha színre lép, bármily alakban; uralkodik a színpadon. Amely igazi otthona, legsajátabb közege, mert néki tér kell, tág és hatalmas, hogy tehetségével betölthesse. Szolnokot akkor választja, amikor úgy érzi. a filmgyárban nem számítanak igazán képességeire, amikor „kikerül a forgalomból”. Színészsors, keserű pillanatok. A Lelkes, félprofi élcsapattal, színházi alkotóközösséggel, a különös nevű Stúdió „K”-val érkezett néhány éve Szolnokra, hogy meghódítsa a Tisza-parti város közönségét. És egy korántsem avantgárd cselekedettel tette le névjegyét a Szoba- színházban : felfedezte nekünk Csáth Géza legreálisabb művét, a Janikát — mi pedig felfedezhettük magunknak Fodor Tamást, a rendezőt. Finoman kimunkált, lélektanilag pontos színházi életrajzolatával egycsapásra meghódított bennünket, mert a fegyelmezett, apró részletekbe menő mérnöki pontosság mélyén felfokozott érzelmek: sűrű indulatok, elfojtott keserűségek, parázsló tüzek. Nem a világot szenv- teäenül szemlélő mesterember szól hozzánk — tanulságosan —, hanem a világot megváltani szándékozó művész forgatja fel lelkivilágunkat. S ebben ihletűje a valóság. De nem az árva, a szegényes, káprázat nélküli, 'hanem a varázslatosan gazdag emberi valóság! Amikor megteremti a maga színházi varázslatát, akár a Jani- kában, akár a Gorkij-dráma előadásában, mindig csak erre figyel: az élő, eleven valóságra. Korszerűen gondolkodó művész, aki a színház értelmét ennek az eleven valóságnak az igazság- keresésében látja; meglelni, felfedni az „adott pillanat igazságát”. Azt keresi, amikor egy századeleji orosz nagypolgári család tragikus széthullásáról beszél, vagy amikor zsibvásárt csap a nézőnek a Szobászínházban, kiárusítván életünk kacatjait. Vagy amikor Shakespeare III. Rio'bard-ját viszi színre, mániákusan kutatva a hatalmi mechanizmus rejtélyes természetének titkait; hogy idejében felismerhessük magunkban a készülődő rosz- szat, s hogy időben foghassuk pártját mindenkor a jónak. S arra int bennünket: figyeljük csak meg, hogy összefügg e világban minden! Amikor például a III. Richard — előadását írnokként személyesen is színre lép, s felénk fordul aggodalmas tekintettel, érezhetjük: a szavak ugyan a Shakes- peare-é, de a gondolat, az az övé. Sőt, a miénk! Hogy nem hallgathatunk bűneinkről, mert azzal csak tetézhetnénk a bajt. Fodor mindig az életről, életünkről, rólunk beszél, mert el akar mondani mindenáron valamit, valami fontosat. Szenvedélyes színházi beszélő. Gyaníton, ha nem volna színháza, akkor ugyanezt megtenné akár a puszta földön állva is, netán egy utcasarkon, vagy egy erkélyről szólván a közönséghez. Ezért js kedveli azt a színházat, ahol élet és játék, néző és színház testközelben vannak egymással, ahol természetes egyszerűséggel teremthető meg a játékkal való teljes azonosulás, aminek országra szóló sikere volt a már említett Janika, vagy akár a kísérletező kedvről is tanúskodó Ószeresek. Lassan egy esztendeje, hogy főrendezőként irányítja a színház művészeti munkáját. A színpad hadvezéréről — ahogy a rendezőt egyesek titulálják — előlépett hadseregtábornokká. Jól tudja azonban: kiváló katonák, nagyszerű hadsereg nélkül mit sem ér a tábor- nokság. Épp ezért ahogy nem is oly rég kifejtette: vezetőként is azért fáradozik, hogy a társulat tagjai közelebb kerüljenek egymáshoz, mert az együtt érző és gondolkodó színháznak a közönsége is hamarább meglesz. Gondolkodó színház? Manapság egyre kevésbé divat. Tisztelet hát a kivételnek. V. M. Kitüntetett művészeink Kézdy György A sokat vitatott magyar színházi világban mindig volt és van egy-egy sziget, áhol a fel-fellángoló vitához a színház, a színész legnemesebb funkciójával mondanak véleményt — a játékkal. örvendetes, hogy a vidéki színiházak fel-feltá- rnadó új reneszánszaikkal tudják befolyásolni a színházi életet. Téri Árpád a legnehezebb időikben, az 1950-es évek elején, közepetájt teremtette meg a Debreceni Csokonai Színház éráját — Illyés: Fáklyalánig! —, 'majd az 1960-as évek küszöbén Be- rényi Gábor Szolnokon, a konszolidációra építve teremtett kitűnő társulatot, országos hírű előadásokat; ezt követően Székely Gábor nagy szezonjai következtek, az ország másik felében pedig Kaposváron teremtett merőben új, korszerű színházat egy tehetséges fiatal generáció. Ezek a sikerek nem kizárólagosan nagy szervezőerővel, művészi koncepcióval bíró igazgatókhoz, a korszerű színjátszás elemeit, a megfelelő tzínészvezetés módszereit jól ismerő rendezőkhöz kötődnek, hanem a nagy szí- nészegyéniségék jelenlétéhez is. Eltűnt — lekopogjuk! — a magyar színházi életiből a vidéki színész „biloga”, s tíz, húsz, harminc éve számos olyan nagyszerű színész játszik a vidéki színházainkban, akik ugyan időnként fel - f elrándulnak egy-egy szerepre, vagy szezonra a fővárosba, de a sikeres „megméretkezés” után visszatérnek vidékre. A Magyar Népköztársaság újdonsült érdemes művészének, Kézdy Györgynek talán a hűség és az álhaíatos- ság a két legjellemzőbb emberi tulajdonsága. A Budapesti Madách Gimnázium tanulójaként esküdött hűséget a színpadnak, még 1954- ben, amikor Az ember tragédiáját mutatták be az iskola színjátszói. Szentségtörésnek számított ez akkoriban! Gondolhatnánk, felismert tehetsége a színifőiskolára vitte. Igen is, meg nem is. Az akasztófahumor erre is érvényes: két pont között legrövidebb egyenes a görbe. Kézdy György potenciális színművész könyvkötészetet tanult. Ma is imádja tulajdonképpen a szakmáját, de hivatása 1958 óta mégis a színészet: többszörös nekifutás után ekkor vették fel a Színművészeti Főiskolára, amelyet vörös diplomával végzett el. Debrecenbe ment, ahol — amint mondta is — nagyszerű társulatot talált, öt szép, sikerekben gazdag év a cívis fővárosban, majd Pécs következett. Kereken egy évtizedik volt pécsi színész. Az 1970-es évek végén — nevetve jegyezte meg — úgyszólván akarata ellenére lett fővárosi színész. A Nemzeti Színház tagja volt, de 1982- ben mégis megvált az ország első társulatától, — azaz dehogy: ma is játszik ott egy- egy szerepet. A színházat szentélynek tartja, a filmgyár társulatából visszakívánkozott a Meszléry Judit Szigligetiben viszont ragyogó szerepek várnak rá, igazi alkotómunka, ez gyógyító sebeket, feledtet méltatlan mellőzéseket. Gertrudis a Bánk bánban, majd Vássza Zseleznova az örökösökben, és most legfrissebben Erzsébet a III. Richardban. Én szívesen emlékszem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül előadásából arra a ke- ményakaratú, de jószívű öreglá- nyáma is, a három Bodonyi közül az egyik, akit ugyancsak ő kedveltetett meg velünk, mert hogy az erő nem zárja ki az érzékenységet, azt a 'lelki hajlékonyságot, amely- ivei egyéniteni tudja, a látszólag egy tőről fakadó, nagy akaratú aszonyalakjait. Legmegkapóhb példája ennek remekbe szabott Vassza Zseleznovája, ez a kemény, visszafogottan hallgatag asz- szony, aki csöndjeivel uralkodik környezetén, aki úgy erős, hogy ugyanakkor érezzük belső törékenységét. Ezt Az Örökösökben: Vassza Zseleznova az egyenes tartású, bátra simított hajú, szemüveges Vassza Zseleznovát nem lehet elfeledni. Az ilyen nagyszerű pillanatokért érdemes színháziba járni. Manapság nincs színész- kultusz, igaz másféle kultusz is alig. Ezért javaslom hát, legalább ez ünnepi alkalomból képzeletben süvégétjük meg a kitüntetett művészt. További sikereket, kedves Meszléry Judit. V. M. Fodor Tamás Pertics a Janikában deszkáikra. Tavaly vendégként játszotta Szolnokon a Janika — Csáth Géza drámája — főszerepét — országos színházi eseménnyé vált ez az előadás. A III. Richard lehetősége a Tisza partján marasztalta, de most már a társulat tagjaként. Szenvedélyes, önsorsrontását, pusztulásának szelét érző nagyívű alakítással több vonatkozásiban új Richard-képet teremtett. A magyar filmekben, a különböző tévéjátékokban sűrűn látja az egész ország. Jellegzetes arc, mozdulat, magtartás, ö a „Kézdy”. Szerepeihez ugyanolyan szigorú, következetes, mint önmagához, a legfegyelmezet- tebb magyar színészek egyike, a színpad iránti mélységes alázattal, és ragaszkodással. — ti — A III. Richárd írnokszerepében Naplóféle negyvenötből ehet annak másfél évtizede is. hogy moszkvai barangolásom során betévedtem a Kreml egyik régi szép templomába. A tornyok arany kupoláját kívülről szemlélve káprázatos belső pompára számítottam. Azt is találtam, — de csak felemásan. A templom egyik fele csillogott-villogott az arany festéktől, a freskókon tobzódtak a színek, míg a hűvös falak másik részén a félhomályban alig kivehetően, Szürkén, megfakultan, régi mesterek kezenyomát híven őrizve sorakoztak a bibliai jelenetek, a falak díszítményei. A félkörben magasbaszökő állványok a hétköznapi munka realitását idézték, önkéntelenül adódott a kérdés az idegenvezetőhöz: — Ugye most restaurálják a székes- egyházat? Meglepett a válasz. — Ahogy vesszük, — mondta az idegenvezető. — Ügy restaurálják a templom díszítményeit, hogy leszedik róluk a közelmúltban rájuk festett cicomát. Úgy tárják a látogatók elé a falakat, ahogy azok voltak. ahogy megmaradtak. Elgondolkoztam a dolgon, és figyelmem önkéntelenül az ütött-kopottnak tűnő részre irányult. És akkor döbbentem rá, hogy a hivalkodó színek, a mindenáron lenyűgözésre irányuló igyekezet ellenében mennyiben rabul tudja ejteni az embert az, ami nem mesterkélt, ami híven őrzi a régi időket. Így van ez még akkor is, — vagy talán éppen azért, — ha nemesen egyszerű. Ablakom alatt porfelhőt kavarva nyargalászik a tavaszi szél. Lassan zászlódíszt ölt az utca. A felszabadulás ünnepére készülődik Szolnok. Eszembe jut az a régi, kremlbeli látvány, s erről az, vajon hogyan idézi szűkebb pátriánk a vitathatatlanul történelmi sorsfordulót? Hogyan őrzi az idősebb nemzedék azokat az ágyúdörgéstől hangos, szívszorongató félelemtől terhes és mégis megkönnyebbülést hozó, reménykeltő napokat? Hallottam már ezernyi ünnepi beszédet róluk, mégis kevés szónok szavai keltettek bennem visszhangot. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért van ez így, hiszen számomra is akkor nyílt ki a világ, tenyeremnek önkéntelenül is tapsra kellene verődnie, amikor április negyedikét köszöntő ünnepi szózatot hallok. Azután rájöttem: a szónoklatok gyakran kenetteljesek és az igazságot csak részben hangoztatok, ezért nem ragadnak magukkal. Hiányzik belőlük az, ami különben a történelmi igazság teljességéhez tartozik. Miről van szó? Például arról, hogy ezerszer hallottuk „az utolsó csatlós”, a „bűnös nemzedék” megnevezést, de arról, mostanában is, kevés szó esik, hogy a magyar nép hitszegő urai ellenében mit tett a szovjet csapatok győzelmének elősegítéséért* milyen áldozatokat hozott önmaga is azért. Ennek kimondása semmit sem von le a szovjet hadsereg sokmillió hőse életének feláldozásával kivívott győzelmének értékéből. A tények tények. Vitathatatlanok a Szovjetunió mérhetetlen áldozatai, világ- történelmet formáló szerepe. Nemzeti önbecsülésünkhöz tartozik viszont, hogy a mi népünk is tett valamit a hitleri hordák által rákent szégyenfolt letörléséért, tette, amit tehetett. Katonai tekintetben nem sok módunk volt erre, mivel az első csapataink inkább vasútépítésben jeleskedtek, mintsem a győzelem beköszöntével megszűnt harcokban. Mivel segíthettük tehát érdemileg a szovjet csapatokat? Mindenekelőtt élelemmel. A front Nyugatra húzódásával ugyanis egyre távolodott a szovjet csapatok hátországa, aminek jórészén a fasiszták különben is a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Megyénk idősebb parasztjai a megmondhatói annak, mennyi gabonát és húst juttattak a szovjet frontnak, elősegítve ezernyi megpróbáltatásának enyhítését. összefoglaló megyei adataink nincsenek ' erről. Fennmaradt viszont néhány város, község kimutatása. Jászberényből például erre a célra közel ötszáz szarvas- marhát vettek igénybe. Sokat mondóak a kuncsorbai adatok is. Azok szerint 270 szarvasmarhát, 354 lovat, 213 sertést, 130 birkát, 1301 mázsa búzát, 858 baromfit, 250 mázsa borsót, 300 mázsa szemeskukoricát szállítottak el a községből a frontra. Az ilyen tények a parasztság áldozatvállalásáról tanúskodnak, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió ellen háborúba rángatott népünknek jóvá- tételi kötelezettsége volt. Megyénk lakói egyébként nemcsak élelemmel, hanem számottevő közmunkával is segítették a szovjet csapatokat. A fegyverneki főjegyző részletes kimutatást készített arról, hogy a különböző munkákon foglalkoztatottakat hány napig vették igénybe. Az összesítés 22 416 munkanapot tesz ki. Kétségtelen, hogy a megye összterületén igénybe vett közmunka jórészt a háború utáni élet megindítását célozta, katonai vonatkozása — gondoljunk csak a szolnoki vasúti Tisza-híd ideiglenes helyre- állítására — mégis vitathatatlan. Ha a felszabadulás évfordulóján a nagy történelmi tettek mellett ilyen apró tényekre is gondolunk, mindjárt emberközelibb számunkra az ünnep, mert olyan sorsfordulót köszöntünk, amihez nekünk is közünk volt, nemcsak annyi, hogy tudomásul vettük: szabadok vagyunk. Fegyvertársainkkal is jobban összeköt az a tudat, hogy részesei voltunk a közös út kimunkálásának. Akkoriban, a harcok során szétrongált országban az élet megindítása is tiszteletreméltó cselekedet volt. Az élet- és vagyonbiztonság is csak álomnak tűnt. A Tisza- vidék 1946. január 27-i száma így jellemzi az akkori állapotokat: „A front átvonulása miatt megüresedett lakások az ellenőrzés hiánya, az alkalom könnyűsége ugyancsak tág teret engedett bűncselekmények elkövetésének, köny- nyen, munka nélkül, kis veszéllyel lehetett anyagi javakat szerezni: az országot — valljuk be őszintén — valóságos bűnhullám borította el. Mindehhez hozzájárult még, hogy a háború, az eddigi szenvedések, nélkülözések hatására az ösztönök felszabadultak, az emberek úgyszólván a halál torkából kimenekülve igyekeztek tele szájjal habzsolni az életet, hajszolták az élvezeteket, keresték a könnyű életet.” nnen, ilyen körülmények közül vezetett az út, a mai. zászlót bontó ünnephez. Mennyi buktatót rejtett magában, mennyi tanulsággal szolgált! Negyvenötben, mindjárt az út kezdetén azzal, hogy ha új életet akarunk, mindenekelőtt határozottan le kell számolnunk a múlttal. Megyénk ebben is jeleskedett. A szolnoki népbíróság például 1945-ben kétszázhat vádlott felett ítélkezett. Marasztaló ítélet 136 ügyben született. Halálbüntetést nem szabtak ki. No. de ezek ma már részletkérdések. egy képzeletbeli napló epizódjai. Kicsinynek tűnő, de a történelem megítélésének korántsem lényegtelen mozzanatai. Simon Béla
