Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
8 Irodalom» művészet Ctongor Rózsa: ...Érettünk, bűnösökért, ámen steledett, amikor bekopogott szobám ajtaján a gyulladt szemű, tömpe orrú vasutas: Jöjjön csak... Be hozzám. Egy percre. — A vasutassal három hónapja megosztva lakom a gazdáját hagyott, kétszobás házat. Valahonnan a Tiszahátról került ide az ország másik végébe, szolgálati rendeletre. Ha szóba elegyedtünk, sosem mulasztotta el megjegyezni, hosszú, fájdalmas sóhaj kíséretében: „Idegen nekem ez a táj, nem tudom megszokni ...” — s lehunyta apró szemeit egy pillanatra. Beléptem ajtaján, utána rögtön reteszre zárta, majd fürgén az ablakhoz lépett, behajtotta a fehér spalettákat. Széket húzott az asztal mellé, letelepedtünk. Sokáig bámult maga elé, mintha mondókáját rágná, majd hirtelen felugrott, járkálni kezdett, később megállt mellettem. Rekedt volt a hangja. — Hallotta? Győrben vannak ... Vert a szívem, dongott a mellemben, s hallgattam. — Hamarosan vége lesz — dörzsölte kezeit —, hamarosan. Talán még ma éjjel. Vagy holnapra, igen, holnapra egészen biztos. — Visszaereszkedett előbbi helyére, lehunyta vörös szemhéját, arca átszellemült, mint amikor imádkozik az ember. Sokáig így voltunk, vert a szívem, és hallgattunk. Aztán fölállt, a kályhához trappolt, megtömte gallyakkal, s fellobbant a hamvadó tűz. Másnap láttam őket először a Városház téren. A Lövérek felől fagyos szél suhogott megnyikorogtatta a bádogtáblát a fűszeres boltja fölött, és csonttá dermesztette a kapualjból csordogáló vizet. A Schneeberg cukorsüvegcsúcsára felkapaszkodott már a nap, s olyan volt a levegő, mint az átlátszó, tiszta víz. A járdaszegélyen ültek sorba, mint a pingvinek, és fogaikkal sűrű, fekete kenyeret tépkedtek. Karjuk a fej és váll között motol- lázott, üveges, merev szemmel bűvölték a rágnivalót. A kegyetlen szél befurakodott a rongyaik közé, és kiforgatta onnan a kuporga- tott testmeleget. Előttük az úttesten katonák jártak föl és alá, s úgy vigyázták őket, mintha nyomorult testük vonszolásán kívül bármire képesek lehettek volna. A katonák báránybőr sapkát viseltek, csizmájuk lépésre nyikorgott, s a szuronyok hegyén megvillant a hideg, februári nap fénye. A katonák arcán feszes, szolgálati figyelem éberkedett, vonásaik között sehol a megértés vagy a szánalom csöppnyi szikrája. Amint a rongyosok kenyere fogyott, úgy növekedett a katonák arcán az éber figyelem. Még néhány kenyeret faló boldog pillanat futott tova a széllel, aztán egy eunuchképű szu- ronyos felüvöltött: — Munkááá-raaa!... A szuronyosok bűvölő tekintete végre mozgásra bírta a rongyosokat. Sírból kelő mozdulatok, sóhajok keltek szárnyra, mocorogni kezdett a vaslapát a kövön, s végre kiegyenesedett a test. Imbo- lyogva, éhségtől részegen kaparászni kezdték a piszkos havat, a rozsdás vaslapátok alatt felnyögött az utcakő. — Munkááá-raaa ... Évezredekkel fordult vissza bennem az idő. Az ősvilágba, amikor a munka és kín szavak egyazon értelemmel bírtak. A régi szótárakban őrzött fogalmak megelevenedtek előttem. Hajlott gerincű, szőrruhás lények tántorogtak elém, akiken nem könyörült a természet kegyetlen törvénye. Azokat mégis sűrű szőrbunda védte, de ezeket? Nem könyörül rajtuk a szél, minduntalan kiforgatja rongyaik vékony testmelegét. Az ősember szenvedését a tudatlanság determinálta, de ezekét a rongyosokét miféle ördögi agy velő eszelte ki? Annyi erő sem éltette karjaikat, hogy egy lapát havat felemeljenek, annyi meleg sem testüket, amennyi egy gyönge madárét. És akkor felbőgtek a szirénák, hangjuk ellepte az eget, hömpölygött az utcákon, a házak felett. Engem valaki karon ragadott, amint azokat bámultam, s betuszkolt egy kapu alá. Már a házak felett zúgtak a végzetet hordozó motorok, a kapu aljából figyeltem azokat tovább. Éppen úgy, mint az imént, kapargatták a havat. Kiürültek az utcák, s ők ott maradtak. Ó, színlelt egykedvűség, hiába volt minden, Én láttam az arcokon rángó vonásokat, hallottam az őrült kalapálásba kezdett szívek dobaját, éreztem az összeszorult torkok rémületét. Ismét a kar a karomon, majd egy hang: — Megőrült? Bombáznak már, befelé a pincébe. .. Az óvóhelyen sűrű volt a levegő, s a visszafojtott sóhajoktól robbanásra kész. — És azok ott kint? — kérdeztem a fölém hajoló, nagy arctól. — Magával törődjön, azok ott... — Nem fejezte be, eltűnt valamerre. Köröttem emberek, gyerekek, borzalom örvénylett, és kimondatlan rémület csapongóit a boltívek alatt. És ekkor, valahol egészen közel, talán a szomszéd házra vagy a miénkre, lezuhant az ég, a föld a felhőkbe csapott. Egy aszaltszilva-arcú asz- szony ült mellettem, fogatlan szájából hangok sustorogtak: „ma- laszttal teljes, az Űr van teveled Felmorajlott az iszonyat, uram isten, segíts meg minket. . . Űjra és újra leszakadt az ég, irtózatos robajú poklok szabadultak föl, hallottam a repülők zúgását, a vijjogó zuhanásokat, a fölénk sereglett, csattanó halált. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire távolodni kezdett az iszonyat. Évek? Évszázadok? A hullott nyers fal, a perzselt anyag füstje lassan elborította a boltíves pince zugait, az öregasszony zárt ajakkal mormogott: „Imádkozzál érettünk, bűnösökért. .. Ámen ...” A szabadban arcomba csapott a nap eleven fénye — élek. A napot homályos felhőfátyol borította, de már nyugovóban volt az ég és a föld, s bennem az iszonyat. De hol vannak ők? Mintha a tovahúzó gépekkel tűntek volna el. nyomukat semerre nem leltem. ásnap ismét találkoztam velük a Várkerületen. Lapátjaikkal kis vonalkákat kínlódtak az utcakőre, kaparászták a lucskos havat. És akkor elhatároztam, átmegyek a túloldalra, mellettük megyek el. De mit is tehetek értük — szegte máris kedvemet a valóság. Kockáztatom a semmit. Ha átvállalnám vala- mennyiök terhét? Ha ezt megtehetném, segíthetek-e? — Egy kis kenyeret — hallom. Síró, vékony kis hang, egy perccel az éhhalál előtti. — Egy kis kenyeret... zokogja egy basszus. — Egy kis kenyeret — suttogja egy lányos, puha könyörgés. — Egy kis kenyeret ... — szép zengésű tenor, valaha büszke férfié. Mit tegyek? Ha megváltó lehetnék hirtelen, aki három cipóból megvendégeli az éhezőket. A tizenkét kosár maradék morzsa is életet menthetne most. Merre lakik? — téved egy halvány ötlet az eszembe. — Balf község felé — mondja valaki mellettem —, tudja, merre van? — Mintha az égből jönne a hang. — Egy kis kenyeret — sóhajt újra a kín, és ekkorra már átértem az utca túlsó oldalára. Másnap kétkilós veknit szerzett a gyulladt szemű vasutas. Este, sötétedéskor kimentem a balfi út sarkára, oda, ahol kifordul a városból az út, a kőkereszt mellé. Egy lombtalan bokor tövébe helyeztem a kenyeret, s vártam. Később felfedeztem a rongyzászlók menetelőit, lárvaarcukból világított az éhség. Szívdobogva vártam, vajon észrevesznek-e? Megtalálom-e a jelt, mellyel felhívom figyelmüket? Egy hosszú csőrű, ismeretlen madár tovaröppent. Keskeny, jéghideg holdsarló kapaszkodott az égre, vacogtam a hidegtől, izgalomtól. Vajon felfedezik-e? És ekkor egy szőke, éhségtől megvénült csontváz kilépett a sorból, körülnézett, s felkapta a veknit, és rongyai alá gyömöszölte. Száz szempár követte villogva a mozdulatot. Egy vekni, húsz szelet kenyér, de lehet negyven szelet is. Beosztással néhány harapás a leves mellé, de lehet egyetlen harapás is. Otthonízű emlék, hűvös ízek, asszony, gyerek, lágy ölelés, alváshoz készülő búcsúcsók emléke, s egy pillanatra megnyugszik tőle a gyomor. Nem több és nem kevesebb, és éppen olyan sok, mint amilyen nevetségesen kevés. Én hordtam a kenyeret, másnap is elvittem, harmadnap, negyednap. Nem tehettem többet, ennél kevesebbet tenni meg nem tudtam. Tíz nap múlva összehajtott papírdarabkát találtam a bokor alatt. Kavics nehezítette, hogy ne sodorja el a szél. „Egy öltözet ruhát, egy éjszakára szállást adjon, ha tud. Hozza ide. Köszönöm.” A gyulladt szemű vasutas erős- ködött. ezt majd ő viszi el a bokor alá. Nem nőnek való feladat, mondta, azok könnyen elrontanak mindent. — Majd elviszem én — mondta. Aztán egészen közel hajolt. — Az oroszok Csornán vannak, hallotta? Hamarosan vége lesz. Talán még ma éjjel. Holnapra egészen biztos... — és összedörzsölte két tenyerét. Az út felett varjak károgtak, a tó vize hártvás volt, s hófoltok oldották a nádas barnaságát. Lassan íeketedett a márciusi este. A gyulladt szemű vasutas cigarettájának csonkjaival tele volt a hamutartó. Ahogy nőtt az izgalma, úgy szívott mind többet. Én százszor kimentem a kis nyaralóház udvarára, nem jön-e. — Itt egészen biztos helye lesz — mondta —, itt maradhat egészen a végéig. Aztán, talán századszor. ismét kiment az udvarra. onnan szólt vissza. — Elébe megyek ... — és eltűnt a sötétségben hajlott alakja. Már néma volt az éjszaka, amikor visszatért, vállán egv mozdulatlan csontvázat cipelt. Az eszméletlent a vaságyra fektettük, a petrofor lángját magasra húztam, s rátettem a vízzel telt vasfazekat. Később teát főztünk, a vasutas csöppnyi rumot töltött bele, szét- feszítetük a még mindég eszméletlen férfi ajkait, s beleerőszakoltuk. De az mozdulatlanul hevert az ágyon. A nap már az égen volt. amikor megmozdult a láztól gyötört ember. és felemelte a fejét. Ismét megitattuk a- teával, a gyulladt szemű vasutas aszpirint is kevert bele. Megitta és kinyílt a két nagy szeme. Lassan értelem vette birtokba a pergamenbőrű lárvaarcot, az élet apró szikrája. Fel akart ülni, de a vállalkozás meghaladta az erejét. — Hol vannak? — kérdezte, s visszahanyatlott. — Kapuváron. — Hány kilométer? — Legfeljebb harminc. Aztán ismét győzött az eszméletfosztó láz. A vasutas olyan gyors mozdulatokkal kezdett öltözni, majd az ajtóban termett, hogy semmit nem értettem. — Hová megy? — Hová, hová az istenbe?! Ennivaló kell ide, nem lötty. A városba. Még alkonyat előtt visszajövök — s elment. A soványság néha felpillantott, azt mondta: fázom. Minden takarót, még egy zsákdarabot is a testére raktam, s csak néztem, mint remeg. — Jobban van? — kérdeztem minduntalan. Szóval akartam életben tartani. — Jobban van? Jobban van? Jobban van? — Válasz nem jött, csak azok a nagy, barna szemek! Néha kinyíltak, aztán lecsukódtak. — Jobban van? Feleljen, könyörgöm, jobban? — Ekkor hallottam először azt a zúgást a tó felől, mintha darazsak indultak volna el nagy rajokban. Erősödött. Kifutottam a kis verandára, a zúgás még erősebb lett. Alacsonyan szálltak az apró vadászrepülők, hasukon ötágú csillag vöröslött, mint a pipacs. És lassan úsztak a város felé. Visszafutottam. — Jobban van? Feleljen, könyörgöm, jobban? — Ök-Hall- ja... Az izgalom elvette az eszemet. Ráztam a csupa csont vállat, a keskeny arcot tenyereim közé fogtam. — Itt vannak, hallja? Lassan kinyílt a keskeny ajak. — Itt? ök? — ök. Hallja? Ne hunyja le a szemét! Könyörgöm, egy icipicit bírja még! Az orosz gépek, itt vannak a ház felett... Lerogytam az ágy melletti székre. Perzseltek a nagy, barna szemek. Nem bírtam magammal, az ablakhoz rohantam. — Itt vannak! — kiáltottam, és felszakítottam a kicsi ablakot. — Hallja? Hallja, mint zúgnak? iszaladtam a ház elé, és bámultam a fényes, kék eget, az ötágú pipacsokat a vadászgépek hasán. Csak magammal törődtem ekkor, ki tudja, meddig bámultam az eget. Amikor visszaértem, ismét becsukódtak a nagy szemek, de megmozdult a keskeny ajak, mosoly bujkált rajta. — Hallom. Ne csukja be, kérem, az ablakot, hallom ... — mondta egy remegő, vékony hang. Csak jönne már a vasutas, csak jönne, csak jönne, akartam nagyon. Mind a ketten nagyon akartuk, hogy jöjjön már a vasutas. To II rajz Tollrajz (szoborterv (19*2) Pegazusról, Serfőzó Simon: Ide tartozom Szikkadt hátú őseim e töppedt földekről hívták elő emlékeiket este, amerre a múltak elvonultak, akárcsak, ifjúságotn zászlói az időben, s a tehénbőgések csapásai végén gondoktól ködölt mindig a láthatár-perem. Itt a mindennapok távoli alvégeit is ismerem, a bajok, háborúk járta égtájakat, ahol itthon vagyok, e népe megszenvedett múltjával minden nemzettel egy-rangú országban. Javára dolgozzam, lássa hasznom, aki ide tartozom, mint mások máshová, s idevalósi vagyok, hazám, s sziilöfölde/n jogán. A szülőház udvara (tollrajz, 1975) Örkény István: Mikor van a háborúnak vége? (Telefonbeszélgetés 1969. december 12-én, délelőtt) — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voronyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez, vagy csak az érdékesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felihívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy em- ilékszik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asszonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél ? — Igen. — Egy bajtársa, aki megrokkant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenkóhan vagyunk". — Ö látta utoljára? — Nem ó. Még egyszer jött föle üzenet a tambovi hadifogoly- táboriból. — Én is voltam ott, asszonyom. — Maga is Tamibovban ? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre ? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asszonyom. — Mit akar mondani? Mi nem •lehetséges ? — Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943- ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. — Magam beszéltem vele. Csupa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így történt, de nem 1943-tban. — Miért nem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rá következő évben sem, és 1945-ben is alig. — Hát akkor hagyjuk az évszámokat. Maga meddig volt Tambovtoam?
