Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-23 / 70. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁRCIUS 23. Magasabb lg6nyak, több balaasőláa Adósság az adózóknak „Bár ez lenne a legrosz- szabb útburkolat a megyében” sóhajtottak fel a megyei tanácstól érkezett szakemberek a jászórokszállási Kuruc utca láttán. Nem is értették milyen kifogása lehet a lakóknak egy ilyen úttal. Na jó, nem aszfaltos, de azért tisztességes burkolat, becsületére válhat az utcának is, a nagyközségnek is. André Lajos és társai azonban elégedetlenek, nekik jobb út kell, különben nem hajlandók a közműfejlesztési hozzájárulást kifizetni. Hiába állapították meg a szakemberek, hogy az út megfelelő, sőt első osztályú, ők látják, ők tudják jobban. Panaszkodtak, fellebbeztek, leveleik magas fórumo\at megjártak, a döntést a jászberényi városi tanács azonban egyértelműen megírta: a fizetés ellen fellebbezésnek helye nincs. Milyen szigorú, megmásíthatatlan a hivatali nyelv! Az előzmények majd 10 évre nyúlnak vissza, amikor önkéntes hozzájárulással az utcában zárt útalap készült. Az egyik felén a burkolat hamarosan tönkrement, a másik szakasz azonban, ahogy a lakók állították, a folyamatos gondoskodásuk miatt, jól tartotta magát. A múlt évben azután a tanács elérkezettnek látta az időt, és megfelelőnek a pénzügyi helyzetét, hogy több más utcával együtt a Kuruc utcára is záróréteget építsen. A sártengerré vált részen csaknem újból kellett kezdeni az útépítést, míg a többire alig költöttek. A tarifa azonban azonos mindenkinek, 6 ezer forint, amit a korábbi hozzájárulással csökkentett a tanács. Nem is ez sérti az utca lakóinak 'igazságérzetét, hanem az. hogy — a spórolás eredményeként — néhány hónap múlva pereg a felső réteg, kilátszik az alapkő, sőt néhol kátyúk is keletkeztek, és a keréknyomok helyén megkezdődött a süly- lyedés. Olvasóink a szeíkesztősé- get is megkeresték panaszukkal. A kép, a hiányosságok ellenére is, valóban jobb a megyei* átlagnál, ehhez még szakembernek se kell lenni. Csakhogy mostanában a lakossági terhekkel együtt megnőtt a közös dolgokba való beleszólási, véleményalkotási igény is. Jászárolüzálláson a tanács 300 ezret költött a Kuruc utcára, és ennek alig felét kapja vissza a lakóktól. De a tanács pénze a lakóké is, tehát jogosan aggódnak a helyes felhasználásért — még akkor is, ha korábban mások kénytelenek voltak beletörődni a durvább hibákba. Szikra Ferenc tanácselnök, ha mindenben nem, de ebben egyetért a Kuruc utcaiakkal, és még az egy éves garanciális idő letelte előtt élni kíván a kivitelezőnél a megrendelői jogával. A lakossági szemléletváltozásnak más, új jellemzője is van mostanában. A személyi adózás bevezetésével a lakó — mint adófizető állampolgár — elvárja a tanácstól panaszának orvoslását. Pethő Antal jászberényi lakos is olvasta a város idei költségvetéséről szóló cikket, meggyőződött róla, hogy a tanácsnak van pénze útra, járdára. Akkor miért halogatják a problémájának megoldását? Az Ibolya utca elején, a jásztelki elágazásnál lakik és autójával csak földúton tud kivergődni a fő útra. Volna közelebb is kijárat, de ott a Szegfű utcánál olyan állapot uralkodik, hogy a szemetes konténert szállító autó sem merészkedik megbirkózni vele. Szemetet, csirketollat gyúr a tengelyig érő sárba a kerék, a konténert csak gu- micsizmával lehet megközelíteni. Valóban szégyene a környéknek az a terület, attól függetlenül, hogy néhá- nyan az Ibolya utcán végig, esetleg sarat dagasztva kénytelenek közlekedni. A nagyobb baj az, hogy az autósok ehelyett inkább a forgalmas csomóponton átvezető zebrán hajtanak ki a 32-es útra. A tanács korlátot épített oda, árkot ásott, töltést emelt, de á járdán még így is megtalálják a kijárást. Tudjuk jól, hogy a tanácsok pénzéből csak a legszükségesebbekre futja és az adóterhek ellenére se mondhat le a lakossági áldozatokról. A megnövekedett terhektől függetlenül azonban Pethő Antal kérése jogos, mert vagy őrt állít a tanács a zebrához, vagy rendezi az egyébként is szégyenletes konténerkörnyéket. Az ígéret teljesítéséig (júliusig) azonban semmi nem menti fel a szabálytalanul közlekedőket a felelősség alól. LP Computerworld-szómítástechnika Show, ami show Lapszemlénk címét a szemlézett laptól kölcsönöztük; a Computerworld-Számítástechnika legfrissebb (március 9-d) száma ezzel a címmel tudósít az Angliában nemrégiben megrendezett „Wich Computer?” show- ról. A címhez maga a világszépe állt modellt: Ulla Weigerstorfer, az 1987. évi Miss World, a Videoton angliai üzleti partnerének, a Walters International Ltd- nek számítógépeit reklámozta. De volt a kiállított számítógépek között Popey- nek öltözött reklámfigura vagy valódi autó is, elvégre ma már ezen a téren is akkora kínálati piac alakult ki, hogy némi raffinériára is szükség van, ha a cégek saját termékeiket akarják reflektorfénybe állítani. Persze show, ami show, piac már nálunk is van. A CW—SZT egy táblázatokkal, ábrákkal gazdagított többoldalas összeállításban vonja meg 1987 mérlegét, s eszerint eredeti amerikai IBM PC-ktől kezdve a tajvani, szingapúri, kínai gépeken keresztül az angol, olasz sőt magyar cégnevekkel fémjelzett európai gyártmányokig minden megtalálható ma már a nagyvállalati és kisszövetkezeti kínálatban, igaz nem Távol-Kelet, nem Amerika, s mégcsak nem is európai árakon. A oikk elemzi, hogy miképp hatottak a különféle állami beavatkozások (pályázatok, rendeletek) a profeszionális személyi számítógépek piacára, és mi tagadás, a statisztikákkal, tényekkel alátámasztott adatok nem azokat igazolják, akik a sűrű beavatkozás hívei. A turisták és a vámhatóság egész évben tartó egyenlőtlen küzdelmében pillanatnyilag éppen a szá- mítógép-piac áll vesztésre, s ehhez Rácz Margitnak, a Világgazdasági Kutatóintézet munkatársának is van néhány szava a „25 000” című cikkben. Az árhivatali rendelkezésre utaló beszédes szám alatt — többek között — ezt olvashatjuk: „A kieső import komoly gondot okozhat a számítógépek, különösen a tartozékok és a pótalkatrészek • beszerzésé-, nél. Ezek hiánya egyes alkalmazásokra nézve drámai következményekkel járhat. Az import pótlására állami intézkedéseket kellene hozni, s persze keményvalutát, is biztosítani hozzá. Sajnos pépzügyi mérlegünk alakulása erre nem sok reményt nyújt. Külkereskedelmi rendszerünk rugalmatlansága pedig kérdésessé teszi az esetleges intézkedések hatékonyságát...” Mit mond minderre a pes-. ti polgár? „Itt szép lehetsz, de okos nem!” Vezeti a pszichiáter Önismereti klub fiataloknak önismereti klubot szervez a Hazafias Népfront megyei bizottságának ifjúsági bizottsága 16—21 éves fiatalok részére. A klubtagságot azoknak ajánlják, akik fejleszteni szeretnék pszichológiai kulturáltságukat, vagy olyan szakmát választanak, amelyhez emberismeret, kapcsolatteremtő készség, konfliktusfeldolgozó-képes- ség szükséges. A háromórás klubfoglalkozásokat hetente egyszer a HNF megyei bizottságának székházában tartják dr. Pa- rádi Levente pszichiáter vezetésével. Csoportos pszichológiai terápiás és fejlesztő gyakorlatokat alkalmaznak majd. Lesz autogén tréning is. Mindezek az empátiás és segítőkészség, az egyéniség fejlesztését szolgálják. Feldolgozzák az egyetemes emberi műveltség egyes részeit is — amelyek kapcsolatban vannak a pszichológiai műveltséggel. A klubfoglalkozások zártak lesznek, érdeklődés esetén több csoportot is indítanak. A tagok havi tagsági díjat fizetnek. Az érdeklődő fiatalok levélben jelentkezhetnek a HNF megyei bizottsága ifjúsági bizottságánál vagy a klub nyitó foglalkozásán: április 19-én 16 órakor. Az idén mintegy 15 millió korszerű halogénlámpát gyárt a Tungsram Rt, a világ autóipara számára. Az újpesti gyárban néhány hónappal ezelőtt szerelték fel azt az automatizált japán kooperációval készített gyártósort, amely jelenleg a világ halogénlámpa-termelé- sének mintegy egynegyedét állítja elő. Az újpesti gyárban készülő halogénlámpákat — amelyek körülbelül 800 órán át világítanak — szinte kizárólag exportra szállítják (MTI Fotó: Balaton József — KS) A Karcag és Vidéke Afész hypóüzemé- ben naponta két műszakban 12 ezer liter hy- pót töltenek flakonokba. A fertőtlenítőszert a Kunság valamint az Alföld Füszért részére szállítják (Fotó: D. G.) „Köszönetét mondok Tiszasas azon lakóinak, akik szívműtétemhez véradásukkal hozzájárultak. Csató Benjáminné, Tiszasas.” Mi van a mondat mögött ? A hirdetmény, amelynek nyomán útba indultam Ti- szasasra, nemrég jelent meg a Néplapban. Mi lehet az egyetlen — mégis feszültséggel teli (szívműtét, véradás) — köszönő mondat mögött? Kik voltak a véradók? Olyan sokan lehettek, hogy nem férne el a lapban a nevük? Vagy egyébként is úgy összetartanak a sasiak, hogy odahaza úgyis tudja mindenki, név szerint kik ajánlottak, adtak önként segítséget Csató Benjáminnénak, és most csupán még egy gesztus a hirdetmény, hadd olvassák a megye lakói a hírt az önzetlen összefogásról? Az első fiatalember, akit megszólítok Tiszasason, Dobrai László. Elmondom, mi járatban, ő meg erre váratlan indulattal mondja: — Én is adtam vért, de többet nem adok, hívhatnak. Átvertek bennünket! Ezzel már pattan is föl a lovas kocsira. A kemény sodrott izmai megfeszülnek, s átrángatja a majd köbméternyi sódert a sáron. Hát sokkal többet nem tudtam meg, okosabb nem lettem. Szerencsém van. Csató Ben járni nnét otthon találom, a pedáns rendben tartott családi házban. Lepihent délután, mert alaposan elárasztotta az utazás. Szentesen járt, a kórházban. Most a fülével bajlódik. Előveszem az újságot, mutatom a hirdetményt. — Igen, én adattam föl. Fizetett hirdetés. Nem vagyok járatos a dolgokban, hogy kell intézni az ilyesmit. Lehetett volna másként? — A műtétről? A szívem gyerekkorom óta ki volt lyukadva. Azt mondta a doktor úr Csépán, most már ajánlja a műtétet. A tudományban, a szegedi szívsebészek kezében is bízhatok, meg aztán ne várjam meg az idős kort. Most a legjobb. Szeptemberben mentem be 'kivizsgálásra, aztán befeküdtem Szegeden a klinikára. Hallottam, hogy amikor bementem csütörtökön, azon a hétvégén véradásra utaztak a sasiak Szolnokra. Hogy nekem adnak vért. Nem tudom. Nekem az orvosok ilyesmit nem mondtak, hogy szükségem lesz vérre. Én nem szerveztem a sasiakat, nem kértem a vért. Nem tudok erről többet mondani. November harmadikén megoperáltak, sikerült, december elején már itthon is voltam. Azután mondogatták a férjemnek, hogy ez is adott vért nekem, meg az is. Mondom, nem tudom. Tőlem vettek vért Szegeden a műtétem előtt, $ azt mondták, azt kapom vissza. Tudomásom szerint mástól nem kaptam vért. De hát ha ígv mondogatták, gondoltam, illik megköszönni. Másra nincs pénzerrt, azt sem tudom hányán, kik voltak a véradók. így adtam föl a Néplapban a hirdetményt. — Köszönöm, további javulást kívánok! — búcsúzom, s tanácstalankodom. Hová? Kihez? A véradás tehát megvolt. Akinek a megsegítésére szólították az embereket, az jó öt hónap elteltével mit sem tud a dologról egy ezer-egynéhány- száz lelkes kis faluban. Létezhet ilyen? Ahol mindenki ismeri egymást? Ki szervezte akkor a véradást, s milyen fölkérésre? Csatóné kezelőorvosa, S lírányi Lajos doktor úr Csépán. Talán ő? — Nem, a véradást a Vöröskereszt szervezi mindenütt — válaszolja kérdésemre Surányi doktor. A betegségről annyit, hogy veleszületett fejlődési rendellenesség. Tíz éve még nem javasoltam a műtétet, most már bizton mertem ajánlani. A szentesi kórház kardiológusa is így gondolta. Örülök, hogy sikerült. Egyébként a szívműtéthez valóban sok vérre van szükség, nem elég a beteg saját véré. Tiszasason Bakos László- néhoz igazítanak. Bakosné a kunszentmártoni városi vöröskeresztes titkár: — Szívműtéteket Szegeden és Budapesten végeznek. Azokhoz, és az érműtétekhez sok vér kell — a szívműtéthez általában négy liter —, friss vér. A klinikák úgy vállalják a műtétet, ha a helyi Vöröskereszt meg! szervezi, a betegnek álljon rendelkezésére megfelelő mennyiségű friss vér. Ilyenkor mindig rendkívüli véradást szervezünk. A négy liter vért tíz-tizenkét ember adja. Most is így volt. Nem létezik, hogy ne lett volna szükség a vérre, akkor Szeged nem‘kérte volna! A véradást Németh Sán- dorné, a tanácsi kirendeltség vezetője, a tiszasasi vöröskeresztes titkár szervezte. Tizenegyen utaztak Szolnokra; Anda Jánosné, Németh Jánosné, Csató Sándor, Gálfi Síándomé, Dobrai László, Nádudvari Józsefné, Cseri László, Szántó János, Botka Lajos, Diószegi György és Kovács István. — Száznegyven-százötven önkéntes véradónk van. Eddig -évente egy véradást szerveztünk, az idén már két véradó napunk lesz. Ezen kívül előfordulhatnak rendkívüli véradások.” 1986- ban volt ilyen, Mátyus Já4 nos szívműtétjéhez. Elmesélte, mennyire meghatón dott, amikor magához tért az altatásból, s meglátta; egy falubelijének a vére fc lyik éppen az ereiben. Rá volt írva az üvegre. Amint hazajött, megtudakolta pontosan, kiktől kapott vért és mindenkinek köszönő leve-! let írt. Minden évben vacsorát rendezünk a véradóknak, meghívjuk, akin segítettek az emberek. Mátyus János is eljött és nagyon jól éhezte magát. Most áprilisban lesz, természetesen Csatónét is meghívjuk. Arra gondoltam, a Vöröskereszt nevében ott mondunk majd köszönetét a rendkívüli véradáson résztvetteknek is. Arról nem tudok, hogy Csatóné műtétjéhez ne használták volna fel a vért. — Hogy létezik az, hogy önök hivatalból nem tudják, ugyanakkor a beteg sem tudja, hogy kapott volna vért a falubelijeitől, sőt az emberek is azt beszélik, hogy utólag megmondták nekik, végülis nem volt szükség a vérükre? — Nem tudom. — De miért van az, hogy a műtét óta eltelt egy fél év és nem tudják Tiszasason, kellett-e valóban a vér, felhasználiták-e? Miért csak a nem tudom, meg a szóbeszéd járja? Szeretnék egy szép riportot írni az emberek önzetlen segítőkészségé- ről^ amellyel hozzájárultak ahhoz, hogy a falubelijük, rokonuk, közeli ismerősük visszanyerje az egészségét, erre tétovaságot találok, nem tudómat, meg bizonytalan félmondatokat. Slzeretném, ha föloldódna ez a ki kit csapott be mondvacsinált ellentmondás. Jó volna, ha senki sem érezné becsapva magát, ha ugyanarról a dologról mindenki ugyanazt tudhatná! Ha nem akadna el az információ, idehaza, önök között, Tiszasason! Ha nem érezné magát kényelmetlenül Csatóné, ha nemcsak az újságban köszönné meg — bár az sem kevés —, hanem odamenne ahhoz a tizenegy fafalubelijéhez és elmondhatná nekik: köszönöm, hogy adtál! Igaz. úgy tudom, nekem éppen akkor nem volt rá szükségem, de a másik betegnek bizonyára igen. — Talán kérdezze meg a véradókat! Gálfi Sándomé az áruház plutja mögött: — Nem, nem érzem magam becsapva. Igaz, utólag úgy mondták, hogy Csatónénak nem volt szüksége arra a vérre, amit mi adtunk, de szüksége lehetett volna! A vér nem került rossz helyre, fölhasználták a gyógyításban. Természetesen máskor is adok! Örülök, hogy összetalálkoztam Gálfi Sándornéval, s ezt mondta nekem. Remélem, hogy a tizenegy véradó közül tíz így gondolkodik, s csak az egy Dobrai László érzi becsapva magát! Habár, talán neki sem ártott volna, nem ártana elmondani, hogy ő is rosszul érzi, őt nem csapta be senki. S ha elmondják neki, talán megérti. Ezért nem kellene a szót sajnálni! Egri Sándor
