Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-12 / 61. szám

8 Thury Zsuzsa: reggeli lapban nagy­betűs címek, három oldalon semmi érde­kes — összecsapások, háborúk itt meg amott, halottak és se­besültek százai. A szem érdektele­nül átfut rajta furcsa módon egy haláleset megrendítőbb, mint a tö­meges. A napihírek is érdektele­nek: X. igazgatót kitüntették nyu­galomba vonulásakor. A sportrovat általában az eddi­gieknél is érdektelenebb, de most eszméletébe tolakodott egy név: Kincsem. A galopp-pályán ma felavatják a világhírű versenypa­ripa, Kincsem életnagyságú szob­rát. Legendás ló. Boldogult nagy­papa baráti társaságában a ver­senypályán történtekkel kapcsola­tos beszélgetések kimagasló egyé­nisége egy ló, Kincsem. Az öreg­urak ifjúságának legendás figurá­ja. A kislány hallgatta a verhetet­len versenylóról szóló mesét, s szerette a nevet, Kincsem! Milyen megkapó, milyen gyengéd. Az idő kedvez, süt a nap, és mi­ért ne? A munkájának ma már egy-két óránál többet nem tud szentelni — nagyképű és nevetsé­ges, mi az, hogy szentelni? Tulaj­donképpen mit szentelnek? Szent István jobb kezét. Papokat föl­szentelnek. Halottakat beszentel­nek mint egykor boldogult nagy­papát — na, mindegy. Ha kedve van megjelenni Kincsem szobrá­nak-leleplezésén, tüstént indulhat. Senki és semmi nem akadályozza, független ember, szabad, mint a madár; szárnyalása nem kápráza­tos, de a botját aránylag kecsesen használja, s a kirakatüvegekben ellenőrzi, kielégítő-e tartásának egyenes vonala. Világosszürke kosztüm, fehér ingblúz, boldogult nagypapa szerint előkelő jelenség. Taxival érkezett a galopp-pá­lyára. Befelé tódult a tömeg, a térség közepén fehér lepellel le­takart alakzat. Régi szép idők. Nagypapával a páholyban kaszinó­tagok és a megboldogult barátai, valamikori hódolók, zsakettek, sé­tapálca, a gomblyukban virág, a felső zsebből diszkréten kandiká­ló fehér zsebkendő... Az öreg hölgy sodródik a tömeggel, vala­mi nyugtalanítja; körülötte zűrza­var, és benne tétovaság. Nem néz körül, de érzi a változást. Siet előre a pálya felé, a letaposott, szemetes gyepen heverő emberek, asszonyok, rohangáló gyerekek — az öreg hölgy felfedez egy üres padot, és .pihegve elfoglalja. Ba­dar emlékezés zsakettről, sétapál­cáról, mintha nem tudná, hogy ma farmert viselnek, s meglett férfiak ingujjban járnak. Szélesen terpeszkedik a pádon, botját le­fekteti, retiküljét a másik oldalá­ra helyezi. Nincs kifogása a pálya változott közönsége ellen, de sze­retné magának lefoglalni a padot, nem kíván ismerkedni, hát azt mégsem... A pálya a régi, a táblák, a zso­kék tarka öltözéke, a lovak, s az enyhe izgalom, ami elfogja; a 7-es számú ló könnyedén, elegán­san előz, elsőnek fut a célba, tud­tam, biztosra vettem, lelkendezik magában az öreg hölgy. Valaki mégis kipécézte a pad­ját. — Megengedi? — Hogyne. Elhúzná a botját, a jövevény azt mondja: — Nincs utamban, hagyja, asszonyom. Kellemes férfihang. Az öreg hölgy mintha a járkáló tömeget, az esélyeket latolgató csoportokat, a hancúrozó gyerekeket nézné, szomszédjára is vet egy pillantást. Harmincéves? Harminckettő? Mindenképpen az unokája lehet­ne. Értelmes arc, kifogástalan öl­töny, nyakkendő. A kezében turf- újság, némely számot bekarikáz. Indult a harmadik futam, az öreg hölgy is, az idegen is feszülten fi­gyelt. A hangosbeszélő mondja a befutókat, a férfi a zsebéből elő­húzott tiketteket könnyedén a há­ta mögé szórja. Az idegen mosolyog. — Nem megy — mondta. — Kellemetlen ... A férfi cigarettára gyújtott, fúj­ta maga elé a .füstöt, s olyasféle­képpen szólalt meg, mintha társa­ságban kínosan érintené a csönd. — Remélem, ön, asszonyom, szerencsésebb. — Nem játszom. — Értem. Csupán a látvány, a friss levegő, a pezsgő élet vonzza. Az öreg hölgy magában mérle­Irodalom, művészet 1988. MÁRCIUS 12. Öreg hölgy a galoppon gelte, helyes-e diskurzusba mele­gednie egy vadidegen férfival, az­után úgy döntött, hogy mivel a maga ura, senkinek sem tartozik beszámolni cselekedeteiről, nincs, aki felelősségre vonja ezért, azért, amazért — kis fordulatot tett a férfi felé. — Ügy van. Kissé szokatlan.de vonzó a látvány. Tulajdonképpen a szoborleleplezés miatt vagyok itt. — Érdekes. — A férfi is meg­tette a félfordulatot, s a botot a padnak támasztotta. — A Kin­csem ... — Szótlanul nézték a lovakat, kettes-ötös, mondta ma­gában az öreg hölgy, kettes-ötös oda-vissza; amikor a zsokék in­dulásra igazodtak, újra megszó­lalt a férfi. — Pirítson rám, ha ta­pintatlan a kérdésem, de mit je­lent önnek a régi versenyló neve? Az öreg hölgy elmosolyodott. — Valóban, mit jelent! A gyer­mekkor sok rendezetlenül előbuk­kanó emlékének egyike. — S mert érzése szerint sértő a kitérő vá­lasz, folytatta. — Hatesztendős voltam, amikor a szüleim Fonyó­don vitorlással váratlan viharba kerültek, s mindketten a Balaton­ban lelték halálukat. — No, ez meg így túlzottan patetikus, az idegen képes a hetven év előtt történtekért részvétét kifejezni. yorsan hozzátette: — Nagyapám nevelt, ál­landó látogatója a versenyeknek, s kör­nyezetében gyakran hallottam az akkor már régen halott csodaló nevét. — Szembefordult a férfival. Kelle­mes fiatal arc, a tiszta barna szempárban érdeklődés. — Hát ezért... az én koromban az emlé­kezet váratlanul felszínre vet egy- egy kis epizódot, s összetevődik a múlt. — A bűvös kocka! — Igen a bűvös kocka. 4 korlátnál ordítozó tömeg, a 2-es számot viselő hajtó befut a célba, közvetlenül mögötte az 5-ös. Az öreg hölgyet felajzotta a tudat, hogy még van jó szeme a lovakhoz, két futamban hibátla­nul tippelt. Nagypapával is a ga­loppra jártak, ha rá hallgat a bol­dogult, nem égnek le minden al­kalommal, de a második világhá­ború amúgy is elvitte volna a va­gyont, és elvitt mindenkit, de most a hangosbemondó... — A szoborleleplezés. Jöjjön, asszonyom. Elhagyja a padot? Mire vissza­tér elfoglalják. Hazafelé menet megnézi a szobrot. A fiatal férfi elsietett, ismét egyedül maradt, jobbján a bot, baloldalt a retikül- je. Elhangzott egy beszéd, követ­kezett újabb magasztaló emléke­zés a csodalóra, s hogy erre is pontot tett az előadó, a nagy tér­séget elborította a Himnusz beve­zető akkordjainak ünnepélyes áradása. Az öreg hölgy bensőjé­ben különös izgalmat kavart a versenyparipa emlékére felcsen­dült Himnusz, a fiatal férfi eltű­Az öreg hölgy felállt, megfordult a gyepen heverők, a tribün, a bü­fé felé. Botjára támaszkodva oly egyenes tartású jelenség volt, mint­ha kirakatüvegben ellenőrizné magát. S ahogy ott állt, egyre töb­ben tápászkodtak fel a gyepről, igaz is, a Himnusz! S fölálltak a büfé napernyői alatt elhelyezkedett társaságok is, s a tribünön terpesz- kedők, az öreg hölgy állt szálfa- egyenesen, s kínozta a nevetési inger. A letaposott, száraz elhaji- gált tikettekkel pettyezett gyepen át szaladva jött a férfi. — Féltem, hogy valaki elfoglal­ja a helyemet. Sorba álltunk a kifizető pénztárnál, míg lezajlott az ünnepség. — Nézett az öreg hölgyre, kérdésre várva, végül mondta: — Ezúttal szernecsém volt. Ez a két autszájder szépen fizetett. — Magamban erre a két lóra tippeltem — mondta az öreg hölgy. Nevettek, a férfi cigarettára gyújtott, s mert az öreg hölgy is elővett egy csomag amerikai ciga­rettát, fellobantotta öngyújtóját. — Elnézést, nem tudtam, ho'gy do­hányzik. — Ritkán. Ügyetlen dohányos vagyok. Izgalmi állapotban rá­gyújtok, s nikotinnal fokozom rossz közérzetemet. — Felizgatta valami, asszonyom? — Nem, dehogy. Inkább ellen­állhatatlan komikumot éreztem az egészben, s ez bántott, szégyell­tem ... s hozzá a büszke öröm, hogy bejött a két lovam. ^ — Ha kedve van fogadni — szólt a férfi —, szívesen megve­szem a tikettjét. Játszhatunk együtt is, kis tétekben, ha nélkü­lözhet húsz—harminc forintot... — Ugyan! Nem számít. A kere­setem .. . egyszóval, a keresetem­ből futja szerény fölöslegre — Értem. Milyen ökör vagyok. Mi volna, asszonyom, ha megját­szanánk ezt a hármas befutót? — Okos gondolat. Együtt tanulmányozták a turf­újságot, azután az öreg hölgy át­adott egy százast, s a férfi ke­resztülvágott a térségben. Az öreg hölgy ismét a botjával manipu­lált, végigfektette a pádon, fog­lalt! — jelezte a bot, másik olda­lán jó szélesen a retikülje, azután derekát egyenesre igazítva nézte a jobbra és balra elhúzó szépséges állatokat. Ez a három a mienk — mondta magában bizakodva. Las­san starthoz igazodtak a lovak, s bizakodásába enyhe bánat vegyült. A fiatalember nem jelentkezik. Elvegyül a tömegben, és ha be­futnak a lovaik, fölveszi a nyere­ményt, és volt — nincs, sem kelle­mes beszélgetés, sem százas, de az a legkevesebb. Lassan alkonyodik, sötét vonulat a temető fala. Nincs semmi baj, talán , végignéz még egy futamot, azután kifelé menet megtekinti Kincsem életnagyságú szobrát, a közönség üvölt, és szá- guldva jön a fiatal férfi a tikettel. — Elnézést, asszonyom, egy po­hár sört ittam, s a pénztárnál sorban állás. Nézzük, hogy ál­lunk ... egyelőre gyengén ... de ez a Diana valóságos tündér! Asszo­nyom, odanézzen ... Hát ez óriási! Nevettek, kezet szorítottak, a fi­atal férfi meghajolt: — Simonffy Dezső vagyok, agrármérnök. Re­mélem, egész kosár pénzt kapunk. Míg az erdeményhirdetésre vár­tak, a kellemes ismerős a munká­járól beszélt, említette a feleségét, Tatán élő szüleit, s közben tapin­tatosan ő is kérdezett: — Asszo­nyomnak is bizonyára van kedves családja? — Nincs senkim — mondta az öreg hölgy —, néhány felületes ismerős. Egyedül élek, senki nem gátol a mozgásomban. Nagy előny a szabadság. — A hár­mas befutó valóban tekintélyes összeget fizetett, a férfi sietett a pénztárhoz. Ismét egyedül a pádon. Agrár­mérnök. Említette a munkakörét, de abból keveset értett, mindegy, az agrármérnökség komoly és te­kintélyes elfoglaltság lehet, egy agrármérnökről hogyan is felté­telezhető, hogy eltűnik a százas­sal... A pad előtt másodszor is elvihar- zott egy finom külsejű, csinos, fi­atal nő. Idegesnek látszott, a fe­jét kapkodta, szaladt, lassított, el­sétált a második hely bejáratáig, s közben jött lelkendezve a férfi. A bankókat kettejük közé tette a padra, jókora köteg, számolt el- mélyülten, s elébe toppant a szép fiatal pő. — Tudtam! — mondta. — Isten bizony, tudtam! — Szervusz, Borkám. Engedje meg, asszonyom, a feleségem. Az öreg hölgy a kezét nyújtot­ta. Borka a férje mellé furako- dott, egészen közel a vállához. — Nyertél? — Nyertünk! Elosztotta a pénzt, a két tízfo­rintos érmét is, a szép kis nő só- váran nézte, hogyan tűnnek el a bankók az öreg hölgy táskájában. A férje részére rátenyerelt. — Dezsőkém — mondta —, most hazamegyünk. Ne játszd el ezt a kis pénzt, tudod, hogy szükségünk van rá. — Egy fél óra ... — Dezső drágám, hallgass rám. Velem törődi, ne a lovakkal. Hagyd ezt az egészet. Ma sikerült, de ebből meggazdagodni nem le­het. A férfi felállt, meghajolt. — Csókolom a kezét, asszonyom. A kellemes találkozást megőrzőm emlékezetemben. M entek, karonfogva. Az öreg hölgy is felállt, botja után nyúlt. Las­san lépkedett, egyenes tartásban. Az járt a fejében, hogy senki semmiben nem gátolja, hogy csele­kedetei felől önmaga dönt, hogy szabad ember, s hogy van annál emelkedettebb életforma is. Pél­dául, ha valaki a cselekedetei elé gátat vet, ha valaki helyette dönt, és ha van valaki, aki okosan, gyöngéden, igaz jóindulattal meg­nyirbálja a szabadságát. Szerencséje volt: éppen befu­tott egy szabad taxi. Tandori Dezaó: A mások útjai A mások útjai, miket keresztezünk, érintetlenül is, vagy nem is tudva róluk, váratlan hír nyomán meg-jelződnek nekünk, és a talákozás akármijét lerójuk: miféle híradás foglalhatja magába e néma tartományt, melyről a képzelet szökellte sem közöl se szót, se láthatásra alkalmas képeket, köröz csak téveteg: elgondolni, ki-mit, ki-hogy és ki-mi-célra, egyszerre szédület fogja el a merészet, fel- és lefokozás kétféle földkaréja utaztat semmibe, résszé tépvén egészet: így gondolhatjuk el, ki az, ki nem vagyunk, ki „a másik”, s talán szét is kell bomlani mind a jelenbeli képzetnek, mert magunk’ vagyunk kénytelenek valósnak vallani: de akkor, messze tűnt idők mélyeiről kezd felbukkanni csak valami ismerősség, és mintha feledés nem volna semmiről, érezzük, ugyanoly kép-másunkat, s előbb még: előbb, mint hirtelen magunkká-változásunk, és ha jól lel szívünk, kezdeményekre lel, melyeknek másai vagyunk, mind-mi-a-másunk, s mintha vinne egy út, mely van, mert menni kell. Makay Ida: Régi szerelem margójára Palack az óceánban, mely partot sosem ért, Ige rég elfelejtett nyelvén. Szó, mit nem ért senki. De visszhangozza, kongatja föld s az ég. Küszöbön kisarjadt gyom. Vak szemben néma kép. Tűz elhagyott szobában. Nincs mért, de ég — csag ég. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Csete Balázs jászkiséri emlékkiállí­tásának anyagából válogattuk. Népi motívumok Albert Zsuzsa: Gólya Kopott gólya áll szürke köveken part mellé rakott bazalthegyen. Felénk fordítja fejét figyel, maga is mitha kővé válva bámulna változó világra merengve múlandó ábrán megkövült külön világán kívül a múló pillanaton folyó vizén a csónakon. Sziládi János: Vereség (Az elveszett falu meséiből) Potykány hozta a hírt: a mes­terek szabott árral dolgoznak. ötT ven forint, se több se kevesebb. Meg hogy igyekezzünk, mert akár­mennyit nekik se lehet, és hogy sok a jelentkező... — Neked mennyid van? — kér­di Potykány, aki nemcsak padtár­sam az iskolában, de a szerelem­ben is az én oldalamon evez, és talán ezért is nem várja meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borítja ki a zsebét. Neki három forint huszonöt fil­lérje van. Nekem egy forint tizenöt fillé­rem. Magunkhoz mérten mind a ket­ten roppant gazdagok vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szerencse ért; én állítottam. Béla, a majdani Gépes Kiss Bé­la is akart, egyszerre is rugaszkod­tunk neki a futásnak az első csat- tanásra, de ő a kocsmabejárat fe­lé került én viszont tudtam, teg­nap, épp a kuglipálya végénél, va­laki szétszedte a kerítést. Persze én győztem. Mire odalihegte magát az állító helyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályúba, hogy visszasaa- ladjon a partira készülődőkhöz. — Hát te? — kérdezi a majdani Gépes Kiss elképedt arccal. — Te hogy a francba kerültél ide? — Gyüttem állítani — mondom felhőtlen mosollyal. — Kell a pénz. Na, eriggy innen, mert belédvág- íják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kez­di a partit. Irdatlan erejű, nagy darab legény. Akkora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem sem­miség, alig látszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bábukig, vagy mi, de rend­szerint oldalra vágja a golyót; me­neküljön, ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vastag gerendák­ból ácsoltak védőhelyet az állítók- nak, nehogy a kipattanó golyó el­találja. A golyót belerakni a vályúba, ez az állító egyik dolga. Minden versenyző hármat gurít, utána felállítani a kiütött bábukat, ez az állító másik dolga. Itt most leginkább az elsőt gya­korolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőz­nek. Egyik ügyesebb, mint a má­sik. Náluk egy fával lehet partit nyerni. Igaz, annak nagyon tudnak örül­ni. Ha valamelyikük eltalál egy bábut, akkorát ordítanak, hogy a falu másik végén is hallják; közel a győzelem. Dohánya záritó pajta A G

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom