Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. MÁRCIUS 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Gyógypedagógiai napok Szolnokon Negyedszázados a Liget úti iskola Noha az értelmi fogyaté­kosakkal vailó foglalkozás több mint százéves múltra tekinthet vissza, a nevelé­sük, oktatásuk intézménye­sítése csak az utóbbi évti­zedekben teljesedett ki. Szolnokon 1962-ben nyitotta meg kaipuit az önálló kisegí­tő iskola. A 25 éves szüle­tésnap alkalmából gyógype­dagógiai napok kezdődtek tegnap az intézményben, amelyen Vincze Sándor, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője méltat­ta az iskola munkáját, s a gyógypedagógiai oktatás megyei eredményeit. A szolnoki kisegítő iskola 1979-<ben új épületbe, a Li­get utcába költözött. A kor­A megnyitó közönsége szerű körülmények, eszkö­zök lehetővé tették a kis­csoportos oktatást, a neve­lés, képzés minőségének ja­vítását. Az intézményben jelenleg százkilencven diá­kot tanít harmincegy nevelő, három logopédus. A gyere­kek szabadidejének hasznos eltöltését kilencféle szakkör segíti. Az eredményesebb ok­tatás érdekében óvodai elő­készítő csoportot szerveztek, a végzős tanulóknak pedig nemrégiben speciális szakis­kolát hoztak létre. A növen­dékek jelentős hányadának sikerül valamilyen szakmát adni a kezébe, s az iskola nevelőinek munkáját dicsé­ri, hogy a tanulók nagy ré­sze beilleszkedik a társada­lomba, munkát tud vállalni. Nem éri hátrányos megkü­Kiállítás ad ízelítőt a diákok munkájából lömhöz te tés a normál általá­nos iskolában végzettekkel szemben. Az új oktatási tör­vény is ez utóbbit szorgal­mazza azzal, hogy törölték a kisegítő jelzőt az intézmé­nyek nevéből. Az iskola pedagógusai, diákjai tartalmas, hangula­tos programmal emlékeznek meg a jubileumról. A meg­nyitó ünnepséget követően tanácskozás kezdődött a gyógypedagógiai nevelési rendszer helyzetéről, fejlesz­tésének lehetőségeiről, taní­tási módszerekről. Hétfőn nyílt tanítási órák­ra várják a szülőket, érdek­lődőket az alsó tagozatos osztályok és a logopédiai csoportok, délután pedig is­kolai anyanyelvi versenyt rendeznek. Kedden a felső tagozatban lesz nyílt taní­tási nap, majd a szülői mun­kaközösség tagjainak ankét- jára kerül sor. A csütörtö­kön záruló rendezvénysoro­zatban az iskola volt dolgo­zóinak baráti találkozója, s ünnepi úttörőcs apatgy ű lés is szerepel. — tg — Pakson épül Energetikai főiskola Energetikai főiskola épí­tése kezdődött meg Paks városközpontjában. Az új­szerű oktatást ugyan már ta­valy szeptemberben megin­dította Pakson a Budapesti Műszaki Egyetem és a Pak­si Atomerőmű Vállalat, de saját iskolaépület híján egyelőre a szakközépiskola épületében tanulnak az első évfolyam hallgatói és még az idén szeptemberben kez­dő második évfolyam is ott kap ideiglenes tantermeket. A főiskola — hivatalos nevén energetikai üzemmér­nöki szak — épületének be­ruházási költségeit, mint­egy 70 millió forintot teljes egészében a Paksi Atomerő­mű Vállalat fedezi, fenntar­tásáról, az oktatás finanszí­rozásáról is maga gondosko­dik. Az Ipari Minisztérium és a Magyar Villamos Művek Tröszt kezdeményezésére létrehozott új paksi oktatási intézmény valamennyi hazai erőmű számára képez szak­embereket. Az iskolaépület átadását 1989 augusztusára tervezik. Új néprajzi könyvek Nemzeti kultúrák Kultúra-elmélet és nem­zeti kultúrák elnevezéssel új könyvsorozatot indított a Magyar Tudományos Akadé­mia Néprajzi Kutató Cso­portja. A sorozat nyitó köte­te, a Hagyomány és hagyo- mányalfcotás ismert tudósok tanulmányait tartalmazza. A hagyomány kérdéskörével foglalkozó írások Hofer Ta­más és Niedermüller Péter szerkesztésében, első ízben jelentek meg magyarul. Számos kötettel gyarapod­tak a közelmúltban a Nép­rajzi Kutató Csoport koráb­bi sorozatai. A „Folklór Arc­hívum” legutóbbi, 17. köte­tét Virt István állította ösz- sze. Színházi világnapi üzenet Évtizedek óta hagyományosan március 27. a szín­házi világnap ünnepe. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) — az ünnep kezdeményezője és a hagyomány őr­zője — ebben az évben ünnepli megalapításának 40. év­fordulóját. Ez alkalomból a világhírű rendező, Peter Brook intézett üzenetet a színházak művészeihez és közönségéhez. Találhatunk-e a világ különböző tájain élő művé­szekben valami közöset? Bármilyen meglepő, igen. Minden művész az igazsá­got akarja elmondani. Hosszú ideig azt hitték, hogy az igazsághoz csak úgy lehet elérni, ha egy hagyomány, egy kultúra felől közeledünk hozzá. Utazásaim és kísérleteim engem másról győztek meg. Azokban az országok­ban, amelyek nem a nyu­gati civilizációhoz tartoz­nak színházi kollégáimmal folytatott ritóim során új­ra és újra felmerült az a kérdés: milyen művészi választ lehet adni a nyuga­ti kultúra kihívásaira? Utánozni kell-e a nyuga­tot? Vagy ragaszkodjunk-e a magunk kulturális ha­gyományaihoz, az etnikai gyökerekhez? Bele kell-e olvadnunk egy másik kul­túrába vagy oldódjunk fel csupán a magunkéban? Én mást vallók. Úgy gondo­lom, hogy az az igazság, amelyet keresünk, amely megérint és felráz minktt, nem stílushagyományokon, nem művészi megoldáso­kon, nem kifejező eszközö­kön át vezet. Az érvényes igazság az adott pillanat igazsága. A különböző ha­tások. az eltérő irányú su­garak fénytörésében szüle­tik meg az új, friss, meg­lepő látvány. A múltban a jó színházi társulat azonos kulturális talajból szárma­zó, különböző korú és típu­sú színészekből állt. Ma egy társulat felépítése még gazdagabb lehet, ha egy­mástól merőben eltérő nemzetiségű színészekből épül. Ez a folyamat össz­hangban áll világunkkal, amelyben a nézőközönség nagy része is soknemzeti­ségű. s amelyben az egy­azon kultúrán belül élő embert is mindinkább a földkerekség egészének be­folyása érinti. Miközben a színpadon keverednek a különböző kultúrák, a kö­zönség ezáltal még jobban szembesülhet a pillanatnyi és ugyanakkor általános igazságokkal. A Nemzetközi Színházi Intézet és az én színházi tevékenységem ugyanakkor kezdődött: egykorúak va­gyunk. Mindketten akkor láttunk munkánkhoz, ami­kor világunkat kishiján megsemmisítette az a hata­lom, amely a maga egyet­len „felsőbbrendű” kultú­ráját is ránk akarta kény­szeríteni. Az a misszió, amely a színházi emberek közötti kapcsolat megteremtését ápolja, egymás tájékozta­tását segíti, ugyanarról a töröl fakad, mint az UNESCO és az ENSZ misz- sziója. Talán a Nemzetközi Színházi Intézet tevékeny­ségének legmaradandóbb értéke, törekvéseinek igaz­sága az volt az elmúlt negyven év során, hogy le­hetővé tette a világ külön­böző színházi kultúráinak találkozását és egymásra- hatását. Formabontó törekvések Költészetünk alakváltozásai Pente Pista és cimborái Sziics Sándor korai írásai, rajzai két kockás füzetben Sziics Sándor 1755-ben épült szülőháza Biharnagybajomban. A helyi tanács restauráitatja, emlékszobát rendeznek be benne Ki gondolná, hogy fiatal költő — mint Payer Imre — ógörög versméntékben írott, klasszikus ritmusú költemé­nyekkel mutatkozik be? Hi­szen a szabad vers egyed­uralma látszik, amióta — az ötven es-‘hatvanas évek for­dulóján — a különféle „for­mabontó” törekvések, kései, „izmusok” zöld fényt kaptak. Pedig legújabban mégis­csak van valamiféle klasszá- eizálódás, formai-gondolati 'léhiggadás a kortárs magyar költészetben. S nem pusztán az élemed eltebbek — a „Ho­ratius hangján” gyakorta zengő Jánosy István, a gö- rögtanárának emlékét antik mértékben idéző Képes Gé­za — szólnak ilyenformán, hanem a .középnemzedék­hez’ tartozó Rózsa Endre is, döccenő hexametereiben, ■vagy a sapphói szenvedélyt gyönyörű sapphói strófában utánzó Imre Flóra, és a még mindig igencsak fiatalnak számító, hosszú szünet után (Napforduló című) második kötetével jelentkező Fábri Péter is kedveli az ókori lí­ra versformáit. Mai líránk — egészében véve — nemigen lep meg sodró szenvedélyű, lázas, lo­bogó 'költeményékkel, talán mert a társadalmi hangulat sem ilyen. 'Higgadt és józan számvetések korát éljük — s élik a költők is. Előtérbe kerül a szakmai megformá­lás, a műgond szempontja. Érdemes figyelni — például — az idén megjelent Szép versek kötet szonettjeit: Somlyó György, Takáts Gyu­la, Imre Flóra, Csoóri Sán­dor, Csordás Gábor a gon­dos tökélvtől a szándékoltan „elrontott” sőt: felboncolt szonettformáig tágítja a fel­adat megoldásának lehetsé­ges körét. Érzékelik továbbá költő­ink, hogy az írott-kinyomta- tott betű, szó mindinkább osztozni kénytelen a más- ihonnét áramló kép hatásá­ban: a televízió, a videó (s egyre kevésbé a mozi) kor­szakában vagyunk. Ennek tudomásulvétele valójában nem is követel túl nagy ál­dozatot tőlünk, hiszen a köl­tői kép mint a vers alkotó­eleme szoros rokonságban van a vizuális képpel, az­zal, amelyet a képzőművé­szet, a plasztika, a fotó- vagy a film- és videókamera ké­szít A mai vers nemegyszer inkább a szemnek, semmint a fülnek — a hangzásnak — szól. (Ezért is kevés a „sza­valható” költemény). Bo­nyolult alakzatokba rendező­dik a versikép; áttekintése­kor el kell mél.vednünk az egész vers „látványában”. Jeles költőnk, Kárpáti Ka­mii szinte iátványverseket, vers-forgatókönyvéket ír; egyébként is rendkívül fo­gékony a vizualitás — min­denekelőtt a képzőművészet — iránt. A képteremtés mű­gondja nála is példaszerű; némely sorai — „Bámulhat­tam volna, mint Rembrandt , (orvostanoncaá a leckét, / amit professzori rekedt hang / majd anatómiává szed szét” / a Farkasa gyom­rában lakik című új köteté­ben / — máris a magyar köl­tészet örök becsű remeked közé iratkoznak. Az bizonyosnak látszik, hogy az irodalomban, sőt művészetünk egész rendsze­rében új értékrend van kia­lakulóban, valamiféle kie­gyenlítődés irányába halad­nak a folyamatok. K. Zs. Küszködik a tavasz a tél­lel. A Sárrét nehéz földjén havas tócsák alól nyomako- dik ki a nádtorzs, nyargal­nak már a böjti szelek is, akár Fábián Pista csikói Szűcs Sándor írásában. Egy kanyarulatban útitár­sam Bellon Tibor karcagi múzeumigazgató ráint a táj­ra: ez még annyira a régi Sárrét, hogy sehol máshol nem lehetne. Fűzfák a la­pály szélén, csergő vizek, megbillent gémeskút, imitt- amott már zöldbe hajló ré­tek, távolabb a bihamagy- bajomi torony. A tagbaszakadt overállos embert, akit keresünk, a tsz gépműhelyében találjuk. Fő­tengelyek, dugattyúk, csap­ágyak, motor nélkül árvál­kodó erőgépek, tesztelő mű­szerek. Ez a csarnok már a mai idők szigete a régi ter­mészetéhez makacsul ragasz­kodó Sárréten. Papp Lajos tudja jöttünk célját, ebédszünetben há­zacskája tiszta szobájában üljük körül az asztalt. Ak­kor megmutassam? — kér­dezi házigazdánk, kinyitja a nehéz, faragott szekrény aj­taját és az élére vasalt ru­hák közül kiveszi kincsét a két vaskos kockás füzetet, amelynek híre kilábolt a Sárrétről. A nehéz kezű ember olyan óvatosan rakja elénk az ir­kákat, mintha törékeny aranytojásokat tenne elénk. Olyan ünnepélyes, mint a pap úrfelmutatáskor, s ér­zem, nagyon sután hangzik a kérdésem, hogy kije volt maga Szűcs Sándornak. A válasz viszont nagyon is egyszerűnek tűnik: — Édesapám a Szűcs-por­ta szomszédságában volt cseléd. Sándor bácsi meg ő jól megvoltak egymással. Apám aztán odamaradt a háborúban, én meg megra­gadtam Sándor bácsi mel­lett. 1945 januárjában mi itt már iskolába mentünk, Szűcs Sándor abban az év­ben tanítóskodott is. Tizen­egy éves voltam, amikor eb­be a kockás füzetbe először beleírt nekem egy történe­Archív felvétel a Sárrét tu­dósáról, Szűcs Sándorról tét. Aztán folytatta: verse­ket, népdalokat írt be a fü­zetembe. A többségéhez oda is rajzolta, amit elképzelt. Amikor betelt az első füzet, kezdte a másodikat... A különös füzetek törté­nete — bár Papp Lajos minden szava igaz — vala­melyest bonyolultabb. Azt gondolhatnánk, hogy a ki­váló néprajztudós, isten ál­dotta tehetségű író feljegy­zéseknek szánta Papp La­jos füzeteit. Meghallott egy- egy történetet — a farkasfo­gas juhászról, Pente Pistá­ról, a csárdái dudásokról, a Sárrét megannyi régi cso­dájáról — és leírta a kis­fiúnak. A tények azt bizo­nyítják, ennél többről van szó. 1947-ben, amikor Szűcs Sándor hozzákezdett a „fur­csa könyv irkálgatásához”, már elismert kutató, több publikációja megjelent már, s ezek közül is beleírt né­hányat Papp Lajos füzeté­be. Az is perdöntő, hogy nemcsak saját gyűjtései sze­repelnek a füzetekben, ha­nem Petőfi, Sinka István és mások — a tájhoz, a ma­gyarság gondolatköréhez kö­tődő — versei, írásai is. Nagyan nyilvánvaló a kö­vetkeztetés, hogy a hagyo­mányozás szándékáról van szó. Akik közelebbről is­merték a Sárrét, a Kunság tudósát, tudják, mennyire bántotta, nyomasztotta, hogy nincs gyermeke. Kötődése volt ifjúkori cimborájának árvájához — egyértelmű: részt vállalt nevelésében a „furcsa könyvek” segítségé­vel is. — Amikor Sándor bácsi Karcagra került, a múze­umba, én akkoriban már Törökszentmiklóson dolgoz­tam, mint géplakatos. A hétvégén mindig Karcagra mentem, együtt voltunk, jó volt. A két jókora füzetben any- nyi csoda van, hogy sajnál­tuk, amikor Papp Lajos visz- szatette a féltve őrzött erek­lyéket a nagyszekrénybe. — Hej, ha ezeket a cso­dákat• olvashatnák a mai gyerekek! Hogy lehetne köz­kinccsé tenni a két füzetet? — kérdeztem Bellon Tibor­tól, Szűcs Sándor szellemi hagyatékának értő gondozó­jától. — A Gondolat Kiadónál — szerény közreműködésem­mel — A magyar néprajz klasszikusai sorozatban jö­vőre megjelenik egy válo­gatás Szűcs Sándor tanul­mányaiból „A Sárrétjén ne­velkedtem” címmel. A két füzet merőben más .jellegű munka, hasonmás kiadás­ban kellene megjelentetni, így teljesítené Szűcs Sándor eredeti szándékát, a hagyo­mányozod ást. Tiszai Lajos Fotó: Tarpai Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom