Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

8

— Ha orvos akarsz lenni, akkor legelőször is egy diploma kell — mondta Kolosnak Széky főnemes. — Szívesen odaadnám az enyémet, de egyrészt a bölcsészeién szereztem, másrészt érvénytelen. Maradj inkább hullahordó.

A betegszállítók ügyeleti szobájában ültek, üveg bor mellett. Vártak.

Kolosék dolga volt az is, hogy a kórházi halottakat az udvar sarkában lapító hullaházba fuvarozzák. Ez a munka volt Kolos legfeketébb tevékenysége, amit valaha végzett, pedig már tizennyolc éves korában is túl volt jó néhány torokszorító disznóságon. De a lassú menet, amelyben Kolos végigvonult a kórházudvaron . .. Elöl Széky vagy valaki más, mögötte a keréken guruló tepsi a fekete fedéllel. és leghátul Kolos, aki olyan roggyantan lépkedett, mintha nem is ő tolná a bádoghordágyat, hanem az húzná Kolost a hullaház felé, megállíthatatlanul. Még szerencse, hogy napos, fényes ősz volt abban az évben.

Hetente egyszer került Kolosra az éjszakai ügyelet sora. Hat órakor leereszkedett az alagsori szobába, ahol már várta a másik ügyeletes: Ervin, a volt bankelnök. Vág Jóska, aki félszemű és analfabéta, Széky főnemes, vagy Peuer Feri, a népbírósági elítélt. Az ügyelet alatt Kolosra és társára várt az összes szállítási tennivaló: néha egész éjjel talpon voltak, néha pedig bőséggel kialudhatták az ügyeleti estéken rendszeresített csontrészegséget; Peuer irredenta nótákat énekelt, Ervin népdalokat, Széky gróf operettrészleteket, Kolos Elvis Presleyt, amíg meg nem szólalt a telefon, „szakikám”, recsegte a portás, „irány a kettes bel. Hordós Lászlóné, kétszáztizen- ötös szoba, kilencig le kell vinni”. „Lt’s a wonderful life that life I’m living”, Kolos befejezte az éneklést, felvette a kék köpenyt, és Széky vagy Vártelky grófokkal együtt felbotorkált a portára.

„Tavaszig itt maradok”, gondolta néha Kolos, amikor a szállítás befejeztével a kórházépület felé ballagott.

1

Gazsi október végén érkezett a betegszállítók közé. Alacsony, tömzsi fiú, széles arccal, szalmaszőke hajjal, örökös vigyorral. — Kolosfi, bemutatom neked Gáspárt, az új munkaerőt — mondta Széky, és tenyerét Gazsi elé emelte.

— Szeretsz halászni? — vigyorgott Gazsi.

„Még egy”, gondolta Kolos. Hiszen a Bokor utcai kórház beteg- szállítói között alig akadt épeszű ember, talán csak a grófok és a bankár; őket nem a hülyeségük, hanem társadalmi hovanemtarto- zásuk juttatta a kórházi alagsorba. — És, hogy Kolos épeszű volt-e, vagy sem, ezt ő maga sem tudta eldönteni, igaz, nem is akarta, szótlanul és közönyösen ténfergett a kórházban, s csak a halottak megszemlélésekor fogta el valamiféle nyugtalanság — ami azonban rögtön elmúlt, ha Széky főnemes pálinkára invitálta „Kolosfit”, a sarki köpködőbe. „Majd a tavasszal”, gondolta Kolos a kórház- udvari séták alatt, és ugyanez a mondat járt a fejében esténként, amikor fejére húzta a paplant.

2

Nyílt az alagsori szoba ajtaja, Gazsi lépett be. — Szervusz, Kolos. arany komám.

— Mi van, uborka? — Kolos a fali rádiót hallgatta, az őszintének ható műsort.

— Átvettem az ügyeletet — mondta Gazsi. — Széky úrnak esküvőre kellett menni, ő a tanú.

Telt a délután. Gáspár megivott egy vizespohár bort, eleredt a szava. Tizenhét éves, tanyán született, tavaly összeverekedett az apjával, Pestre jött. zsákolt, utcát sepert, aztán felfedezte a Bokor utcai kórházat. Ágyat bérel, kocsmákban vacsorázik.

Megcsörrent a házitelefon. Gazsi éppen a tanyasi halászatokról mesélt harsogva, dúsan mutogatva.

— Ügyelet — mondta Kolos a kagylóba.

— Egyes bel, Bánkuti, száztizenhat — mondta a portás. — Két óra múlva lent kell lennié, mint tudjuk. Ne ejtsétek el.

— A csukákat meg úgy fogtuk . ..

— Gyere — intette le Kolos.

— Hova?

Kolos megállt, Gazsira nézett.

— Mindjárt jövök — mondta, kilépett a folyosóra.

... Nem először történt, hogy egyedül végezte el a szállítást. HiIrodalom» művészet

1988. MÁRCIUS 26.

szén Vág Jóskát képtelenség felébreszteni, ha berúgott az ügyelet estéjén.

— Volt nekem olyan táplim. mint senkinek abban a sarokban! — ragyogott Gazsi, amikor Kolos visszaérkezett.

És Kolos megtudta, hogy a táp- li: két mogyoróvessző, meghajlítva, keresztben egymásra szegezve, a vesszők végén a háló négy sarka, aztán a vastag rúd, amellyel a vízfenékre engedik . .

— Volt, amikor tíz kiló is megvolt vele egy nap! — Gazsi arcán a víz játéka, a pikkelyek csillogása.

Telefon.

— Tessék, ügyelet — mondta Kolos.

Bolya Péter

Hz a háló

— Szakikám, ez most komoly, jól figyeljen — lihegte a portás.

Á sebészetről eltűnt egy nyolcvannégy éves beteg, pedig már haldoklott, deszkák között, spanyolfal mögött... És most eltűnt.

— Meg kell találni, Koloskám — mondta a portás. — Ki nem mehetett, el sem vihették, a kapuk zárva vannak, senki nem jött be ma este. Lámpát vigyetek.

Felvették a köpenyüket, elindultak. Elől Kolos, mögötte Gazsi.

— Tapogatni úgy kell — kongott Gazsi hangja a folyosón —, hogy fogsz egy kosarat, kivered a fenekét, aztán beleállsz vele a kubik- gödörbe. Egy lépés balra, le a kosár, belekotorsz, semmi, felemeled, nagyot lépsz jobbra, lecsapod a kosarat, belenyúlsz, haha, benne a compó. kiveszed, be a szákba, és kész. így kell ezt, komám.

. . . kórterem. Gyenge, éjszakai világítás. A spanyolfal összetolva áll az ágy mellett.

— Az osztályon nincs — susogta a nővér.

• Kolos az ablakhoz ment, kinyitotta, lenézett az udvarra. A kapulámpa fénykorét látta, semmi mást. Kiment, Gazsi utána csoszogott.

„A sebészet a főlépcsőnél kezdődik, a hátsónál végződik”, gondolta. „A négytizenegyes szoba a folyosó közepén van, mindkét irányba elindulhatott az öreg. Kezdjük a főlépcsőn”.

— Tavaly nyáron egy szekérre való halat fogtunk a kiscsatorná- ban — suttogta Gazsi Kolos mögött. — Kivittünk két karós hálót, az egyikkel elzártuk a csatornát, a másikkal meg ...

„Felfelé, vagy lefelé?”, állt meg Kolos a főlépcsőnél. „Nyolcvan- négy éves, félig hulla, csak lefelé mehetett”.

— A másik hálóval meg lementünk vagy kétszáz métert a víz mentén, beleálltunk, a Jóska húzta a hálót az egyik oldalon, én a másikon, de ügyesen ám, hogy ne maradjon út a fenék és a háló alja közt.

A második emeletre értek.

„Urológia”, gondolta Kolos. „Alatta az elsőn, ortopédia. Dehát betegosztályról jött ki, miért menne be egy másik osztályra? Nyilván valami újat akar, még ha haldoklik is”.

Leballagtak a földszintre.

— És aztán, egykomám, elindultunk a másik háló felé, hajtottuk magunk előtt a halakat, gyönyörűen!

Végigmentek a földszinti folyosón. Ambulanciák, röntgen, kezelők. „Ezeket már négykor becsukják”, morogta magában Kolos, „itt sem lehet”.

— Még jó messze voltunk a hálótól, és már látjuk ám. hogy igencsak mozognak a karók, haha!

Alagsor. Gyérfén.vű lámpák a mennyezeten. Kétoldalt a műhelyek maradnak el, „asztalos, üveges, lakatos”, Kolos sorra nyomkodja a kilincseket, az ajtók zárva.

— A Jóska meg kiabált, hogy kidőlnek a karók, át kell engedni néhány halat, fel is emeltük a hálót, heeej, komám, csak úgy sus- torgott a viz, ahogy vágtattak ki a szoritóból!

Mosoda, raktárak. A folyosón szekrények, szétszedett ágyak. Kolos felkattintja a zseblámpát, a bútorok mögé világít.

— És amikor megint leengedtük a hálót, éreztük, hogy nekiütődnek a halak, alig bírtuk tartani, bizony úristen.

A hátsó lépcsőhöz értek. Kolos kulcsot vett elő. kinyitotta a liftajtót.

— Mentünk tovább, előre, húztuk a hálót, mennél közelebb értünk a másikhoz, annál inkább billegtek a karók, te Jóska, mondom a Baloghnak, kié lesz ez a sok hal, he?

A harmadikon kiszálltak, Kolos a padlásfeljáró felé indult.

— Aztárt vagy tíz méterre a hálótól megálltunk, a Jóska leszúrta a karóját, én is az enyémet, egykomám, és ott állt a két háló, köztük a halak, haha. forrt a víz, gyönyörűen!

„A padláson lesz", gondolta Kolos.

A padlásajtó: félig nyitva.

— És akkor nekiláttunk a merítőhálókkal, nohát, Koloskám. volt ott mindenféle, kárász, compó, sügér, kis csuka, nagy csuka, még béka is, haha!

A lámpafény ugrálva pásztázza a padlásgerendákat, Kolos lassan lépdel előre.

— Hánytuk őket kifelé a partra,

ugráltak, táncoltak, még sütött a nap, csillogtak is, gyönyörűen heeej, koma, kiáltottam át a Jóskának, soha nem fogynak el, soha, soha!... — Gazsi harsog örömében, de Kolos megtorpan, a lámpa barnacsíkos pizsamát világít meg a keresztgerenda tövében, csapzott ősz haj, félig nyitott szemek, gö- csörtös ujjak ... Felette a padlásablak, az éjszaka.

Gazsi arcán a kiszáradt csatorna, a karók felfelé mutatnak, a parton szürke, döglött halak ... Recs- csen a fahíd, és a kiscsatoma elszivárog a padlás gerendái között.

„Szedd a hálókat, Gazsi, aztán menjünk”, gondolta Kolos.

— Fent van a padláson, a harmadik keresztgerenda mellett

— mondta Kolos a portásnak. — Csörögj le, ha megjönnek a

törvényszékiek.

Kolos kinyitja az ügyeleti szobát, előremegy. A rádió elköszön, nyugodalmas jó éjszakát.

— Jóccakát — mondta Kolos, az ágyára zuhant.

„Majd... Majd a tavasszal”, gondolta.

Gazsi mozdulatlanul ült az asztal mellett.

— Tavasszal, Gazsi, halászni megyünk — mondta Kolos, és a tükör elé állt, hogy megnézze az arcát.

Tengerparti nénikék

Konczek József:

Héjakútmácsonya

(Káré Magdolna füveskönyvéböl)

Én az! mondom, hogy nem nagyon csúnya fickó e gaz be fakiit rnácsonya, j a zord szel/övitez. szikár szabadlegény, mint ágas buzogány itt leng az országút felén.

Bár szűk gallérja épp olyan szoros, mint régen fönn, a széliét mámoros, bokázó kedvű cimborák nyakán a vármegyék kenderkötél burok ja volt talán. •

Azért ö rá se ránt. bogy itt a tikkadt csordakút körid héják. keringenek, s a bőgő barmok, porba fúlt sorsát, lelkét csak szelek zengetik. éjente gyertyát gyújt magából, s énekel nekik.

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Gábor Marianne érdemes művész kiállításának anyagából válogattuk, amely április végéig tekinthető meg a Szolnoki Galériában.

Dienes Eszter:

Kopár vidék

Havas ág. Belóg a semmibe.

Hol vagy nyárt Hol kéklesz estiket Deres világ. Felrobbant hószirom. Minden nyári csókod leigazolom.

Molnár Zoltán

Kaland

Amint a lány felszállt, és egy pillanatnyi keresgélés után leült a fiúval szembeni üres helyre, a szerelvény már el is indult. Láttam, hogy a tekintetük rögtön találkozott, ahogy a lány helyet keresgélve nézegetett, a fiú' meg... hát... felpillantott az újságjából, mikor vele szemben leült valaki. Szóval önkéntelenül akadt össze a tekintetük.

Az ablak felőli sarokba húzódtam. Megszoktam, hogy csendben figyelek.

A lány még nem csillapodott le, hiszen sietve lépett fel a kocsiba, talán futott is; ilyenkor az ember nyitottabb, érzékenyebb^ s még nem befolyásolta viselkedését az ott talált környezet. Hogy éppen milyenek a szomszéd utasok. Különben inkább idősebbek voltak, az éri korosztályom, s elég közömbösek.

A fiú csak ült. nyugodtan szemlélődött. De látnia kellett, milyen a lány. Hogy' nemcsak szép. hanem kedves is. S mintha nemcsak az ülőhely iránti érdeklődés forgatná a fejét. Nem, ő eleve olyan, akit érdekel a világ, az emberek; a szeme barnán, otthonosan csillog, nyíltan, egyenesen néz. Szólásra ingerel.

Megszólításra.

Éreztem, hogv a fiú már majdnem meg is szólította. Nyitotta a száját. De gondolom, ami megszólalásra ingerelte, az meg is állította. Hohó, csak úgy szabad megszólalnia, hogy ezt a lányt valahogy el ne riassza. Csak úgy, hogy megfeleljen az ízlésének. Vagy legalább az illemnek, a szokásnak, az erkölcsnek.

Ez persze képtelenség. Vagy igaz, vagy nem. De évek során kialakulnak az emberben ilyen megszokások. Például azt hiszi, pontosan látja a más emberek agyában a gondolatokat, lelkében az érzéseket.

Most is láttam — látni véltem —, hogy a fiú hiába- töri a fejét, nem bír rájönni, mi is a helyénvaló. Talán az volna az igazi, ha akadna egy közös ismerősük, aki szabályosan és — valamilyen adott helyzetből fakadó elkerülhetetlenség folytán — természetesen bemutatja őket egymásnak. Bár talán az is elég, ha ő most kedvesen és illendően megszólal, s így indítja el a megismerkedésüket. De mi a kedves, mi az illendő? Az bizonyára nem, ha így marad, félig nyitott szájjal. Tátott szájjal. Talán észrevette, hogy nézem (miközben látszólag az ablakon a tájat...). Zavarba jött. Becsukta. S zavarában kínosan mosolygott; de nem rám. hanem a lányra; s ösztönösen egy kissé széttárta a karját.

A lány persze nézte, s elmosolyodott. Nyilván megértette a fiút. És segíteni is szeretett volna rajta. Egyengetni az útját, hogy sikerüljön megismerkedniük. De látta, hogy gyámoltalan.

Ez a nyilvánvaló gyámoltalanság már engem is idegesített. HiBohóccsalád