Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. MÁRCIUS 19. Irodalom, művészet 9 Ágh István: Napleányok Schéner Mihály művére Forog a föld főikéi a nap sugarát lengeti elfogy a hó a hóvirág bimbója kezdi ki Hóból lettél fehér virág nap a te aranykoronád szívecskéd szívbeli Forog a föld fölszáll a nap sugarát elveti kékebb az ég a májvirág magát is égnek képzeli Mennyből fakadtál kék virág lelkem lett második hazád veled telis-teli Forog a föld elül a nap sugarát költi ki szapora szív a szívvirág erőmet ellepi Szivemből nőttél szívvirág engedd kezem kisvánkosát alád illeszteni És csakugyan elkezdte hozni a könyvet folytatásokban, bolti utasítások és bolti tolvajok névsora között. A második fejezetnél tartott, mikor a szöveg szemet szúrt a főnököknek, behívták F.-et, közölték vele, hogy szíveskedjék befejezni a regényt, egyben át is adhatja utódjának a szerkesztői széket. F. már csak egy számot küldhetett be a nyomdába, amiben be kellett je- lentni, hogy a regény véget ért. Tudta, hogy a szöveget ellenőrizni fogják, ezért szép szabályosan fogalmazott:” A Malom a pokolban című regény folytatása technikai okok miatt elmarad” —■ aztán megkérte egy nyomdász barátját, hogy a szövegből üssék ki a „technikai” szót, és csak az üres hely maradjon A „Közért Dolgozó” című lapban a következő közlés látott napvilágot: „A Malom a pokolban című regény folytatása ... okok miatt elmarad.” Ebből aztán mindenki érthetett, amit akart. © ________________________ E gy vegyészeti gyár vezér- igazgatója angol nyelvvizsgára készült — kell az a kis mellékes, ami a nyelvpótlékkal jár. Megírta a dolgozatot, a tanár belenéz, és akkora egyest írt rá, hogy a szára lelógott a papírról. A főnöke aggodalmasan kérdezi: — Nem lehetne adni neki legalább egy kettest? — Az egyesen kívül egyetlen más jegy jöhetett számításba: a mínusz végtelen. Mivel mondták, hogy egy vegyészeti gyár vezérigazgatója, könnyítésképpen egy szakmai szöveget adtak neki. Nézze meg a dolgozatát. A jelöltnek a redox potential kifejezést kellett volna lefordítani, ami az anyag redukciós- oxidációs adottságát jelenti, vagyis mennyi oxigént tud felvenni, illetve leadni. —' És ő hogy fordította le ezt a kifejezést? — Elkezdett szótározni. Megnézte előbb a ,red”-et ez vörös, aztán az ,,ox”-ot, ez bikát jelent, a ,,potential”-t már tudta magától, ez nyilván azonos a potenciával, és beírta a redox potential magyar megfelelőjének „a vörös bika nemzőképességét”! Hát erre adjon kettest maga, ha akar. Asperján György: Segítségnyújtás lelkifurdaláshoz és vallomástételhez (A meggyilkolt miskolci ápolónő ügyében) szonyatos és kezdettől fogva elviselhetetlen a tudat, hogy én öltem meg. Én, aki mindenkinél jobban szerettem. Elpusztítottam a létezés csodáját! Milyen szörnyen ostoba voltam. Megöltem, hogy csak az enyém lehessen. Megöltem, és az enyém sem lett. Az arca. a mosolya, az alakja! Ember volt, akit kívántam, akit emberként, nőként egyaránt imádtam, és akit megöltem, mert egyszer az enyém lett, utána pedig visszautasított. Átéltem vele, miközben öleltem, azt a mámort, azt a semmihez sem hasonlítható gyönyört, a birtoklásnak, a csak-enyém kizárólagosságának azt a hatalmát, amit az egyetlen együttlét pillanataiban nem éreztem végletesen meghatározónak, mert természetesnek ígérkezett a folytatás. De többé nem kellettem neki. És amikor erőltettem a találkozást, kijelentette, hogy megbánta, ami köztünk történt. Undorodik tőlem. Mit utált meg bennem, amikor együtt voltunk? Soha nem mondta meg! Nem gondoltam volna, hogy képes lennék embert ölni! Elpusztít a gondolat, hogy mégis öltem, s éppen azt öltem meg, akiért mindent, az egész életemet odaadtam volna. De hiábavaló volt fenyegetés és könyörgés. Megrázta gyönyörű fejét, megvillantotta mosolyát, és azt mondta, hát ölj meg, azzal sem törődöm. Nagyon erősnek, elpusztíthatatlannak és min- dig-győzőnek hitte magát. Én komolyan fenyegettem, de ő tudta, nem lehet komoly a fenyegetésem, mert annyira szeretem, hogy emiatt sokkal gyengébb, kevesebb vagyok, mint ő. Ahol megjelent, azonnal ráterelődött a figyelem. Megbámulták, mint a csodát szokás. Az volt. A tiszta, csupa-fény arca, a megborzongató erővel sugárzó szeme, az ezerféleképpen mozduló., élő ajka. És a keze! Alsó karszárának telt gömbölydedsége, hosszú kézfeje, gyönge, vékony ujjai, könyökénél a kicsiny gödröcske. Az egész teste teli volt a hajlatok táján gödröcskékkel. Többször meglestem, amint egyedül ment vagy csinált valamit. Azon az estén is, amikor megtörtént az a szörnyűség. A kivilágított, nyitott ablakú szobában egyedül volt, tett-vett, és minden mozdulatából az eltanulha- tatlan finomság, előkelőség áradt, az a fajta báj, vagy inkább varázserő, ami akarva és öntudatlanul egyaránt ragyogást, különlegességet ajándékoz annak, aki áldva, verve van ezekkel az adottságokkal. Olyan ember volt, aki vonzotta a többieket; akikkel miatta, általa mindig történt valami. Az egész élete mozgalmas, szép és változatos .lett volna, (ha én el nem pusztítom). Nemcsak a férfiak, a nők is csodálták, és féltékenyked- tek rá. Barátként, riválisként egyaránt. Amikor a nyomozás megkezdődött, csodálkoztam, hogy csak férfiak között keresik a gyilkosát. Kereshették volna a nők között is, hiszen mindegyiknél, aki ott élt körülötte a munkahelyén vagy a nővérszálláson, ezerszer különb volt, s így csodálatot éppúgy ébresztett, mint fájdalmas, nyomasztó kisebbrendűségi érzést. Én is hányszor éreztem magamat hozzá képest kevésnek, silánynak, kiszolgáltatottnak. Aki olyan tökéletes, mint ő volt, rettegjen mindennapi embertársai ajnározásá- tól, és bármikor fellángoló gyűlöletétől ... Mert nagyon tudott bántani; egy nevetéssel, egy ajakrándulással, egy szóval, vagy éppen a közömbösségével... Sokszor feküdtem otthon az ágyon, behúny- épülethez futottam, beugrottam az tam a szememet, és visszaidéztem, hogyan öleltem; elképzeltem, hogy valaki éppen abban a pillanatban ugyanúgy öleli, s ő halkan sikolt, mint velem. Jó érzés volt képze- legni, hogy véresen összeesik előttem. És jó volt kinytni a szememet, s tudni, hogy él. Nem hordott melltartót (minek is tette volna? !), s mellbimbója a fehér köpeny vékony anyagán át sejtelmesen kirajzolódott. Hányszor gondoltam erre, hogy egyszer a tenyeremben volt az a mell, és csókolgathattam. De már nem létezik a melle, rongy lett a köpeny is, amit egykoron használt. Már semmi sincs abból, ami ő volt, pedig csoda volt, olyan csoda, aki, most már tudom, elpusztítva semmi, naponta látható mivoltában, legyen bárkié, öröm és vígasztalás. De akkor még elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egy olyan ember (jól ismertem), akiben nem akadt semmi különösebb, sőt, véleményem szerint visszataszító volt, élvezhette, a magáévá tehette őt, akit a létezésem értelmének éreztem. Az a férfi ellopta és meggya- lázta, összemocskolta egyetlen kincsemet. Ha az eszembe jutott, az őrület fakadt fel bennem, s ilyenkor kirohantam a házból, és sokszor fél éjszaka ődöngtem a városban. Már nem tudtam enni, aludni, dolgozni, csak ő járt a fejemben. És akkor elhatároztam, megölöm, hogy végre nyugtom legyen. Ma már felfoghatatlan számomra, miért történt meg velem mindez. Állandóan az elpusztításán járt az agyam, a megszerzésének ezen a végleges és végzetes formáján. Ezer változatot eszeltem ki, miként végzek vele. Tudtam, hol lakik, és korábbi beszélgetéseinkből, valamint másoktól azt is, hogy milyen a nővérszállás beosztása. Az éles szerszámot, amit most nem akarok pontosan megnevezni, nehogy rám terelődjék a gyanú, már korábban megszereztem, s magammal hordtam. Végül döntöttem: a nővér- szálláson ölöm meg. Onnan köny- nyű lesz gyorsan és nyomtalanul elmenekülni. Napközben feltűnés nélkül körülnéztem. Késő délután még felhívtam telefonon, és kértem, szakítson azzal a férfival, és legyen ismét csak és kizárólag az enyém. Elválok, feleségül veszem, csak mondjon igent. Ekkor már eldöntött kérdés volt: ha elutasít, számára nincs tovább. Az egyik kolléganője hívta oda a telefonhoz. Szívem a fejemben zakatolt. Megrázkódtam, amikor meghallottam a számomra annyira kedves hangot. Elutasított. Röviden, ingerülten. Megmondta: számára az ügy — az én ügyem, a mi kettőnk közös ügye — befejeződött. Nincs és nem is lesz folytatás. Ügy gyűlöltem, hogy azt hittem, az eszemet vesztem. Nem, ez ostobaság! Nem gyűlöletet éreztem, hanem végtelen, semmihez sem hasonlítható kétségbeesést. Kitaga- dottságot. Megalázottságot. Úgy látszott, vége az életemnek. Felötlött bennem, hogy a nyomomra juthatnak, ha megteszem, amire készültem, de ez akkor nem riasztott el, nem váltott ki belőlem; félelmet. Mindent magába olvasztott az, ami számomra ő volt. Már sötétedett, amikor a nővér- szálláshoz érkeztem. Megbújva figyeltem. Valaki meglátott, és érdekes módon, később a nyomozás során nem tudott rólam pontos képet adni. Rossz megfigyelő lehetett. Az épületnek azon a részén csak az ő szobájában égett a villany. Nem voltam biztos abban, hogy meg fogom tenni, amire any- nyiszor bíztattam magam. Aztán kiment a szobából. Gyorsan az épülethez futottam, beugrottam az ablakon. Az ajtó mögé álltam. Amikor kis idő múltán belépett, láttam a mosolyát. Azt gondoltam, az a férfi telefonált neki, attól boldog. „Még egyszer kérlek!” — szólaltam meg. A hangomra ijedten összerázkódott, felém fordult. Az undor eltorzította gyönyörű arcát. „Takarodj innen!” — sziszegte. Magamhoz rántottam, és egyetlen mozdulattal, a csigolyáig átvágtam a torkát. Űristen! Amint ezt leírtam, ismét a régi rosszullét és fáradtság vesz erőt rajtam. A hör- gésbe fúló sikolya! És a bal kézfejemre buggyant vér! Bár mindvégig pontosan tudtam, mit teszek, mégis különös zsibbadt volt az agyam. Míg csak képzelegtem, abban bíztam, valami majd megakadályoz a gyilkolásban. Rángatózott, én egyre jobban szorítottam. A zakóm ujján lefolyó vér elborította a kézfejemet. Az ő vére! Abban a pillanatban kitisztult a fejem, és belémnyilalt: jóvátehetetlent műveltem. Az ő elpusztításával elpusztítottam önmagamat is. Rémülten elengedtem. Azt hittem, elzuhan. Az ajtó felé lépett. Egyik kezét a nyakához akarta emelni, a másikkal a kilincs után nyúlt. Nem láttam az arcát. Én csak a vért láttam, amint csöpögött, folyt, patakzott, áradt a nyaki ütőerekből, és bizonyalan léptei nyomán szétmaszatolódott a padlón. Menekülnöm kellett. Kivetettem magam az ablakon. Elzuhantam, olyan lendülettel ugrottam ki. Azt hittem, egy-két napon belül rám találnak. Másnap tudomásomra jutott, hogy meghalt. Ha azokban a napokban a rendőrség teljes erőbedobással kutatja a tettest, nem menekülhettem volna meg. Később a Kék fényből megtudtam, hogy a nyomozók sötétben tapogatóznak. Ettől megnyugodtam, s bár addig lelkifurdalás gyötört, akkortól egy ideig úgy éreztem, helyesen tettem, hogy bosszút álltam rajta. Azt hittem, lassan teljesen kikopik belőlem, amit iránta éreztem, s így annak az estének nyomasztó élménye is. De nem így van. Ma már a halottal szemben nem érzek szerelmet, s természetesen vágyat és gyűlöletet sem. És mégis, egyre gyötrőbb; miért csináltam? Miért pusztítottam el? rendőrség a gyilkosságot i kideríthetetlen ügyek közésorol- a. Gyilkosság! Leírtam ezt a szót és -ámeredtem. Gyilkos! Igen, gyilkos /agyok! Ezzel a tudattal kell éllem, miközben egyre jóban fáj, hogy ő miattam nincs. A rendőrség nár régen nem foglalkozik vele, íogy akkor este, ott a miskolci nő- /érszálláson ki ölte meg őt. S va- ahogy ez teszi mind fájdalma- iabbá, hogy én öltem meg. Amíg éltem, hogy leleplezhetnek, más- íént viseltem ezt az érzést. De nőst már nem bírom tovább. Itt zagyok, fogjatok el, ítéljetek fö- öttem, csak legyen végre nyugal- nam. Bűnhődnie kell annak, aki ilyen arcátlanul eltaposta a létezés gyönyörűségét. Ha én nem mertem télni magam fölött, ítéljenek el izok, akiknek ez a dolguk. El akarom mondani a teljes igaz- ágot, mert feltámasztani nem tu- lom. S mert nincs isten, az sincs, összeállította: Hékasy Ildikó Pálos Rozita: Jenei Gyula; Tegnap még Szolnok felé tegnap még bohém juharok varjú-göröngyök törik a havat virágzó galagonyák közt a félelemnek nincsen neve repült a kedvünk végtelen síneken visz a vonat jázminok nyíltak szavadban illatozón megyek a táguló semmibe holdig lendül a labdám örömében elmaradnak napsütötte tanyák égszemű vadlent szikrázik a föld a havas teste izentek a holtak még nagyobbnak tűnik az árvaság az áldott föld alól is tegnap még hogy titkuk Isten is befedte Hizsnyai Zoltán: a súly visz téged. ' I , I /■ vagy te viszed a súlyt Sulytalansag nem e nehezék de ki hehben áll a könnyedség a teher azzal a minden ség forog
