Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
8 énszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhel- ben vagyunk. Márpedig a méhelben — így nevezték Rácpác- egresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém, égett pata, füst, rozsda és kénszag lebeg itt mindig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban. Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kis- inas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon. — Jónapot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —, észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett föl- röhintett. — Maga az a híres kovács? — kérdezte kényeskedő, bájgúnár hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok — mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgő-szerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mindmind súlyosan hallgatott. fgy hát kérdés nélkül folytatta az idegen. — Magát vasból kalapálta, nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost, így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán.- Na jó — böffent a bájgúnár —, patkói ja meg a lovamat. Szűcs Lajos kitárta a kétszár- nyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de, úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szemefehérje? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen su- nyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki a jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzasztotta — nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja rá verni? — kérdezte fitymálóan az idegen. A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novella-kategóriában, Irodalom, művészet 1988. MÁRCIUS 19. — Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkói jam meg?! Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. — Az én lovamnak rendes patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rác- pácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száLázár Ervin: II kovács ránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigálj, az apád nemjóját — morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gyerek — ez az ördög! — Azt hiszed, nekem nincs szemem — súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: — Nyomd azt a fúj tatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg; egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült mniden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse össze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott. — Még vasat! — mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs Lajos. A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csíraistállókból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asz- szonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket, Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak ■ készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd egy csu- romvíz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kén- kőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővei, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre, fgy szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett, hogy megköszönte volna, artikulátlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót, és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami. — Itt a fizetség — mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagynehezen elemelte a földről, de vissza is zu- hantotta azonnal, a föld nagy re- csegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította. znap nagy bált rendezB tek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúr- jai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rác- pácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig is küszködik a sátán Szűcs Lajos patkóival. Irodalmi oldalpárunkat H. Jakab Ilona grafikáival Illusztráltuk Szenti Ernő: Telihold lapít a felhők mögött A szél spontán kérdéseire levélremegéssel válaszoltak a fák. Leszokott ízlésem a széppel hízelgésről. Leírt mondataim ragaszkodnak emlékeimhez. A valóság vízfelszínén tiszavirág életű megsejtések röpködnek. Az önként vállalt hallgatás után elveszítették türelmüket a csöndek. Hol köt ki a beteljesült, ha vágyaim kikötőjében minden szabad helyet elfoglaltak az álmokT A véletlenek kérdéseire miért nem adott egyenes válaszokat a történelem? Telihold lapít a felbők mögött. Soha nem tapasztalt méretű határtalannal kísérletezik a lecsupaszított táj. % Moldova György: Veszélyes Szövegek Valamikor, még az 1950-es évek elején történt Ludas nagyközség vasútállomásán. Az állomásfőnök egy nagyobb mozgalmi ünnepen ki akarta díszíteni az állomásépületet; kiszido- lozta a zászlónyeleket, a homlokzatra pedig kitette Rákosi Mátyás nevét, a szimetrikus elhelyezés kedvéért épp az állomás neve fölé. A vonatból kitekintők így azt láthatták, hogy Rákosi Ludas- vagyis ő a felelős a bajokért. Balszerencséjére épp azon a napon egy főilletékes is arra utazott, kibámult az ablakon, és az állomásfőnök két évig tűnődhetett dekorációs ötletén. G ____________ E ltelt vagy tíz év, a helyzet javult is, de nem túl gyorsan, ez nem szokása a helyzetnek mi- nálunk, mint Romhányi Jóska mondta volna: „Isten majmai lassan őrülnek!” 1960-ban, mikor megírtam a „Malom a pokolban” című regényemet, tudtán!, hogy az akkori politikai viszonyok között ennek a könyvnek egy ideig egyetlen olvasója lesz: saját magam. Azzal vigasztaltam magam, hogy a minőség pótolja a mennyiséget. Cpak egy barátomnak, F.-nek mutattam meg a kéziratot, ő akoriban a „Közért Dolgozó” című világlapot szerkesztette. Elolvassa, és azt mondja nekem: — Tudod mit? Én megpróbálom ezt lehozni folytatásokban. —\ De hát nagyon meredek a szöveg! Ügy kirúgnak érte, hogy a levegőben átöltözhetsz. —| Nekem már mindegy. A főnökök már rég kinézték az utódomat, rúgjanak ki úgy, hogy legajlább tényleg csináltam valamit., K
